Úgy tűnik, reklámblokkolót használsz :(
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
73 éve született Görgei János, a DVTK Aranycsapatának legendás játékosa.
Görgei Janit a játékostársai és a szurkolók is Csucsunak szólították.
1998-ban 47 évesen hagyott itt minket. Távozásával egy igazi szimbólumát vesztette el akkor a klub és a szurkolótábor.
16 évig szolgálta játékosként a DVTK-t, 385 mérkőzést játszott piros-fehér színekben, 37-szer talált be az ellenfelek hálójába. Az összes diósgyőri bajnoki meccsek számát tekintve csak Oláh Feri, Salamon Józsi és Veréb Gyuri előzik meg. Pályafutása befejezését követően edzőként is évekig a klub szolgálatában állt.
Edelényben született 1951. január 5-én a grundra vezető Arany János utcában. Ez meghatározta későbbi életét. Szülővárosában lett igazolt labdarugó, majd 1971-ben az őszi leszereléseket követően csatlakozott a DVTK keretéhez a Honvéd Papp J.SE-től. Csábította a Vasas is, de Csucsu a szívére hallgatott és a DVTK-t választotta. Az Újpesti Dózsa elleni hazai 1-1-es döntetlennel zárult találkozón mutatkozott be a csapatban. Stabil tagja volt a bajnoki bronzérmet és a kétszeres MNK győztes Aranycsapatnak.
Az ő két góljával fektettük két vállra itthon 1980.09.03-án a világhírű Celtic Glasgow-t, de részese volt a Rapid Wien és a Dundee United elleni szenzációs nemzetközi kupasikernek is.
A visszaemlékezés első részében a DVTK Sir Alexe, Szabó Géza vezetőedző, majd Csucsu testvére és gyerekkori barátai emlékeznek vissza rá.
A második részben egykori edzője, Csányi Józsi Bácsi és a csapattársak mesélik el emlékeiket vele kapcsolatban. Megszólal Csucsuról Oláh Ferenc, Salamon József, Szántó Gábor, Teodoru Borisz és Szalai Szilas István is.
Szabó Géza, a DVTK bronzérmes és kétszeres Magyar Kupa-győztes csapatának vezetőedzője szerint Csucs igazi csapatember volt:
„Annak ellenére, hogy vidéki kiscsapatnál nőtt fel, magas játékintelligenciával rendelkezett. Emellett a bányászcsapatok labdarúgóira jellemző keménységet, harcosságot is hozta magával Edelényből, mondhatjuk úgy is, hogy nem ijedt meg az ellenféltől.
Az alacsonyabb termetű futballisták közé tartozott, a súlypontja viszonylag lent volt, így jól fordult, jól cselezett, ráadásul nagy erővel tudott kapura rúgni. A szabadrúgásokhoz is megvolt a lövőereje, több gólt is szerzett ilyen szituációból. Több poszton is bevethető volt. Eredetileg csatárt játszott, de idővel a középpályára került – sőt pályafutása vége felé balhátvédként is szerepelt. Meghatározó tagja volt az Oláh - Fükő - Tatár - Görgei középpályássornak.
Bírta a terhelést, középpályásként nagy területeket kellett befutnia, jó kondiban volt. Ha nem volt sérült, akkor általában végigjátszotta a mérkőzéseket. Nem egyénieskedő típusú labdarúgó volt, alárendelte a játékát a csapat érdekeinek, remekül kivette a részét az összjátékból.
Csapatkép az1977-78-as bajnokságból
Álló sor: Szalai, Szántó, Oláh, Salamon, Veréb, Váradi, Tatár, Kerekes
Guggolnak: Borostyán, Fekete, Görgei, Fükő, Kutasi
Jó barátságban volt a többiekkel, különösen Salamonnal és Váradi Ottóval, utóbbival sokszor ugratták is egymást. Szerette a DVTK-t, s bár hívták más klubok is, nem akart eligazolni más egyesülethez, hű maradt a vasgyári csapathoz.
Csucsu egyik legemlékezetesebb meccse 1980 őszén, a Celtic elleni diósgyőri KEK-visszavágó volt, amelyen az ő két góljával győztük le a világhírű skót csapatot. Sajnos a kinti meccsen nagyon kikaptunk, így a 2–1-es otthoni siker kevés volt a továbbjutáshoz.
Bohém lelkű ember volt, szeretett mulatni is. Nagyon sajnálom, hogy a futball utáni élete nem úgy alakult, ahogy alakulhatott volna, rendkívül szomorú, hogy ilyen fiatalon itt hagyott minket."
Fazekas István szomszéd gyerekként így emlékezik Janira: Az utca csapata vérre menő focicsatákat vívott a Kenderföld és az Egres csapataival a Pást-on, ami egy nagy füves tér volt. Rendre mi nyertünk, mert Jancsi óriási tehetségével gyakran döntötte halomra az ellenfél játékosait. Tudtam, hogy nagy focista lesz belőle, mert télen 20 cm-es hóból is úgy ki tudta emelni a labdát, mint senki más közülünk.
A Görgei családban a két lánytestvér is nagyon ügyesen bánt a labdával. Télen, ha nem válogatták be őket a csapatba, bosszúból hógolyózáport zúdítottak a csapatokra.
Csucsu rendes gyerek volt, de benne volt minden gyerekcsínyben. Egyszer rossz jegyet kapott az iskolában és két cimborájával elrejtőzött egy elhagyatott ház padlásán. Csak akkor került elő, amikor a papa megígérte neki, hogy büntetlenül haza jöhet.
Másik alkalommal gépírószalagot feszítettek ki a gyalogjárdán, hogy a sötétben elbotoljon benne az arra járó. Szerencséjére éppen egyik rokona volt a szenvedő alany, így elmaradt a komolyabb büntetés „
Az Edelényi Spartacus megyei II. osztályú csapatában lett először igazolt játékos. Innen igazolta át az Edelényi Bányász csapatába dr. Pécsi Bertalan sportvezető. Az akkor még működő szénbánya támogatta ekkor a nagyközség csapatát.
Mivel Jancsi az általános iskola befejezése után lakatos szakmát tanult ki egy helyi mesternél, a vizsgák után a Bányaüzemnél helyezkedett el. Nem félt a fizikai munkától sem.
Egykori játékostársa, Káli István is megosztotta velünk Csucsuval kapcsolatos emlékeit: „Barátkozó típus volt, vidám természetű, szerette a mókát. Amikor edzésen trükközött a labdával, körbeálltuk és csak ámultunk, olyan dolgokat művelt a szemünk láttára. Bányász csapatunkat egy alkalommal a Német Demokratikus Köztársaságba hívta meg egy testvércsapat. Jancsi jól cselezett, kiválóan látott a pályán és remekül dirigálta a csapatot a meccseken. Német barátaink egyszerűen csak „Futballprofesszor”-nak nevezték el a meccs után.
Egy DVTK ellen lejátszott edzőmérkőzésen többször úgy megbolondította az egyik diósgyőri hátvédet, hogy az nagyon ingerülten és nyomdafestéket nem tűrő módon kiabált rá Jancsira. Valószínűleg ekkor vetett szemet rá a DVTK szakmai vezetése.”
1968-ban már 17 évesen játszott a csapatban a Kastélyparki pályaavatón a Fradi ellen. Nem sokkal később a Vasas is leutazott Edelénybe hírverő mérkőzésre. Olyan jó teljesítményt nyújtott ezen a meccsen, hogy a Vasas vezetőinek a noteszébe is bekerült az ifjú tehetség neve.
18 évesen katonai behívót kapott. Honvéd éveit az NB-III-as Honvéd Papp József SE. csapatában töltötte. Jól kellett játszani, mert kimenő, eltávozás csak sikeresen megvívott meccsek után volt. Ez bizony nagy motiváció volt számukra.
A leszerelés utáni történéseket Csucsu huga, Marika elevenítette fel:
„Leszerelése napján délelőtt érkezett haza és délben már nálunk is voltak a Vasas képviselői. Délután aztán megjelent a DVTK vezérkara is. Jancsi a szívére hallgatott, borsodi gyerek lévén a Diósgyőrt választotta. Sokszor felvetődött bennünk a kérdés, hogy mire lett volna képes, milyen karriert futott volna be, ha a fővárosi egyesületet választotta volna. Itt mások lettek volna a lehetőségek, közelebb lett volna a „tűzhöz”, jobban szem előtt lett volna.
Sajnos, édesapánk 1972-ben meghalt. Ő nem sokat látta játszani Jancsit, de Édesanyám és a testvérem, ha csak tehettük, kijártunk szurkolni a meccseire és nagyon büszkék voltunk rá.
Hamarosan megnősült, két kislánya született, akik gyakran töltötték a nyári és a téli szüneteket Edelényben. Szerető testvér volt, amikor 3 gyerekkel elváltam, segített, támogatott bennünket.
Sajnos, pályafutása befejezése után ő is hasonló sorsa jutott, mint én, mert neki is megromlott a házassága, elvált és 1992 körül hazaköltözött Edelénybe. 1994-ben meghalt Édesanyánk, így Jancsi egyedül maradt odahaza.
Sajnos korán felléptek nála egészségügyi problémák, mert vesecisztát diagnosztizáltak a szervezetében és meg is operálták. Rendszeresen vesekezelésekre kellett járnia. A gyermekei sokat látogatták ebben az időben. 1-2 évig utánpótláskorú gyerekekkel foglalkozott az Edelényi Bányász csapatánál, de aztán ez is abbamaradt.
Jancsi közvetlen, barátságos volt mindenkivel. Itt Edelényben sok barátja volt, rengetegen szerették„
A második részben egykori csapattársak - Oláh Feri, Szántó Gabi, Salamon Józsi, Teodoru Borisz és Szalai „Szilas” István - idézik fel Csucsuval kapcsolatos emlékeiket. E névsor hallatán sok diósgyőri szurkolónak még ma is végigfut a hideg a hátán.
A csapatképen álló sor: Koleszár, Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Szabó,
guggolnak: Magyar, Váradi, Szalai, Borostyán, Görgei
Oláh Ferenc: „Csucsu egy rendkívül szimpatikus, jó szellemű, egyszerű gondolkodású edelényi bányász-gyerek volt. Abban az időben még lehetett (lehet, hogy most is lehet, de nem találják) igazolni gyöngyszemeket, igazi tehetségeket a környékről, közeli településekről alacsonyabb osztályú csapatoktól. Sok kiscsapat volt, nagy volt a merítési lehetőség. Ha jól emlékszem, Csucsu már 16 évesen játszott Edelény első csapatában. Hozzánk az NB3-ban szereplő Honvéd Papp J. S.E.-ből került leszerelését követően többedmagával (Tábori Béla, Kendi Feri). Mi sem jelzi jobban, hogy nem volt gyenge akkoriban a harmadosztály, hogy mindhárman bekerültek a DVTK első csapatába.
Jani kiemelkedő gyorsaságú, játékintelligenciájú játékos volt. Kitűnően rúgott mindkét lábbal, szó szerint kétlábas játékos volt. Magas szinten alkalmazta a lövőcseleket és nagy lövőerővel rendelkezett, innen kapta a Csucsu mellé a „kőrüszt” becenevet.
Sokoldalú játékos volt, bejátszotta a teljes bal oldalt, hiszen balszélsőt, bal oldali középpályást, balhátvédet és beállóst is játszott. Az állóképesség és a hosszútávfutás volt a gyengéje.
Az edzéseken a Vasastól érkező Váradi Ottó volt a párja. Legendásan jó kapcsolat alakult ki közöttük, folyamatosan ugratták egymást. Ottó sokat zrikálta, hogy a Vasas edelényi hírverő mérkőzésén Jani pont a Vasasban akkor még jobbhátvédként szereplő Ottónak adta kezdés előtt a „csókot” és a virágot.
Még egy apró kis történet Ottóval való közös múltjukból: Preiner Kálmán volt az edzőnk és nem nézte jó szemmel, hogy Jani meg Ottó csúnyán beszélnek egymással.
„Indulj paraszt!” mondta Ottó Janinak.
Kálmán Bácsi szóbeli feddése után a párbeszéd így módosult:
Ottó indított - „Görgei Úr! Indulj!”
Jani válasza - „Váradi Úr! Megyek!”
A csapat persze nagy röhögésben tört ki, de Kálmán Bácsi utána már nem forszírozta tovább az egyedi kommunikációt.
Ottó sokat mesélt a Vasas dél-amerikai túrájáról, hogy látta Peruban a Machupijchu-t és járt Chilében is. Jani erre egyből lekontrázta, hogy bányászgyerekként ő már sokkal korábban volt „csillében”.
Egy vesebetegség miatt viszonylag korán abba kellett hagynia a focit, ifiedzőként és technikai vezetőként is dolgozott az egyesületnél, majd válását követően haza költözött Edelénybe az édesanyjához. Sajnos, a mama hamar elhalálozott és Jani az egyedüllétet nem tudta megfelelően kezelni, hamar eltávozott közülünk.
Mindenki szerette, a csapattársak, a szurkolók és az ellenfelek is. Mindannyian úgy emlékezünk rá, hogy egy jó képességű, szeretetre méltó játékosa volt a DVTK nagy családjának, megérdemli a méltó megemlékezést!”
Szántó Gábor: „Nagyon szerencsés embernek érzem magam, hogy olyan SPÍLER típusú futballistával hozott össze a sors, mint Csucsu. Emberileg és játékosként is példamutató, a csapat, a közösség számára egy feltétlen pozitív gondolkodású embert ismertem meg benne és töltöttem el vele 5 évet DIÓSGYÖRBEN !
Taktikailag érett játékos volt, ballal és jobbal is tökéletes volt a rúgótechnikája. Rendkívül jól cselező, szervező, támadó középpályás volt, aki ha kellett, hátrafelé is besegített a védekező munkába.
Ha Janira gondolok, elsőként a lövőcselei jutnak eszembe, amit olyan tökélyre fejlesztett, hogy ellenfelei (edzésen játékostársai) ismerték ugyan, mégis mindig bedőltek neki.
Amikor támadni kellett vagy összezavarni az ellenfél sorait, Salamon Józsi mindig csak ezt mondta neki: Rázd a picsód Jáni! Ez azt jelentette, hogy lehet színezni a játékot, jöhetnek a cselek, a lövőcselek.
Másik kedves emlékem ahhoz fűződik róla, hogy edzések után sokszor maradtunk kinn a pályán gyakorolni a kapura lövést és a szabadrúgásokat. Janinak volt egy jellegzetes mondata kapura lövés előtt a kapusok felé: "most már vegyétek komolyan a védést, mert én következem". Majd hozzátette: " a tét egy plató kecsketej Gyurikám (vagy Lacikám) - attól függően, hogy Veréb Gyurinak vagy Szabó Lacinak lőtte kapura a 18-20 m-re letett labdát.”
Salamon József: „Emlékeimben úgy él Görgei Jani, mint egy egyszerű hétköznapi edelényi fiú, aki igen tehetségesnek tűnt. Ezt végül bizonyította is, hiszen számtalan mérkőzést játszottunk együtt és mindig lehetett rá számítani. Sokáig ment a cukkolás az öltözőben, amikor fiatalon ide került, hiszen jellegzetes tájszólást hozott magával. De nem csak ezt, hanem a tisztességet, a becsületet, a nyerni akarást és az egymásért mindenre képes csapatjátékost is. A sok emlék közül, amiről oldalakat lehetne írni, csak egy nem mindennapi gól történetét szeretném vele kapcsolatosan elmesélni.
Az UEFA-kupában a Kaiserslautern elleni visszavágói mérkőzésen – köztudomású ugye, hogy itthon 2:0-ra kikaptunk tőlük - a 2. félidőben a spanyol bíró segítségével egyre többet támadott a hazai csapat és azt már nem fogom tudni pontosan elmesélni, hogy hányadik gól volt az, ami a következőképpen esett:
Támadtak a németek, nem sok lehetőségünk volt arra, hogy egyszerűen oldjuk meg a védekezést. Aki hátul volt és segített a védekezésben, az mindenki kifejelte, kirúgta, kivágta a labdát a pályáról, amerre tudta. Jani is hátul volt és el akarta rúgni a labdát, fel akarta szabadítani a kapunkat a 16-os vonalánál, amikor egy német játékos ebbe a felszabadító rúgásba beletette a lábát – köztudomású, hogy Janinak hatalmas lövőereje volt - és a labda a dermedten álló Veréb Gyuri kapujába csapódott.
Természetesen Jani erről nem tehetett, de ugye a mérkőzés végén mondtuk neki, hogy akár egyszerűbben is berúghatta volna Gyurinak a gólt.
Ha többen vagyunk együtt öregfiúk, Tatár Gyuri, Oláh Feri, Kutasi Laci, Szabó Laci, Borisz, Veréb Gyuri, Janira gondolva és emlékezve számtalan történet jut róla eszünkbe, és nagy sajnálattal emlékezünk rá, az ő nagyszerű egyszerűségére.”
Teodoru Borisz: „Csucsuról csakis nagyon kellemes emlékeket tudok felidézni. Remek ember volt, minden korosztállyal könnyen megtalálta a hangot. Nagyon sokat segített nekünk, fiatalabb játékosoknak is. Kivételesen jó humora volt, állandóan bolondozott az öltözőben és az edzéseken is. Az Ottóval való barátsága pedig tényleg legendás volt. Ők ketten olyan jókedvet csempésztek az öltözőbe, hogy azok sokszor könnyebben átsegítettek minket a felkészülési időszak fizikai megpróbáltatásain.
Rengeteg nagy csatát megéltünk együtt, de legemlékezetesebb meccse a Celtic Glasgow elleni hazai KEK visszavágó volt, amit 1980 szeptemberében játszottunk. Csucsu két góljával fektettük két vállra a világhírű skót csapatot. Második gólja számomra is örökre emlékezetes marad, ugyanis én adtam neki a gólpasszt.
Emlékszem, edzések után rendszeresen kint maradtunk a kapura lövéseket gyakorolni. Csucsu ilyenkor levette a focicsukát, ledobta a sportszárat és mezítláb állt oda a labda mögé. Állandóan ugratta Veréb Gyurit meg Szabó Lacit, hogy most már egy kicsit figyeljenek oda jobban, mert ő következik. Csupasz rüszttel lőtte el a letett labdákat, de olyan erővel, hogy nézni is fájt. Innen kapta a „kőrüszt” becenevet, de ő mindig csak Csucsu maradt a számunkra. Korai halálával pótolhatatlan űr maradt utána…..”
Szalai István: „Emlékezés egy jó barátra:
Egy nehéz döntés után 1977 januárjában érkeztem a csapathoz. Az újonnan jött óvatosságával kerestem a helyem egy jól működő gépezetben. A mindennapi edzésfeladatok bőven adtak lehetőséget a csapat tagjainak megismerésére és önmagam megismertetésére. Ebben a megismerési folyamatban érdekes, értékes tulajdonságokkal rendelkező társakra leltem az ott tartózkodásom három és fél évében. Ott volt közöttünk-velünk egy vidám, jó kedélyű, a humort értő, gyakorló, edelényi „srác” őszinte megnyilvánulásaival. A csapat minden tagja elfogadta, szerette Őt. Mindenkivel igyekezett jó viszonyt kialakítani. Volt azonban még ennél is közelebbi igazi önzetlen jó barátja: Váradi Ottó. Legendás ugratásaik, folytonos „zrikálásaik” egymás felé egy külső szemlélő számára furcsák lehettek, de mi nagyon is jól értettük, jól szórakoztunk a vicceiken az edzések előtt, edzések után, a közös edzőtáborozásokon, a mérkőzések előtti összetartásokon. Sokat és keményen dolgoztunk a sikerekért, különösen a felkészülési időszakban. Ide kapcsolódik egy kisgyerekes csíny emléke. A súlymellényes edzéseken elég sokat pörölt Ő is edzőnkkel, Szabó Gézával. A terhelés elviselhetőségéért a környezetben fellelhető szúróeszközzel a mellényen apró lyukat szúrt néhány bordán, a kihulló homok kicsit könnyített a zsákján, így ezzel a rosszcsont cselekedettel próbált túljárni Géza eszén.
Jóérzéssel gondolok a „táncos lábú” Csucsura, azokra az örömteli pillanatokra is, amikor edzés után feleségével és kislányával találkozott, akik sokszor elébe jöttek.
A pályán élményszámba mentek a megoldásai, ragyogó indításai, üres területre belőtt jó ütemű labdái, parádés cselei, lendületes előre játéka, pontos beadásai erősítették a csapatot. A játék iránti alázatával, fegyelmezett játékéval lopta be magát nagyszerű szurkolóink szívébe is.
Azóta eltelt harminc év.
Mi, akik itt vagyunk az élő oldalon, fájó szívvel idézzük a lassan homályba vesző múltat, emlékezünk az előrement hozzátartozóinkra, jó barátokra.
Nyugodj békében Csucsu!” „Szilas”
A Csucsuról való visszaemlékezést ki más zárhatná, mint Váradi Ottó lánya. Zsanett, Édesapjához hasonlóan nagyon közeli kapcsolatot alakított ki Janival. Ő így emlékezik Édesapja egykori legjobb barátjára:
„Apu révén állandóan a stadion környékén voltunk, sok időt töltöttünk felnőttek között és sokat voltam Csucsu közelében is. Nekem ez volt természetes.
Mindenki szeretett minket, nagyon sokan vettek körül kedvességükkel, szeretetükkel, mégis, minden jóindulatuk ellenére a felnőttek valahogy olyan távoliak voltak. Közöttük „viselkedni” kellett és hiába próbáltak jópofák és menők lenni, mindig az volt az érzésem, hogy igazából fogalmuk sincsen a gyerekek világáról.
Sokat gondolkoztam rajta, miért szerettem Csucsut annyira, mitől volt olyan különleges nekem. Azért, mert Csucsu más volt! Ő úgy tudott velem beszélgetni, játszani, vagy csak úgy lenni, mintha a legjobb gyerek barátom lett volna. Ő volt az egyetlen, akivel soha nem kellett „viselkednem”, akivel annyira természetes volt együtt lenni, mintha mindig is így lett volna. Azt hiszem, szinte sajátjaként szeretett.
Egyszer a stadion melletti faházban üldögéltünk, valamire, valakire vártunk. Egymás mellett ültünk és együtt rajzoltunk, az aláírásunkat gyakorolgattuk, hogy menő, felnőttes legyen. Viccből kértem tőle egy autogramot, és Ő a legnagyobb komolysággal adott nekem. Azóta is őrzöm, pedig már számolni is fáj, hogy hány éve volt.
Csucsu különleges volt. Klasszikusan rendes ember!"
Nagyon korán, 47 évesen hagyott itt minket és ennek már 25 éve…..
Emlékét úgy tudjuk a legszebben megőrizni, ha nem feledjük, mennyit is tett a piros-fehér színekért játékosként és edzőként egyaránt.
A visszaemlékezés első részének elkészítéséhez nyújtott segítségéért hálás köszönettel tartozom Németh László edelényi futballedzőnek és T.Szabó Gábornak, Szabó Géza fiának.
Magyar Balázs szerzi a győztes gólt az SBTC ellen, Csucsu már bent látja a labdát
Közös fotó Salamon Józseffel és Veréb Györggyel