Indián nyár

Szerző: objektív | 2020-03-30 09:32:00

Akinek több évtizedes szurkolói múlt van a háta mögött, az nehezen tud választani egyetlen kedvenc meccset. Sok kedvenc meccsem van nekem is. Közeledve a 46-hoz, felelevenedett pár emlék a sok közül a feltorlódott hosszú 3 évtized alatt, amit egy taps sebességével hagytam magam mögött. Voltak ebben szépek, csúnyák, megalázók és dicsőségesek. Beágyazódtak az hipokampuszba, kitörölhetetlenek onnan. Szeretem ezeket visszaidézni a szürkémben kutakodva, pláne a szép emlékeket, de sajnos abból adatott kevesebb – már ha kifejezetten az eredményességet veszem górcső alá.

Mi, borsodiak, amikor aratunk, vagyis eljön az év vége a szezonban, legtöbbször nem az ocsút válogatjuk a búzából, hanem fordítva. Keressük a rosszban is a jót, büszkék vagyunk arra is, amitől más szégyenkezne. Értsétek jól. Szegények. A miskolci szurkolót nem annyira kényeztette el ez a sportág. Sem a sikerekben, sem bajnoki címekben, de sajnos még dobogókban sem. Mégis több tucatnyi és akár 2-3 évtizede játszott 90 perc foszlányai köszönnek vissza mosolyt csalva az arcomra, vagy az azt megelőző, azt követő örömünnep, hadjárat, felvonulás, megszállás, mikor-melyik városban, melyik csapat vagy szurkolótábor ellen mentünk éppen. Ezek felidézése tesz ideiglenesen szentimentális Shakespeare figurává, ezeknek a meccseknek a lábnyomait viselem a szurkolói múltam dagonyájában, és mesélem majd el az unokáknak a felejthetetlent.

Többször a csapat is átlag felett teljesített, aminek örülhettünk, de sokszor mi magunk, szurkolók tettünk emlékezetessé egy-egy meccset, vagy meccs előtti, utáni pillanatot. Többször, többen elmondtuk, elmondták, leírtuk, leírták már… Errefelé nem feltétlen bajnoki címben mérik a klubhoz való ragaszkodást, a hűséget, vagy azt, hogy mennyire örülünk egy-egy adott eredmény után. Itt az identitás az, amit büszkén vállalunk és fővesztés terhe mellett sem engedünk belőle. Ez Miskolc!

Nekünk gyakran elég az a sajátos attitűd a pályán, amit még a kohók, panelek kőkemény falai is magukba zártak az évtizedek során a köztük járó, bennük élő szurkolók lelkeiből átszippantva. Ez az, amiből a lelátón tudtunk adni a csapatnak segítségül. A keserves küzdelmektől megerősödve adtunk a borsodi reményből, hitből, dacból, ami örök, még ha sok késszúrást és magára hagyatottságot is megélt már az érzés.

Egyik ilyen igazi harcias és elszánt meccset eleveníteném fel kedvenceim egyikeként kiemelve, amikor a játékosok olyan tűzben, olyan győzni akarással futottak ki a pályára, hogy az emberekkel kitömött félméteres betonlépcsők közepén már a bemelegítésnél tudtuk, ezen az összecsapáson nem lehet más az eredmény, mint a győzelem és a feljutás.

Tizenegy piros-fehérre festett hajú és arcú játékos futott ki a gyepre. Tizenegy játékos, akiknek egy cél volt a szeme előtt. 14-15 ezer ember a diósgyőri bástyákon. Folyt az arcunkról a víz a zuhogó esőben, ami egész nap nem akart szűnni, a meccsen hagyott alább egyszer-egyszer, de csak azért, hogy újra rákezdhessen. Tornyi Barnabás szintén harci díszben pompázott amolyan törzsfőnökként, aki egy végső harcra indítja az indiánokat. Aznap semmi nem számított. Aznap átszellemültünk, egy másik dimenzióba kerültünk, ahol nem érdekelt semmi. Csak az a 90 perc, csak a győzelem, csak a feljutás.

Ennyi infó egészen biztosan elég, hogy mindenki tudja miről, melyik meccsről van szó.

Magyar Nemzeti Bajnokság II. Keleti csoport, 1996-97. Osztályozó a feljutásért. DFC – III. kerület TVE.


forrás: Facebook - Régi idők magyar lelátója


A keleti csoportot a 2. helyen zártuk a Tiszakécske mögött, egy ponttal megelőzve a Nyíregyházát. Jöhetett az osztályozó és a III. Kerület TVE. Az első meccsen a kerületiek nyertek egy góllal, és nekünk nem sikerült bevenni a kaput. Így, ezzel az életveszélyes eredménnyel – bár lehetett volna rosszabb is – vártuk a visszavágót. Ilyenkor elég egy gólt kapni az ellentől, és máris 3 kell a feljutáshoz. Agyrém, infarktus, sztrók…

Napokon keresztül tépkedtük az újságot, megindult a kapcsolatfelderítés a kereskedelmi egységekben dolgozók felé a pénztárgépszalagok illegális megszerzése céljából. Már csak a stadionba való bejuttatás volt egy megoldandó feladat, de aki ismeri a 90-es évek szurkolói kultúráját és a rendfenntartó erők akkori instabilitását és rendezetlenségét, az tudja, ez nem jelenthetett akadályt.

Órákkal a meccs előtt sálakban, piros-fehérben pompázott már nem csak a stadion környéke, hanem az egész város. A haverokkal nem bírtunk magunkkal, reggeltől lázban voltunk. Volt, aki 10-re már kétszer berúgott. Tudtuk, hogy ezen a napon olyan dolog történik, amire emlékezni fogunk öregkorunkban is, még ha csak egy feljutás is volt a tét, nem egy nemzetközi kupasiker.

És a csapat kijött a pályára melegíteni. Festett hajjal, festett arccal a reménnyel megtelt fanatikus szempárok tízezreinek kereszttüzébe. Emlékszem, önkívületben voltunk. Ennek egy része lelki, a meccs tétjéből és a magával ragadó hangulatából fakadó, más része pusztán biológiai, az agyi ingerekre erős hatást gyakorolt, folyékony formában bevitt mesterséges tudatmódosítás hatása volt. Nekem először a beszédközpontomat támadta meg az anyag, és kezdésre még csak az összetett, kerek mondatok nem mentek, utána a választékos kifejezés is háttérbe szorult. De a szurkolás szempontjából ennek vajmi kevés jelentősége volt. A beégett rigmusok és a szüntelen szurkoláson kívül nem igazán voltam komoly kommunikációra alkalmas állapotban, de ebben az volt a szerencse, hogy a körülöttem lévők láthatóan és hallhatóan ugyanebben a cipőben jártak, és nem is igényeltek intellektuális társalgást.

Hogy mi volt a pályán? Már a bemelegítésnél valószínűleg a kerületi legények gatyájában volt pár kiló súlyfelesleg, amit mozgatniuk kellett a pályán pluszban, és az össze-összekoccanó térdeik sem könnyítették meg a dolgukat, mert ami a lelátón ment, az mindent vitt... Pislogtak is hol a nézőtérre, hol az indiánokra. Nem lettem volna a bőrükben.

Ment a mámor körbe a lelátón, és még a lila füstöt is simán benyeltem, pedig hirtelen megállt pár emberben a levegő, amikor meglátta a színt, amit kiöntött magából a bomba. Na mindegy, visszavinni már úgysem lehetett az eladóhoz, jól van az, füst-füst, most nem annyira számít a szín, csak a hangulatot adja. Elég nagy volt a népsűrűség, ahol álltam, lökdöstek jobbról, balról, de ki bánta? Legfeljebb a ki-ki löttyenő söröm miatt szívtam a fogam kicsit, de amennyi kárba ment, annyit pótolt is az eső, ami nem akart kegyelmezni.

Aki nem tudná ennyi idő után – bevallom, én is puskáztam, mert nem emlékeztem már mindenkire – íme az összeállítás:

DIÓSGYŐR: Rácz - Dzsinovics - Földvári T., Farkas A., Tóth D. - Chiratcu, Kiser, Dancs, Buliga - Lehoczky, Kotula. Edző: Tornyi Barnabás.



Imádtam ezt a csapatot - tehát utólag remélem, senki nem orrol meg rám - pedig nem a labdazsonglőrök világválogatottja voltunk. Viszont csapat voltunk, meg tudott dögleni egyik játékos a másikért. Pedig a fegyelem sem volt akkora, mint most, és a pályán kívüli „profizmus” sem mutatkozott meg feltétlenül, ezt tudjuk. Nem voltak sztárocskák, köztünk élő egyszerű emberek voltak, sportolók, akiket meg lehetett szólítani, el lehetett velük beszélgetni. Dancs Attival a diósgyőri strandon hátul a lábtenisz pályánál – Max barátunk biztosan tudja - és a bejáratnál lévő faházban lehetett gyakorta összefutni. Rácz Robival sokszor a Pálma presszóban múlattuk az időt a pókergépet püfölve, nem is tudom hányszor fordult a pultos kulcsolni meg újratölteni, pedig reggel 7 volt, és Robi nem ott kezdte. ”Macska” meg a Sport büfé egyik emblematikus figurájává vált, de a többieknek is biztosan megvolt a maga helye, előbbiekről saját forrásból tudok, azért írom le. De akkoriban más volt.

De visszatérve a pályára. Nem voltunk a meccsen átütőek, de nyomást gyakoroltunk az ellenfélre. A Kerület taktikusan focizott az előnye tudatában, és inkább védekeztek. Elég nagy bátorság kellett volna ebben a közegben nekünk jönni. Közeledett az első félidő, és ahogy gond nem volt, megnyugvás sem nagyon. Valahogy a helyzetek hiányoztak. Nélküle meg nehéz ugyebár ezt a játékot megoldani. Aztán jött az első félidő végén egy flipper-gól és felrobbant a stadion, valószínűleg a belvárosig le lehetett hallani a gólörömöt. Pár ital a nyakamba landolt, de mit számított abban az esőben meg állapotban? Fontos volt az is, hogy meg tudjam tartani a pole pozíciómat, mert kb. ketten még mögöttem álltak ugyanazon a betonemeleten. Szar lett volna ott megindulni, mert akkor törik pár csont, az tuti.

Így mentünk az öltözőbe az egygólos előnnyel, és úgy is jöttünk ki mentalitásban, mint az elején. Nálunk volt többet a labda, harcosak voltunk, de valahogy helyzetekig nem jutottunk el. Aztán mégis eljött a várva várt pillanat. A második gólunk, amit Macska (Farkas Attila) szerzett, maga volt a katarzis, ember, asszony, rendező, labdaszedő ugrott egymás nyakába, csókolgattuk még azokat is, akiket sosem láttunk, na de mit számít, 2-0, továbbjutásra állunk! Viszont csak majd’ 60 perc telt el. Te Jó Isten! Nem szabad gólt kapni! 30 perc idegbaj volt, ami ezután történt. Bár a Kerület magához tért és átvette a kezdeményezést, nem tudott egyértelmű és 100 %-os helyzeteket kidolgozni, de így is megfagyott - volna – bennünk a vér, ha nincs kellően felhígítva a fagyásálló folyadékkal. Durva volt az utolsó 20 perc, a játékosaink már ott is szippantották a levegőt, ahol nem volt lyuk. A lyukakon duplán. Bőrön keresztül is lélegeztek már, de becsúsztak, bevetődtek, oroszlánként küzdöttek.



Az ezerfejű nem bírt magával és a lefújás előtt pár perccel rengetegen beugrottak a pályára. A játék megállt, tovább fokozva ezzel az egyébként is infarktusközeli állapotot. Pár perc szünet, amíg a szurkolókat biztonságos távolságba helyezték, aztán elindult megint az óra. Tik-tak. Az idő lábára ólomcsizma lett húzva, amit ráadásul betonba öntöttek és még le is dübeleztek. De megállítani nem lehetett, és a bíró a sípjába fújt. A pályára ezrek tódultak és önfeledten ünnepelt mindenki, aki tehette. Márpedig aznap mindenki büntetlenül tehette.

Ezen a délutánon a szív diadalmaskodott a pályán. Tette ezt egy olyan tábor előtt, aki maximálisan megérdemelte az első osztályt. Aznap mindenki rettenetesen büszke volt, aki diósgyőrinek vallotta magát, de az is, akit kevésbé érdekelt a foci. Jó volt újra miskolcinak lenni és nem csak a büszke lokálpatriotizmusunk miatt, hanem végre a csapatunk miatt is.



Jó erre a meccsre visszagondolni és még az ezt követő szezonra is, mert nem sokkal később újra egy éjsötét időszak kezdődött a klub, vele együtt pedig a szurkolók életében is. De erről talán majd legközelebb…



Ide kattintva elolvashatod a sorozat eddig megjelent részeit:

1998.10.24. FTC-DVTK 3-4 - Geotic írása >>>>>>


Támogatom az amigeleken.hu oldal munkáját 500 forinttal:
És ezt olvastad már?
Banner
Hozzászólások

 < 1 23

9. Zagar |Válasz erre: 2. dwm
2020-03-31 17:42:29
Az utolsó fordulóban dőlt el, hogy osztályozót játszhatunk.
DFC - Szolnok (3-2)
2-2 állásnál történt :
88 perc
"Varga S. lendületesen tört be a 16-oson belülre, amikor a szerelni igyekvő Kohárival "találkozott",
a diósgyőri csatár nagyot esett, Márton pedig a 11-es pontra mutatott. A megítélt büntetőt Farkas A.
értékesítette, lövése után a labda a jobb kapufa tövéről perdült a gólvonal mögé" - Doros L (Észak-Magyarország)

Nagyon nagy kamu 11-es volt, mondjuk ez nem nagyon érdekelt bárkit is.
8. szaky |Válasz erre: 6. Geotic
2020-03-31 12:28:10
Ja, 5-1-re nyertünk!
7. szaky
2020-03-31 12:27:18
Mindkét meccsen ott voltam..... egy szóval EXTÁZIS!!!
6. Geotic
2020-03-30 23:52:00
Dejó :-)
Én is a pályán ünnepeltem, talán valahol még megvan az akkor készült fotó Lehóról.
Ha jól számolom, ebben a kezdőcsapatban 6 borsodi születésű játékos volt.
Aztán jött az első forduló a Honvéd ellen.
Az is megérhetne egy visszaemlékezést :-)
5. adamme |Válasz erre: 3. anszkord
2020-03-30 20:11:04
En is! Bar kicsit csalodast kelto a lelatok latvanya, sokkal tometebb sorok voltak az emlekeimben. Elnezve a lelatokat, jo ha 7000 nezo volt :/
4. Csakegynap
2020-03-30 18:52:25
Sajnos erre a meccsre még nem emlékezhetek hisz alig 5 éves voltam.

Nekem a kupadöntő volt életem meccse.

Azt hiszem azt egy esetleges győztes döntő, vagy egy bajnoki címet jelentő meccs tudná csak űberelni.

Emlékszem már napokkal előtte alig tudtam aludni, aztán a vonat, megérkezés pillanata a Keletibe, Bacsa egyenlítő góljánál pedig eddigi életem egyik legnagyszerűbb pillanatát éltem át.


Reméljük hamarosan sor kerül egy újabb hasonlóan emlékezetes meccsre.
3. anszkord
2020-03-30 16:42:45
Ott voltam, jó volt.
2. dwm
2020-03-30 14:50:08
Eddig örömmel konstatáltam, hogy mindkét megjelent "életem meccsén" ott voltam, és nekem is nagyszerű emlékek.

Erről a kerület elleni osztályozóról eszembe jut a pár fordulóval azelőtti Kaba elleni meccs, amikor Farkas Macska egy bűn szar meccsen kapufásan lőtte be a kamu tizenegyesünket, nagyjából itt dőlt el, hogy osztályozót játszhatunk...
Eszembe jut a felfokozott várakozás, majd a kisebb csalódottság, hogy közel sem volt telt ház, bár ezt a rossz időre fogtam...
Emlékszem én is a pálya szélére tódult tömegre, akit alig lehetett visszaterelni, sokan a reklámtáblák mögött állva nézték végig az utolsó perceket...
Emlékszem Chiratcu utolsó perces helyzetére, aminél hálálkodtam, hogy kihagyta, mert ha gól, az Isten sem akadályozhatta volna meg a tömeg pályára özönlését...
Emlékszem, Ottó felmászott a kispad tetejére, és onnan nyomta el nekünk a Hé fiúkat, közben pedig elsírta magát...
Emlékszem a Spátenben megivott ünnepi pezsgőkre és sörökre...
Emlékszem a Bountyban egymás hegyén, hátán álló, csilláron lógó emberekre, mert elterjedt, hogy pár futballista ott ünnepel...
Emlékszem egy szép jövő ígéretére.
1. betyarok
2020-03-30 13:22:50
Azt irtam az előző visszaemlékezésre, hogy ezt nem lehet felülmúlni. Na most meg objektiv is beköszönt... persze ez nem versenyfutás, hisz' maga a téma természete hordozza magában az örömet, a felejthetetlen emléket. De azért jól belekezdtetek!
Külön várok néhány visszaemlékezést, s ez úton nógatnám meg a szereplőket: úgy tudom, Üveges Gabi volt Skóciában a Dundee ellen, bocs ha tévedek, a krasznodári utazókat, Orbán Józsi valamelyik kalandos közlekedését, de óriási öröm lenne, ha egyszer még ebben az életben végre megszólalna a piros melegitőjében mindenütt ott lévő hallgatag, a fantom, a rejtélyes - maga a tállyai Szabolcs!
Banner

 < 1 23

Mégsem


Üzenet küldése...