Legendák újratöltve - Váradi Ottó

_{Szerző: | 2015-02-14 20:56:59}

Lányának, Zsanettnek köszönhetően újra felidézzük Váradi Ottó labdarúgói- és edzői pályafutását

Másfél évvel ezelőtt azzal a kéréssel kerestük meg Váradi Zsanettet, a DVTK Aranycsapata kapitányának, Váradi Ottónak a lányát, hogy az amigeleken.hu Legendák sorozatában készítsünk egy visszaemlékezést Édesapjáról.

Zsanett örömmel vállalkozott a feladatra és bátran kijelenthetjük, hogy szenzációs 4 részes visszaemlékezést készített, melynek első része 2013 októberében jelent meg honlapunkon.

Annak érdekében, hogy új olvasóink is részesei lehessenek ennek a remek összeállításnak, a négy részt egybegyúrtuk és ezennel ajánljuk figyelmetekbe!

Fogadjátok szeretettel Zsanett munkáját, ami minden bizonnyal sok olvasó szemeibe fog könnyeket csalni!

Tegnap este Apuval álmodtam. Élt! Azt ugyan nem volt hajlandó elmondani, hogy hol volt az elmúlt 13 évben, de fiatal és életerős volt, amilyennek ismertük.

Gondoltam, ez biztos A JEL, hogy végre nekifogjak a róla készülő visszaemlékezésnek, amit már oly rég megígértem Andrásnak!

A Vasas, a Diósgyőri VTK aranycsapata és a további csapatok történetének rá vonatkozó, neki vagy miatta lényeges, különleges eseményeit szeretném kiemelni.

Fogadjátok szeretettel!

Váradi Ottó 1948. március 31-én született Salgótarjánban.

A képen testvérével, Istvánnal látható, Édesapám a jobb oldalon.

Fiatal korában valaki azt mondta neki: „Fiam, te olyan csúnya vagy, hogy az már szép!”

Ez lett a mottója :)

A foci alapjait Budapesten a BEAC-ban sajátította el még az általános iskola évei alatt.

V a s a s

1966-ban, még nem volt 18 éves, mikor a Vasasban kezdett el focizni és boldogan viselte a piros-kék mezt. A Vasas saját nevelésű játékosa volt, a KEK győztes csapatban olyan nagynevű focistákkal, mint Mészöly, Farkas, Lakinger, Ihász játszott együtt 37 NBI-es mérkőzésen.

A 60-as évek végén az olaszok ellen készülő utánpótlás-válogatott keret tagja volt a diósgyőri Salamonnal együtt. Ki hitte volna, hogy később a legszebb éveiket egy csapatban fogják tölteni..

Ifiként Viareggioban járt a piros-kékek ifjúsági csapatával. A virágkarnevállal párhuzamosan rendezett tornán nyolc olasz és nyolc külföldi csapat vett részt. Olyan nevek, mint az Inter, a Benfica, az Eintracht Frankfurt a West Ham United és mások. Apu ekkor már az első csapat keretének is tagja volt.

1970-ben meghívást kaptak Spanyolországba. A hagyományosan megrendezésre kerülő rangos nemzetközi tornán a "Trofeo Costa del Sol"-on vehettek részt Malagában.

Az elődöntőt a Real Madrid ellen nyerték meg 11-esekkel. A döntőben a CF Málagával néztek szembe és hosszabbítás után 3:2-re nyertek, ezzel övék lett a trófea.

1970-ben a Vasas megnyerte a Középeurópai Kupát.

1971. szeptemberében Apuról megjelent az újságban, hogy a Vasas első csapatában gyökeret vert, fiatal játékosként. Nem sokkal e bejelentés után a Vasas a Diósgyőr otthonába látogat. A mérkőzés Földesi góljával indul a 9. percben, a végeredmény azonban 3:1 a Vasas javára.

1972-ben Peruban jártak, ahol a 3800 méteres magasságban elterülő inka fővárosban, Limában, az indiánok ősi településén játszottak. Mivel a stadiont éppen gyeptéglázták, csak az egyik kisebb befogadó képességű pályán kerülhetett sor a találkozóra.

(Vasas 1972 Machupijchu)

1972. július 24-ét írtunk és az átigazolási időszak utolsó napja volt. Szüleim akkor már házasok voltak, és így lehetőségük nyílt, hogy a Vasas Club házában lakjanak az Eötvös utcában. Apu tudta, hogy a Diósgyőri VTK komolyan érdeklődik iránta, azonban este 9-ig nem jelentkezett senki, éjfélkor pedig elszállt az átigazolás lehetősége. Apuék úgy gondolták, felesleges tovább izgulniuk, inkább nyugovóra térnek.

Nem sokkal később csörgött a telefon, a portáról szóltak fel, hogy a DVTK képviseletében érkeztek látogatói, és azonnal menjen le. A DVTK képviselete azzal a szándékkal érkezett, hogy átigazolják őt. Bár ő már majdnem lemondott róla, az utolsó pillanatban mégis megköttetett a szerződés.

D V T K

1972-től 1980-ig a Diósgyőr színeiben játszott védő és középpályás posztokon. 176 NB I-es mérkőzésen 15 gólt lőtt, az 1973-74-es szezonban az NB I/B-ben, 32 mérkőzésen összesen 10-et. A DVTK legsikeresebb időszakában lehetett a csapat állandó tagja.

1972-ben sikeresen átigazolt a DVTK-ba és az 1972-73 évi NB I-es csapat játékos-keretébe került Kiss Józseffel (baloldalon), Gál Bélával, Fekete Lászlóval és Rutkai Zoltánnal együtt. Nem sokkal ezután spanyolországi turnéra indultak.

(Mátyás Ferenc felvétele)

Az átigazolás utáni időszakról egy nyilatkozatában így emlékezett: „Remek gárda kezdett kialakulni itt akkor, amely később két MNK győzelmet, egy bajnoki bronzérmet s számos nemzetközi sikert aratott.

Az 1974-75-ös bajnokság utolsó előtti mérkőzésére úgy indultak Pécsre, hogy tudták, vereség esetén igen veszélyes helyzetbe kerülhetnek. A csapat kimondott szorongással készült. Esős időben, csúszós pályán kellett játszaniuk, és a mérkőzés szinte teljes ideje alatt a PMSC támadott. A rendkívül jól védekező diósgyőri védelemmel azonban nem tudtak mit kezdeni. Az 51. percben „Káplár jobb oldali szögletrúgása került Váradihoz, aki a tétovázó védők között habozás nélkül lőtt a kapu jobb oldalába.” Később derült csak ki, hogy az utolsó előtti forduló egyéb eredményei úgy alakultak, hogy a DVTK akkor sem esett volna ki, ha esetleg vereséggel zár. Akárhogy is, ezzel az eredménnyel a DVTK biztosította részvételét az 1975-76-os NB I-es bajnokságban

Az 1975-76-os szezon kiválóan indult, az őszi szezont a 6. helyen zárta a csapat. Sérülések, betegségek miatt sokan kiestek a csapatból, néhány kulcsember rosszabb formája miatt a teljesítmény jelentősen csökkent. A kiesett játékosok helyére tavaszra sem sikerült megfelelő helyettesítőket találni, így a csapat csak a 14. helyen végzett. Szabó Géza akkori játékos rangsorában Aput a 3. helyen emelte ki.

Az 1976-77-es szezon jól kezdődött, télen azonban annyi hó esett, hogy lehetetlenség volt a diósgyőri pályán felkészülni. A vezetőség így úgy döntött, hogy délebbre, Szegeden készül fel a csapat. A város vezetése rendelkezésükre bocsátotta a sportcsarnokot, ahol a küzdőtéren kívül az erősítő berendezéseket is használhatták, a reptéren két füves pályán edzhettek és a nap végén a termálfürdőben pihenhették ki a napi fáradalmakat. A felkészülés annyira jól sikerült, hogy Apu februárban, egy edzésen ezt nyilatkozta: „Ennek hatása látszik is eddigi eredményeinken. Megnyertük a csapatok közötti mezei futóversenyt az utána következő MNK-ban eddigi ellenfeleinket szinte leléptük. Ha így folytatódik, nem kell félnünk a kieséstől!”

1977-ben, már a DVTK csapatkapitányaként, a Megyeri úti mérkőzés előtt a csapatnak volt pár szabad órája, így kimentek megnézni a Vasas-Dunaújvárosi Kohász mérkőzést a Fáy utcában. Apu feszült figyelemmel nézte meccset, kavarogtak benne az érzelmek, hisz annak idején ő is ott játszott. Érzéseiről akkor ezt nyilatkozta Lakat T Károlynak:

„Azért még mindig elszorul a szívem, ha a piros-kékek otthonába eljutok. Lehetek ott ellenfél vagy néző, kicsit mindig otthon érzem magam. Itt nőttem fel, minden emlék ide köt, bár ezek az emlékek egyre inkább elmosódnak az idő múlásával. Nekem ma már Miskolc, Diósgyőr a hazám, ott kaptam bizalmat, ott segítettek talpra állni. Csapatkapitánya lehettem egy NB I-es csapatnak, s ennél nagyobb megtiszteltetést én nem tudok elképzelni. Sokan kérdezték: mi van akkor, ha a Vasas ellen játszunk? A válasz nagyon egyszerű: ha egyszer a DVTK nyerne, én kiugranék a bőrömből örömömben!”

A jól sikerült szegedi felkészülés eredményeként a DVTK az 1976-77-es szezon MNK fináléjának négyes döntőjébe jutott. Ellenfelei az előző évek bajnokai voltak, az Újpesti Dózsa, a Ferencváros és a Vasas. A körmérkőzések után a döntő mérkőzést a DVTK és a Vasas játszotta Hatvanban. A szövetség emberei annyira az egyik fővárosi csapat győzelmében bíztak, hogy a kupát le sem vitték Hatvanba….. És milyen rosszul tették! A meccset Tatár egyetlen gólja döntötte el, a DVTK MNK győztes lett!

A kupát később a Lenin Kohászati Művek vendégházának különtermében július 11-én vehették át. A megjelent bizottsági titkárok, elnökhelyettesek, a városi tanács elnöke, vezérigazgatók és az MLSZ elnökségének tagja nagyra értékelték a DVTK teljesítményét és értékelték a magas színvonalú munkát. Az ünnepség után a szakvezetés a vendégház előtt találkozott a szurkolók egy jelentős csoportjával és bemutatták nekik a trófeát, amit az érdeklődők később a Centrum Áruházban nézhettek meg.

Az MNK győzelemmel a tarsolyukban aztán készülhettek a KEK-re, ami miatt fel kellett újítani a stadiont.

1977 szeptemberében jött a KEK első fordulója a török Besiktas ellen, ahol összesített 5-2-es győzelemmel jutott tovább a csapat

A török újságban a Besiktas elleni mérkőzésről A török reptéren

1977 őszén következett a KEK második fordulója a Hajduk Split ellen. A miskolci mérkőzésen 1-0-ás jugoszláv vezetés után Tatár és végül Apu góljával született meg a végeredmény. A novemberi emlékezetes visszavágó után a csapat végül nem jutott tovább, de a jugoszláv tudósító ezekkel a szavakkal írta le a meccset: „ A diósgyőri mérkőzés után nem hittük, hogy ilyen jól tud ez a kis magyar csapat játszani, és most csak kalapot emelhetünk előttük – felejthetetlen élménnyel gazdagították a spliti szurkolókat. Ne szégyelljük kimondani: a szerencse döntött a javunkra!” A mérkőzés után Ivica Surjak, az akkori világklasszis volt az egyetlen, aki bement a DVTK öltözőjébe és ezt mondta: „Fiúk, gratulálok nektek, kitűnően játszottatok, nagyszerűen küzdöttetek. Ma talán még jobbak is voltatok… De mi jutottunk tovább!..” Valószínűleg igaza is volt, hisz egybehangzó vélemény szerint ilyen egységesen és szervezetten nem játszott még a csapat!

A jobb oldali képen a két csapatkapitány: Ivica Surjak és Váradi Ottó a DVTK Hajduk Split elleni mérkőzésén Miskolcon.

Az 1977-78-as szezon egy kiegyensúlyozott DVTK-t láthatott. Az utolsó 10 mérkőzésen tartották a 6. helyüket. Az erős védőjátékot mutatta, hogy a csapat 11 találkozón egyetlen gólt sem kapott és a DVTK volt az egyetlen csapat, ahol nem volt kiállítás! A DVTK legjobb góllövői listáján Apu az előkelő 4. helyet szerezte meg.

A szövegelős játékosok között tartották számon, amire ő maga ezt mondta: „Ez igaz. De mindent megtettem, amit az edzőm kért! Mondtam a magamét, így vezettem le a felgyülemlett feszültséget, ettől függetlenül mindig elvégeztem a kiszabott feladatokat.”

1978-79 ismét emlékezetes szezon volt, hisz az NB I-es bajnokság bronzérmes csapata lett a DVTK. Szabó Gézát az év edzőjének választották, és a Tokaj Étteremben kapták meg a játékosok az érmeket. A diósgyőri stadiont stílusosan csak oroszlánbarlangnak hívták, ahol a 17 hazai meccsből 15-öt megnyert!

1979-ben a sorsolás alapján az SK Rapid Wien-t kapta ellenfeléül a Diósgyőr az UEFA kupában, aki szintén bronzérmes lett hazájában. Az első forduló Bécsben simán ment, a visszavágó azonban Diósgyőrött már nem annyira. A játékot saját maguknak nehezítették meg. A 2:0-ás kezdeti vezetést 2:1, majd 2:2 követte, végül 7 perccel a vége előtt a csereként beállt Fükő passzával Tatár Gyuri állította be a végeredményt, 3:2

A felvétel a Rapid Wien elleni mérkőzésen készült

Az SK Rapid Wien búcsúztatása után a következő ellenfél a skót Dundee volt, akik az első fordulóban az RSC Anderlechtet ejtették ki. Jim McLean csapata joggal volt arról híres, hogy nem óvatoskodó, hanem tipikus, kemény angol futballt játszanak. Ők azonban a legkevésbé sem tartották a DVTK-t nagy ellenfélnek, annyit tudtak, hogy egy magyar csapat kimondhatatlan névvel.

A meccs előtt a skót lapok visszamenőleg elemezték a statisztikát. Ez volt a 9. alkalom, hogy egy skót csapat magyar ellenfelet kapott, és a korábbi nyolc alkalomból 5 alkalommal magyar győzelem született. Úgy érezték, itt a United lehetősége, hogy a különbségből lefaragjon.

Meg is tettek ennek érdekében aztán mindent, a kőkemény meccs szinte teljes hosszában a támadások hárítása, a beívelt labdák kifejelése és a visszarendeződés volt az egyetlen lehetséges taktika. Apu a gólkirály Pettigrew-t fogta, Tatár pedig a hazaiak kedvencét őrizte. Veréb bravúrjai és a védelem emberfeletti teljesítményével sikerült döntetlennel kihúzni szinte a végéig. Csalódott skót szurkolók egy része a meccs vége előtt elhagyta a stadiont, így ők már nem láthatták, hogy a 89. percben Fekete hogy szerzi meg a győztes gólt.

A visszavágó Diósgyőrben került megrendezésre, ahová a skót csapat még mindig magabiztosan érkezett, McLean pedig azt nyilatkozta, hogy a Diósgyőr jó csapat, de nyerni jöttek.

25 ezer néző szurkolt a csapatnak óriási hangulatot keltve. Nem is hiába, hisz már a 8. percben megszületett az első diósgyőri gól, aztán később még kettő. A Dundee a vége előtt nem sokkal még szépített, de a végeredmény így is 3:1, összesítésben 4:1 lett. A szurkolók hullámozva, tombolva éltették a Diósgyőrt a játék vége után még hosszú órákig.

A kép, ami megjelent a skót lapokban a Dundee elleni meccs előtt

E csodás győzelem után a nyolcaddöntőben a Kaiserslautern csapatával kellett megbirkózni Diósgyőrben. Ők már nem vették félvállról a kitűnő állóképességű „120 perces” csapatot. A döntetlenben bíztak, de egy kis gólkülönbségű vereséggel is kiegyeztek volna.

Az első mérkőzés Diósgyőrben a nagy elszántság ellenére sem zárult eredményesen, két kapott gól után nem sikerült egyenlíteni. A visszavágóra a Diósgyőr bizakodva érkezett az NSZK-ba. A képzett, gyors és erős német csapat ellen tisztességgel helytálltak, de a megadott les gól, vitatható játékvezetői döntések, Veréb kiállítása, Oláh próbálkozása egy 11-es hárítására és a 6:1-es vereség miatt rossz szájízzel jöttek le a pályáról. Ezzel búcsúzott a DVTK az UEFA kupa sorozatából.

Doros László újságíró írta Apuról: „.. a védelem biztos pontjának számított, nélküle nem nagyon lehetett elképzelni az együttes összeállítását. Szívós kullancsként ragadt a gondjaira bízott csatárra, szabadrúgásaitól nem kaptak nevetőgörcsöt az ellenfél kapusai..”

Nyíregyháza

1980 nyarán Apu Nyíregyházára került az NYVSSC NB I-es csapatába. Átigazolása elhúzódott, a kezdő csapat kialakításakor még nem volt az egyesület játékosa, így a tartalék keretbe került.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy pont ezért kerülhetett be az afrikai túrára induló magyar ligaválogatottba. „..Örültem, mert az embernek nincs mindig olyan szerencséje, hogy egy távoli földrészre utazhat, két hétre. Viszont bánkódtam, mert jobb lett volna az NYVSSC kezdő csapatának tagjaként NB I-es bajnoki mérkőzésekre készülni…”

A decemberi mérkőzéseket 35-40 fokos melegben játszották, ellenfelük két helyi csapat, a Costa del Sol és a Deportivo volt, valamint a szovjet SZKA Habarovszk volt. 50 ezer néző előtt jól sikerült a bemutatkozás, Apu fejes góljával 1:0-ra legyőzték a Costa del Solt. A másik két mérkőzésen középpályán kapott szerepet. A szovjet Habarovszkot 1:0-ra verték, a Deportivotol azonban 2:1-re kikaptak. A keresztbeverések után a gólkülönbségek alapján a 3.helyen zárták a tornát.

Apu ezt nyilatkozta a mozambiki futballról: „..A mozambiki fiatalok most ízlelgetik a labdarúgást. .. A technikai fogásokat most sajátítják el. A labdakezelésnél, a védekező- és a támadójáték gyakorlásánál tartanak…Óriási előnyük viszont, hogy testi felépítésük, gyorsaságuk, állóképességük bámulatos. Küzdőszellemük töretlen, nem ismernek elveszett labdát. Persze ezeket az erényeket még nem tudják kamatoztatni, mivel eléggé szertelenek."

Edzőként:

Nyíregyháza után Edelény következett, végül Prügy, ahol még egy évet játszott játékosként és játékos-edzőként. Ezután elvégezte a segédedzői képzést és Diósgyőrött a serdülő III-nál kezdett edzősködni. Újra Prügyre hívták. Szakvezetőként másfél évet töltött ott, de szíve visszahúzta Diósgyőrbe.

1985-ben Hódi Zoltán szakosztályvezető és Gál Béla vezetőedző felkérték, hogy az ifi II-es csapat edzéseit vezényelje. Munkatársa Földesi Karcsi volt, aki a serdülőket irányította.

Fél év után, Csányi Jóska megbetegedése kapcsán átvette az ifi I-es csapat irányítását, fél év múlva pedig újra visszakerült az ifi II-es csapathoz.

1987-ben Száger György véglegesen megbízta az ifjúsági I-es csapat vezetésével.

Az ifi I vezetőjeként ezt nyilatkozta: „..Szeretek velük foglalkozni, s remélem ők is érzik ezt. Alapvetően jó kedélyállapotú vagyok, ezt igyekszem meghonosítani az öltözőben, s az edzéseken is. Félreértés ne essék, ez a jópofaság nem mehet az edzések rovására. A fiúk vevők erre, így jó hangulatban töltjük el azt az időt, amit az edzés jelent. Ebben a légkörben pedig könnyű dolgozni. …Ennek is köszönhető, hogy a fiúk már alig várják az edzéseket, nem unalommal, mondhatni kínszenvedéssel jönnek egy-egy tréningre, edzőmérkőzésre, bajnokira…Mi tagadás, nem bántam meg, hogy a szakmában a fiatalok nevelését választottam. Remélem, még sokáig dolgozhatok velük, s adhatok minél több tehetséges játékost a felnőtt csapatnak”

Abban az évben Apu keze alól Kuttor, Császári, Molnár, Farkas, Tóth Miklós és Czeglédi is szerepeltek a DVTK NB II-es csapatában.

1988-ban munkatársa lett Csucsu a serdülő I csapatának edzőjeként. Közös interjújukban így nyilatkozik erről Apu: „1972-től egy párt alkottunk Csucsuval az edzéseken, s az idegenbeli mérkőzéseken és az edzőtáborokban is egy szobában aludtunk. Nagy örömömre szolgált, mikor megtudtam, hogy ő lesz a serdülők edzője. Igen lelkiismeretes volt játékosnak, s bizonnyal ilyen lesz edzőnek is…” Csucsu célja volt, hogy a játék szeretetén kívül a játék alázatát is megtanítsa a fiúknak.

1989-ben Palicskó Tibor elvállalta a felkérést, hogy a DVTK vezetőedzője legyen. Elképzelése szerint pályaedzőt is hozott volna magával, mégis engedett a diósgyőriek kérésének, akik azt szerették volna, hogy pályaedzőnek egykori neves játékost válasszon. Apu kapta meg a felkérést.

A DVTK csapata - 1991

„Fejlődőképes labdarúgóink vannak, akik maradéktalanul elvégzik a kiszabott penzumot. Van fantázia ebben a csapatban, de természetesen idő kell ahhoz, hogy összekovácsolódjanak. Ha megismerik egymást, ha tudatos lesz a játék, akkor jönnek majd az eredmények is. Tudom, nem lesz sétagalopp sem a számunkra, sem a játékosok számára, de bízom a fiúkban, s abban, hogy kamatozik majd a befektetett munka. Egy biztos, sokáig szeretnék jól együttdolgozni Palicskó Tiborral, akitől rendkívül sokat tanulhatok! „

Az 1991/92-es szezon már újra NB I-es csapatát Vlad László, utódaként pedig Tornyi Barnabás vezette. Munkáját Apu és Csucsu segítették.

1992-ben DFC néven folytatta tovább pályafutását az egyesület és eldőlt, hogy Tornyi nem marad Miskolcon.

1994/95-ben Oláh Feri vezetőedző mellet újra pályaedzőként vett részt a csapat munkájában.

Ezek után a kistigriseire, az utánpótlásra koncentrált. Mindennél büszkébb volt rájuk, és az együtt elért eredményekre.

A futballnevelésről ezt gondolta:

„Nehéz ma már megértetni a fiatalokkal, hogy megéri a lemondás. Hiszen kevés a motiváló tényező. Külföldre sokan közülük akkor mennek szüleikkel, amikor csak akarnak. Így hát csak abban bízhatunk: sokan akarnak még közülük Détárik, Nyilasik lenni, vagy legalábbis a nyomdokaikba lépni. S hogy ezt teszik-e, az csak rajtunk múlik.”

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2. rész

Egy visszaemlékezés erejéig képzeletben majdnem újra összeáll a legendás hátvédsor, hiszen a Szántó - Salamon -Teodoru - Kutasi fantasztikus négyesből Szántó Gabi, Salamon Józsi és Teodoru Borisz is vállalkozott arra, hogy feleveníti Ottóval kapcsolatos emlékeit. Rajtuk kívül még Oláh Feri, a villámléptű Szalai Szilas István és egykori edzője, Csányi Józsi Bácsi is mesél róla.

Két dolgot mindannyian kiemeltek Ottóval kapcsolatban: igazi csapatember volt a pályán és azon kívül is, illetve utánozhatatlan humora volt.

Szántó Gábor

10 év korkülönbség volt köztünk, én 18 évesen a szárnyaimat bontogattam, míg Ottó 28 volt és karrierje fényében brillírozott. Rengeteg dolgot lestem el Tőle az edzésen, meccs közben vagy éppen az egymás közti játékokon.

Beceneve Geda volt. Nem tudom honnan jött. Talán a többiek többet tudnak erről.

A 70-es években, amikor még autópálya se volt, se navigáció, ha idegenben meccseltünk és Budapest felé utaztunk a buszon, Kistarcsa után mindig előre kellett mennie segíteni a navigálásban Rozinak, a busz vezetőjének, mivel volt Vasas játékosként jól ismerte a fővárost.

1976-tól játszottunk együtt. Nagyon-nagyon jó csapatunk volt. A pályán belül és kívül egyaránt CSAPAT voltunk. Nekem külön szerencsém volt, mert Ottó a beállós posztján kétlábas volt és bal lábbal is remekül kanyarította a labdát jobb oldalra a felfutásaim felé. Mélységből érkeztek ezek a passzok részben Kutasi Lacitól, főleg Ottótól, aki pozíciójából adódóan forgatta rendesen a játékot a felfutásaimhoz. Volt egy kialakult és egy tökéletesre fejlesztett jelrendszerünk, amely abból állt, hogyha nálunk volt a labda és bizonyos szituációkban meg volt egy szemkontaktus, egy ellentétes irányú ritmusváltás vagy élénk fütty szájjal (amit csupán emiatt tanultam meg nagy nehezen) és már jött is az indítás.

Sokszor kerültünk így az ellenfelek védelme mögé.

Az öltözőben csapatkapitányként hangadó volt, az "ÖREGEK" tanácsához tartozott, akik Szabó Gézával megbeszélték az összeállítási kérdéseket.

Büszke vagyok rá, hogy Vele játszhattam!

Salamon József

Ottó 1972 nyarán igazolt Diósgyőrbe, Gass Pistáért cserébe érkezett hozzánk a Vasasból.

Mi ugye belső védőpárost játszottunk, nagyon jó volt vele együtt játszani, mindig lehetett rá számítani a pályán, a rutinja sok nehéz helyzetben kisegített minket.

Valami kivételes humora volt és a Görgei Csucsuval való barátsága is legendás volt.

Csucsuval rögtön megtalálták a közös hangot. Ottó tarjáni gyerek volt, Jani meg edelényi, egyfolytában ízesen, ázva „párászt”-ozták egymást, persze csak haverságból. Edzésen egymás párjai voltak, állandóan ment egymás ugratása. Mikor ketten beindultak, akkor mi halálra nevettük magunkat a hülyeségeiken.

Mielőtt idekerült hozzánk Ottó, a Vasassal volt egy dél-amerikai túrán és egyszer pesti vagányként így szólt Csucsuhoz: „Te Csucsu! Most jövök Chiléből!” Erre Jani, az edelényi bányászgyerek odavetette neki: „Ottó! Te még meg se születtél, amikor én már voltam csillében”.

Géza szerencsére nagyon jó humorral fogta fel ezeket a dolgokat, ő is rendre elmosolyodott ezeken a poénokon. Aztán mikor Ottó már edzői járt, azért be-beszólogatott Gézának, hogy miért ezt csináljuk, meg miért ennyit, miért futunk harmincszor harmincat, meg „mi a francnak ez Géza!” Ezeket viszont már Géza sem nézte olyan jó szemmel, biztos, hogy maradhattak benne tüskék az állandó beszólogatások miatt. Folyamatosan mondtuk neki, hogy fékezze magát, de nem nagyon foglalkozott vele.

Van egy nagyon kedves fényképem Ottóról. Tizenöt évvel ezelőtt, mikor az ötvenedik születésnapomat ünnepeltem, összejött a bajnoki bronzérmes csapatunk egy közös vacsorára. Előtte persze megmérkőztünk a 98-as első csapattal. Ez egy nagyon kedves emlék a számomra, jó volt újra együtt lenni a régi harcostársakkal. Erre az alkalomra Ottó a fiával, Zsolttal együtt jött el.

Olvastam Zsanett összeállítását Ottó pályafutásáról és nagyon tiszteletre méltónak találom, hogy a gyerekei így őrzik édesapjuk emlékét.

Ottó nagyon jó csapattárs volt, jó szívvel emlékezek rá és emlékét mindig megőrzöm!

Teodoru Borisz

Nagyon szerettük Ottót, rendkívül humoros ember volt, állandóan jókedvet csempészett az öltözőbe. Személy szerint én nagyon jó viszonyban voltam vele annak ellenére, hogy a beállós posztért egymással harcoltunk.

Ottó soha sem ment a szomszédba egy kis humorért. Egyszer egy Fradi vagy egy Újpest elleni hazai győzelem után bejött az elnök az öltözőbe és azt mondta nekünk: „Uraim, harmincezer ember üdvözletét hozom a gyárból”. Erre Ottó megszólalt: „Ne az üdvözletüket hozza, szedjen össze mindenkitől egy százast és azt hozza ide nekünk!”. Persze dőltünk a röhögéstől.

Utánozhatatlan humora volt. Amikor edzői tanfolyamra járt, előfordult, hogy hiányzott egy-egy délelőtti edzésről. Egyik alkalommal, mikor megjött a tanfolyamról, éppen készülődtünk a délutáni edzéshez, erre Ottó odament az edzőnkhöz, Szabó Gézához, a vállára tette a kezét és azt mondta neki: „Megjöttem Kolléga”.

Az is megesett néhányszor, hogy a délelőtti és a délutáni edzések között többen nem mentek haza, hanem a Stadion étteremben vagy a faházban ütötték el az időt a délutáni edzésig. Ilyenkor ment a kártyázás és időnként azért lecsúszott egy-egy üveg sör is. Egy alkalommal Géza megérezte a sörszagot Ottón és odaszólt neki: „Ottó, maga sört ivott!” Erre Ottó a híres TV sorozat rendőrkutyájára utalva így felelt: „Mi maga? Kántor? Hogy így szaglászik itt körülöttem?”.

Sokat edzettünk akkoriban a kisfüves edzőpályán úgy, hogy le volt szűkítve a pálya és nem nagykapura játszottunk, hanem egy kis palánk volt a kapu.

Egyszer esett rendesen az eső, Géza pedig beállt a kapuba védeni. A labda persze jól megszívta magát vízzel, olyan nehéz volt, mint a kő. Ottó teli csüddel megküldte a labdát, az meg pont eltalálta Gézát, aki átesett a palánkon. Erre Ottó morogni kezdett a fogai között: „Nem mondta neki senki, hogy álljon be a kapuba!”.

Amikor már edzősködött és a csapata már sokkal vezetett, Ottó beállította a kapuba a cserekapust. A srác bevédett egy előreívelt labdát, erre Ottó bekiabált: „Hogy lehet a félpályáról gólt kapni?”. A kapus azt válaszolta: „Ottó bá, a szemembe sütött a nap”. Ő se volt rest a válasszal: „Tudod te hány vak örülne neki, hogy a szemébe süt nap, te meg benyeled a gólt a félpályáról?”.

Nagyon sajnálom, hogy ilyen fiatalon itt hagyott minket, nagyon jó ember volt, soha nem feledem!

Oláh Ferenc

Ottó elég fiatalon, 24 éves korában került hozzánk a Vasastól. Ott több, igen nagynevű válogatott játékos között pallérozódott, mint például Mészöly, Ihász, Lakinger, Farkas, tehát volt kiktől megtanulnia a futball tudományát és azt lehet mondani, hogy Ottó élt is a lehetőséggel, mert minden mozdulatán érződött, hogy szereti és tudja is, hogy mit és miért csinál a pályán.

Igazi csapatember volt, mindig lehetett rá számítani mind a pályán, mind a magánéletben. A humora egészen egyedülálló volt, előtte és utána sem volt olyan csapattársam, aki úgy tudott volna vicceket mesélni, mint ő. Dőltünk a röhögéstől és szerencsére Szabó Géza is vevő volt a humorára, így az edzések és a felkészülések is rendre nagyon jó hangulatban teltek.

Ottót mindannyian nagyon szerettük, a Csucsuval való kapcsolata pedig egészen kivételes volt, de erről már meséltem a Janiról szóló visszaemlékezésben. Emlékeim szerint a Geda becenevet is Jani ragasztotta rá.

Később, mikor edzői pályánk során kollégák lettünk, akkor is nagyon jó volt vele együtt dolgozni. Rendkívül szigorú edző volt, az edzésein nagy fegyelem volt, de a humora miatt és ahogy közeledett a gyerekek felé, a tanítványai felnéztek rá és szerették, tisztelték és nagyon szerettek az edzéseire járni.

Távozásával nagyon nagy űrt hagyott maga után, emlékét mindig megőrizzük!

Szalai István

Váradi Ottó, a jattos. Számomra a sok „erős” tulajdonsága mellett ez a kifejezés maradt meg jellemzőként. A magyarázata pedig az, hogy Ottó kemény, harcos volt a mérkőzéseken, nem kímélte magát és a szabályos keretek között az ellenfeleit sem. Tisztában volt saját képességeivel, remekül fejelt, a talajon bátran vállalta az ütközéseket, jól szűrte a támadásokat, nagyszerűen vette fel a harcot az ellenfél támadóival. Volt azonban egy pici gyengéje. Nem tartozott a fordulékony, gyors játékosok közé, de amikor ilyen szituációkra került a sor, a rutinjából adódóan nem ment a szomszédba egy kis pesti csibészségért. Ugyan is az egy-egy elleni játéknál jó helyezkedéssel terelte irányba és akkor jött a „jattos”, az alig észrevehető kéz segítség. Jó ütembe lendítette azt a támadó elé, aki így nekiütközött a lendülő kéznek, ütemet veszített, ez éppen elég volt Ottónak a labdaszerzéshez.

Ottó fizikálisan jó felépítésű, vállas, erős játékostárs volt, annak ellenére, hogy a mi időnkben nem voltak divatosak a konditermek. Nagyon jól kompenzálta a fordulékonyságának hiányát ezekkel a megoldásokkal úgy, hogy a játékvezetők csak ritkán minősítették szabálytalannak Őt. Egy-egy érdekes szituáció egymás közötti megbeszélésekor nagyon büszke volt jó megoldásaira. Ilyenkor mindig mondta: ”Benn volt a jattos”, és ebből mi már értettünk. Tette mindezt a csapatért. Remek közösségi ember volt, jó kapcsolatokkal a csapaton belül.

Elég sokat vívódott edzőnkkel Szabó Gézával, de Ő ezt elnézte Ottónak, mert teljesítményével, a csapatot segítő játékával általában a Mester is elégedett volt, mert ezen túl remekül egészítették és értették meg egymást a pályán is Salamon Józsival.

A humor, a vicc Ő volt maga! Az ugratások, a heccelődések szorosan hozzátartoztak, de nem volt durva, sértő vagy bántó. Nagyon jó cimborája volt Csucsunak, az Ő sajátos kettősük mindig megtöltötte jó hangulattal az öltözőt.

A sok kemény csatában, küzdelemben voltak azért balul sikerült történések is. Arra a megtörtént esetre gondolok, amikor a Hajduk Split elleni idegenbeli kupavisszavágón a befejezés előtt nem sokkal Surjak, az ellenfél középpályása egy lendületes csel után a tizenhatoson belül szándékosan nekifutott Ottónak, aki elugrani sem tudott előle, lehetősége sem volt kivédeni az ütközést. A játékvezető jogtalan büntetőhöz juttatta az ellenfelet, melyet értékesítettek is. Ezzel a góllal ismétlődött meg a diósgyőri 2-1, így hosszabbítás, majd büntető rúgások következtek, amiben sajnos alulmaradtunk. Láttam Ottón, mennyire bántotta Őt kiesésünk, mennyire el volt kedvetlenedve. Elbizonytalanodott az igazságtalan játékvezetői döntés miatt. Többszöri alapos elemzés után enyhült csak meg a lelke, amikor többen tudtára adtuk, hogy nem Őt hibáztatjuk a kiesés miatt.

(A bal oldali képen Váradi Ottó éppen a Hajduk csapatkapitányával, Surjakkal választ térfelet a diósgyőri mérkőzésen.)

Eligazoltam, de hírekből tudom, hogy az edzőként dolgozó Ottót szerették játékosai is, sok mindent sikerült átadnia önmagából.

Jó érzéssel emlékezem Rád, kedveltelek! Mindig vidám, jó kedvű cimbora voltál és maradsz.

Tisztelettel csapattársad: Szalai István (Szilas)

Csányi József

Nagyon szerettem Ottót, aki egy igazán jó képességű játékos volt. Neki a középpálya volt az igazi posztja, szükségmegoldásként került a beállós pozícióba, de olyan jó teljesítményt nyújtott, hogy ott is ragadt. Kiváló rugótechnikája volt és a kombinatív játékból is remekül kivette a részét. Kitűnő belső védőpárost alkottak Salamon Józsival.

Talán csak azért nem lehetett válogatott játékos, mert nem volt olyan gyors és fordulékony, ami a válogatottsághoz azért feltétlenül szükséges.

Edzőként is nagyon jól bánt a gyerekekkel, mindenkihez volt 1-2 jó szava és az edzésein mindig nagyon jó hangulat uralkodott. A tanítványai nagyon tisztelték és szerették, minden megnyilvánulásában érződött a gyerekek szeretete.

Nagyon nagy veszteség ért minket azzal, hogy Ottó ilyen fiatalon eltávozott közülünk, de emlékét mindig megőrzöm és szeretettel gondolok Rá.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

3. rész

Miskolcon természetes volt, hogy Apu mellett állandóan emberek között vagyunk, mindig nagy volt a társaság és jó emberek vették körül. Amikor a megemlékezés kapcsán elkezdtem felvenni a tanítványokkal a kapcsolatot, hirtelen megint ugyanaz a „közösség érzés” fogott el, amit csak Miskolc és a DVTK tud előhívni bennem.

Fantasztikus, hogy mennyien válaszoltak és voltak készek történeteket és emlékeket megosztani, annak ellenére, hogy többen saját bevallásuk szerint sem a szavak emberei.

Ezúton is köszönöm nekik, hogy vállalkoztak rá!

Ebben a részben Vitelki Zoltán, Kuttor Attila, Tóth Miklós, Molnár Monyó István, Adamovics Gábor, Horváth Béla, Suhajda László és Dr. Szűcs Ákos emlékezik meg Apuról.

Vitelki Zoltán:

„Szeretem és tisztelem azokat az embereket, akik nagy hatással vannak rám, akik olyan dolgokat mutatnak meg nekem, amik a későbbi életemben nagy szerepet játszanak. Rájuk mindig is felnéztem, kerestem azokat a pillanatokat, amiket a magaménak tehetek.

Pályafutásom során sok edzővel dolgoztam. Volt köztük jó és kevésbé jó. Mindenkitől nagyon sokat tanultam. Minden edzőmre emlékszem, de olyan edzőm kevés volt, aki mély nyomot hagyott bennem.

Ottó fiatalkorom egyik meghatározó edzője volt!

Ő volt, aki megtanította nekem azt, hogyan kell küzdeni a pályán, hiszen ő is olyan volt, amikor játszott.

Ő volt, aki sokszor keményen kritizált a maga sajátos humorával, de akkor mindannyian tudtuk, mit akar mondani, hiszen egyetlen célja volt csupán: az, hogy mi jobbak legyünk.

Ő volt az, aki ha nem figyeltünk a zuhanyzóban, fantasztikus ütemben tudott csupasz hátunkra elhelyezni egy kéznyomot, majd mintha mi sem történt volna, továbbment. De mi „éreztük”, hogy Ő volt.

Ő volt az, aki egyszer meccs előtt félrehívott, és azt mondta, hogy 2 gólt fogok rúgni, ha azt csinálom, amit ő mond. Azt csináltam és 2 gólt rúgtam!

Ő volt az, aki beszólt nekem a pályára, ha nem jól játszottam, hogy már melegítenek a cserék, enyhe jelzést küldve felém, hogy szedjem össze magam.

Ő volt az, aki edzésen kívül is nekem mindig a fociról beszélt, az emlékeiről, tapasztalatairól, mi kell ahhoz, hogy jó játékos váljék belőlem.

Ő volt az, aki sokszor küldött el bennünket a Stadion körül futni és, ha valamelyik kört nem futottuk le időre, akkor meg kellett ismételnünk. Nem számított, hogy az már a 10. kör volt.

Ő volt az, aki bátran ajánlott az idősebb korosztályba is, ha szükség volt rá, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy még jobban megismerjenek engem.

Ő volt az, akit mi csak egyszerűen Ottó bának hívtunk!”

Kuttor Attila:

„Ottó Bá

Az első dolog, ami eszembe jut Róla az a vidámság. Bármikor visszaemlékezünk volt ifista társaimmal a régi időkre, mindig szóba kerül "Ottó bá", és az általa képviselt humor és légkör.

Nagy szerepe volt abban, hogy abból az ifi csapatból nemhogy lemorzsolódtak, hanem nagy számban NB 1-es futballisták lettek. Köztük én is. A legnagyobb pozitívuma a munkásságának az volt (a futball oktatása mellett), hogy megtanított minket az öltözőben való létre egy felnőtt futballcsapatnál. Megtanított minket a viselkedésre, a hierarchiára, a zrikák értésére és elfogadására, arra, hogy az edzőnek mindig igaza van. Mindezt humorral és jó hangulatban.

Ha történeteket kellene mesélni Róla biztos, hogy beszélgetések alkalmával órákig lehetne sztorizgatni, de nekem azok a beszólások (aranyköpések) jutnak eszembe, amiket a mai napig használok edzéseken én is. Talán ezek által maradt meg a legjobban bennünk a habitusa és humora.

Amikor valaki sokat cselezett, nem passzolt: "Passzolj már, mert a labda nem a tiéd, hanem az egyesületé!" vagy "Majd legközelebb megkérjük a bírót, hogy hadd játsszunk két labdával, az egyikkel te, a másikkal meg a többiek."

Ha valaki nem hajtott vagy futott rendesen: "Kezdj már el futni, mert nem a forinton vagy" vagy "Úgy sétálgatsz, mint Dodi báró."

Ha valaki kapura lövésnél fölé rúgta a labdát: "Lemérjük,vagy lesz még nagyobb?"

Ha valaki gyengén rúgott kapura: "Erős lövés volt, csak rövid."

Ha valaki az ellenfélnek passzolt: "Pirosban vagyunk."

Ha valaki oda vezette a labdát, ahová passzolni kellett volna: "Ne vidd oda,