Visszaszámlálás

Fekete Zsuzsa írása

Ha jönne egy tündér és felajánlaná, azzá varázsol, akivé csak szeretnék válni, azt mondanám, legyek újra Fekete Zsuzsa, Diósgyőr-szurkoló.
Nagyjából ekkora voltam, mint a képen látható apróságok, amikor a DVTK először megnyerte a Magyar (Népköztársaság) Kupát 1977-ben. Mit jelenthet a győzelem egy kisgyerek életében, aki még fel sem fogja igazán, hogy mi történik a pályán? Pontosan nem lehet tudni, de nekem a Diósgyőr attól perctől meghatározta az életem. Először csak a hétvégéimet, aztán a hétköznapjaimat, az olvasnivalóimat, a barátaimat, majd a szerelmeimet, a hivatásomat, az anyaságomat, az álmaimat.

„Soha nem lesz ebből a lányból semmi, futballmeccsre jár” - mondta rosszallón az osztályfőnököm. Elcsattant egy-két pofon is letérítendő a Diósgyőri Stadionba vezető tévútról. A pedagógiai deficit még elszántabbá tett. Minden meccsre elszöktem. Nem értettem, hogy a felnőttek miért nem akarják fogni: nekem Diósgyőrben a helyem. Ott a „B-középben” Csáki Józsi bácsi oltalmában. „De hisz az bírókat ver!” - replikáztak. Csak Divinyit. Majd legközelebb becsületesebben fúj.

Átéltem a másodosztály langyos középszerűségét, a csalás csalódását, a feljutás örömét, a feltámadást. Bejártam az összes stadionnak csúfolt focipályát Magyarországon. Sírtam, nevettem, bosszankodtam, átkozódtam, lebegtem, ünnepeltem. Igen, jól tudod, ezt a betegséget nevezik fociláznak. Gyógyíthatatlan. Tele vagyok fájó tünetekkel. Megy a hasam a meccsek előtt. Görcsbe rándul a gyomrom, ha a kapunk felé tart a labda. Tehetetlenül ordítok, ha valami nem sikerül. Aggódom, izgulok, remegek, majd hirtelen ugrálni kezdek, nevetek. Idegen embereket ölelgetek a környezetemben. Láthatod, tényleg súlyos a kór.

Most összespórolt nyugalmamat próbálom önmagamra erőszakolni. Vánszorognak az órák. Mikor lesz már május 25-e? Nem tudok aludni. Tudom, hogy te sem. Imádkozom. Kérem az Úristent, adjon a diósgyőri focistáknak erőt, szívet, hitet a győzelemhez. Nem a diadal miatt.
Talán ott lesz a Puskásban egy nyolcéves apróság. Talán sportújságíró lesz, mint én. Talán boldog is.
Köszönöm Uram, hogy diósgyőrinek születtem.

(Fekete Zsuzsa)

(fotó: dvtk.eu)