Elnézést kérek, de győzni szeretnék

Rögtön az elején elnézést kell kérnem minden olvasónktól, mert a Haladás meccs közben és után talán túl erősen kritizáltam a csapatunkat, mert nehéz volt megemésztenem a vereséget. Nagyon bíztam a győzelemben és számítottam a három pontra, éppen ezért volt nehéz elviselnem a vereséget. Rossz volt látni, hogy nem volt esélyünk nyerni, de még a döntetlenre sem. Megnézve a statisztikákat és a mérkőzés ismétlését, azt kell mondanom, hogy nem voltunk olyan rosszak. Elfáradtak a fiúk, ami teljesen érthető is az elmúlt hetek erőltetett menete miatt. De annyira kellett volna ez a győzelem…

Volt egy hetünk pihenni és rendezni a sorokat, a fejeket. Nem könnyű ellenfél következik holnap, hiszen nem nyerni járunk Paksra. De ugyan hová járunk mi nyerni? Minden tiszteletem a paksi szurkolóké, hiszen nagyon jó emlékeim vannak róluk a Bánka-Rakaczki tornáról. Ettől függetlenül a Paksot nem tartom feltétlenül az első osztályba való csapatnak, mégis nekünk vannak kiesési gondjaink és nem nekik. Valamit ők jól csinálnak ott a messzeségben.

Most felemlegettük a régi eseményeket a sajtótájékoztatón, hiszen nem tudtuk ezt nem megkérdezni. Csertői és Bódog összecsapására szinte mindenki emlékszik, de ők ketten biztosan. Aurél soha nem volt egy szimpatikus ember számomra, és ez a történet is ebben erősített meg. Aki a segítői gyűrőjéből ilyen alattomos módon tökön rúg valakit, annak a szájából az, hogy „ki kardot ránt kard által vész el”, eléggé röhejesen hangzik. Pusztán a kard emlegetése egy férfias küzdelemre enged következtetni, nem pedig egy szombat esti csajbunyóra, ahol minden alattomos eszköz megengedett. De Aurél ilyen. Ott van még a másik kedvencünk, Szakály Dénes. Igaz, hogy Elek Ákos köszöni szépen, jól van, de attól a Dénes még egy kis alattomos organizmus marad. Nem érdemel és soha nem is kaphat tiszteletet senkitől a pályán vagy a lelátón.

Hat meccs van még, és nagyon komolyan oda kell tenni magunkat, hogy ne essünk ki. Látszik, hogy az ellenfelek már nem biztos győzelemnek néznek minket, hanem komolyan készülnek a Bódog stratégia ellen, és emiatt minden meccsünk egyre nehezebb lesz. Persze a teher is egyre nagyobb lesz rajtunk, mert a hibák már nem igazán férnek bele részünkről. Ha kell, akkor be kell parkolnunk a buszt a kapu elé és őrizni kell az eredményt, mert minden megszerzett egységnek komoly súlya lesz a végén. Nem eshetünk ki!

Megkérem a szurkolótársaimat, hogy ne essenek a hibámba és támogassák a csapatot az utolsó percig, mert megérdemlik, és a mi még fontosabb, szükségük is van rá! Én sem fogok depresszióba esni, ha esetleg kikapunk, hanem űzni és hajtani fogom őket az utolsó meccsen is. Ott kell állnunk mögöttük, és én ezt egy rövid időre elfelejtettem a vereség keltette hangulatomban. Ez nem fog újra megtörténni. Van még tizennyolc megszerezhető pont, és nekünk a legtöbbet kell begyűjtenünk ezekből. Nekünk. A stábnak, a csapatnak, a szurkolóknak, a városnak. Együtt talán sikerülhet. Ehhez viszont az kell, hogy egy percre se veszítsük el a hitünket. Bízzunk az edzőnkben, bízzunk a játékosainkban, bízzunk magunkban és legyünk vele tisztában, hogy ehhez bizony mi is kellünk.

Legyünk pozitívok és tegyünk meg mindent a győzelemért! Szurkoljon mindenki ott, ahol éppen van. Pakson a lelátón, vagy otthon a gép előtt, munkában vagy a természetben egy túra közben. Nem számít hogy hol, csak szorítsunk a csapatunkért. Együtt vagyunk, győzni fogunk!

Tippem: 0-1