Banner

Varga Sándor: A szívem örökre diósgyőri marad

Szerző: Jáborcsik András | 2019-08-01 10:58:00

Ma ünnepli 51. születésnapját Varga Sándor, a DFC egykori játékosa!

Varga Sanyira úgy emlékeznek a szurkolók, mint egy szélvészgyors és csupaszív játékosra, aki tiszta szívből szerette a Diósgyőrt és minden pályán töltött percben az vezérelte, hogy győzelemhez segítse imádott csapatát.

101 alkalommal öltötte magára a piros-fehér szerelést és 11-szer talált be az ellenfelek hálójába. 1997 őszén a Népsport osztályzatai alapján kapusunk Rácz Róbert társaságában bekerült az „Ősz válogatottjába”.


2013 szeptemberében az amigeleken.hu "A szívem örökre diósgyőri marad" címmel interjút készített az Olaszországban élő korábbi diósgyőri kedvenccel. A szurkolók nagy bánatára csak négy évig szerepelt a DFC-ben, de mint az interjúban is utal rá, szíve mindig diósgyőriként dobog, bárhová is sodorja az élet.

A hat évvel ezelőtti interjú újbóli megjelentetésével köszöntjük korábbi játékosunkat.

Boldog születésnapot, Sanyi!


"Szia Sanyi! Üdvözöllek a szurkolók nevében!

Hogyan kezdődött a pályafutásod és hogyan kerültél Nagyváradról Magyarországra?

9 évesen kezdtem el futballozni Nagyváradi FC-ben, majd 16-17 éves lehettem, amikor Édesapám tanácsát meghallgatva eligazoltam alacsonyabb osztályba azért, hogy több játéklehetőséget kapjak.

Annak idején a Nagyváradi FC. a román első osztályban játszott és elég nehéz lett volna odakerülni a csapat környékére. A katonaság után 20 évesen a Sonkolyosi Bányász csapatában lettem profi labdarúgó. Innen a szintén harmadosztályú másik nagyváradi csapathoz kerültem, majd következett az Almaszegi Bányász. Ezt követően rövid időre visszatértem a nevelő egyesületemhez, amely ekkor már a másodosztályban játszott.

1993 tavaszán aláírtam egy megállapodást egy nagyváradi menedzserrel, Vajai Györggyel. Az ő debreceni kapcsolatai révén tulajdonképpen én a Ferencvároshoz jöttem próbajátékra. A Fradinál öt napot töltöttem, de többnyire a második csapattal edzettem, mert akkor a Fradi Magyar Kupa döntőre készült. Havasi Misi bácsi, az FTC elnöke közölte velem, hogy a szakmai stáb elégedett volt a munkámmal, de a Fradi a nemzetközi porond kapujában válogatott szintű játékost szeretne igazolni. Misi bácsi is látta rajtam, hogy nagyon kellemetlenül érintett a hír, erre félrehúzott és azt kérdezte: „annyira szeretnél Magyarországon futballozni?” Egyből rávágtam, hogy természetesen, igen! Erre Misi bácsi elővette a telefonját és ott helyben felhívta Mészöly Kálmánt. Elmondta neki, hogy itt van egy tehetséges fiú Nagyváradról, aki a Fradiba még nem fér be, nézze meg, hogy hasznos tagja lehet-e a Vasasnak. Így kerültem a Vasas-hoz és ötéves szerződést kötöttem a fővárosi csapattal. Az utolsó két fordulóra még hazautaztam Nagyváradra, majd a bajnokság befejeződését követően jöttem vissza Budapestre.



Mivel teltek-múltak a hónapok és a Vasasnál többnyire csak a kupameccseken kaptam játéklehetőséget, kértem a vezetőséget, engedjék meg, hogy kölcsönben eligazolhassak másik csapathoz. 1994 tavaszán Szepessy Laci vette át a Diósgyőrt és az ő révén kerültem végül Diósgyőrbe az utolsó hat fordulóra. Laci fia szintén a Vasas tartalékcsapatában futballozott és elég jó baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Szerintem ő beszélhetett sokat rólam az apjának és amikor Diósgyőrbe szerződött, magával hozott Miskolcra. Akkor Diósgyőrben Farkas Gabi volt akkoriban a technikai vezető, ő intézte az átigazolásomat és ő talált nekem lakást is a Tizeshonvéd utcában. 1994 nyarán aztán nagy örömömre végleg a Diósgyőr játékosa lettem.

Sportos családból származol? Hogy tettél szert a nevedhez fűződő gyorsaságodra?

A családban szinte mindenki kötődött a sporthoz valamilyen formában. Mindannyian sportoltunk, a nővérem kosárlabdázott, az öcsém röplabdázott, Édesanyám pedig atletizált fiatalkorában. Valószínűleg tőle örököltem a gyorsaságom. 11 mp körüli időt futottam 100 méteren. Sok-sok edzéssel sikerült fejlesztenem is a gyorsaságomat, de a lényeg, hogy ez velem született adottság volt. Mostanra azért már felszedtem egy pár kilót és egy kicsit meg is öregedtem, biztos, hogy gyengébb időt futnék, de egy 13 mp körüli időt biztos ki tudnék hozni 100 méteren.

Büszkén mondhatom el, hogy a családban van egy híres sportoló is, hiszen unokatestvérem, Tóth Magdaléna híres toronyugró volt Romániában. Kitelepült Ausztráliába, majd felfigyeltek rá az Egyesült Államokban is, itt elvégezte a Pittsburghi Egyetemet és 1985-ben részt vett a Japánban megrendezett Universiadén. Az amerikai kitérőt követően visszament Ausztráliába és jelenleg is ott él.

Tagja voltál annak a csapatnak, amely a 96-97-es bajnokság végén a III. ker. TVE ellen osztályozó mérkőzésen kiharcolta az első osztályba való felkerülést. Ezen a meccsen mindannyian kifestett arccal léptetek pályára. Kinek az ötlete volt a harci dísz?

Vitya ötlete volt, hogy fessük ki magunkat. Nagyon jó ötletnek tartottuk, így meg is valósítottuk. Bükkszentkereszten készültünk a mérkőzésre, egymást is festettük, de a munkából egy miskolci fodrászhölgy vette ki a részét leginkább. Egészen bizonyos, hogy nagy hatással volt az ellenfél játékosaira, mert összefogást, elszántságot jelképezett.



Mi a legkedvesebb miskolci élményed, emléked?

A legkedvesebb emlékeim Miskolcról a kislányom 1994. november 13-i megszületése, a Kecskemét elleni hazai 7-1 arányú győzelem 1996 tavaszán - ami ha jól emlékszem TV-s meccs volt – és a 97-es feljutás az első osztályba.

De persze szívesen emlékszek vissza az NB1-es góljaimra is.



Csapattársad volt a DFC-ben Guram Adzsojev, akire az idősebb szurkolók úgy emlékeznek, mint egy varázslóra. Milyen volt ő a pályán és az életben?

Adzsojevről sajnos túl sokat nem tudok mondani, mert keveset voltunk együtt. Guram nagyon-nagyon technikás futballista volt. Vérprofi játékos volt, remekül bánt a labdával, nagy erőssége a technikai tudása volt.

Miért igazoltál el Diósgyőrből?

1998 nyarán azért kellett eligazolnom, mert Tornyi Barna közölte velem, Farkas Attilával meg Ruskó Zsolttal, hogy a következő szezonban már nem számít ránk. Barna valami miatt nem bírt engem, eleitől fogva volt velem valami problémája. Nem tudtam az okát és a mai napig sem tudom pontosan. Fájó szívvel vettem tudomásul Barna döntését és elfogadtam a tiszaújvárosiak ajánlatát. Azért volt nagyon fájdalmas a döntés számomra, mert imádtam Diósgyőrben futballozni, imádtam a közönséget, az egész közeget, a várost, de más választásom nem volt, lépnem kellett. A mai napig nagyon büszke vagyok arra, hogy diósgyőri játékos lehettem. Ha akkor Tornyi nem küld el engem, meg mernék esküdni rá, hogy Diósgyőrben fejeztem volna be a pályafutásom! Azért is volt nagyon fájó számomra Barna döntése, mert 1997-ben a Népsport osztályzatai alapján Rácz Robi társaságában bekerültem az „Ősz válogatottjába”. Olyan nagy nevek társaságában voltam itt, mint Horváth Feri, Véber Gyuri, Fehér Miklós és Tóth Norbert.



Hogy alakult az életed a Diósgyőrből való távozás után?

Diósgyőr után kétéves szerződést írtam alá Tiszaújvárosba. 2000 nyarán itt is anyagi gondok jelentkeztek, ezért újra élvonalbeli együtteshez igazoltam Pécsre. Itt Szapor Gáborral dolgozhattam tovább. Őt már Diósgyőrből ismertem, na meg volt diósgyőri csapattársam, Földvári Tibi is egy ideje már ott játszott. Pécs után a Bőcs, majd a Demecser következett. Itt fejeztem be profi karrieremet. Ezt követően játszottam még Mádon, Nagyhalászon, Tiszakanyáron, majd ismét Demecserben, de már nem profi labdarúgóként. 2007 nyarán befejeztem végleg a focit Magyarországon.



Hogy kerültél Olaszországba? Mivel foglalkozol ott?

2007 nyarán - amikor végleg szögre akasztottam a focicsukát – kiköltöztem az öcsémhez Olaszországba. Itt találtam egy nyugis munkahelyet és úgy döntöttem, hogy egy darabig még maradok. Azt nem hiszem, hogy végleg, de ha a jó Isten is úgy akarja, még egy pár évig biztosan maradok. Egy hidraulikai alkatrészeket gyártó cégnél dolgozom, érdekes munkám van.

Figyelemmel követed a DVTK szereplését? Tartod a kapcsolatot az egykori csapattársakkal?

Természetesen a mai napig is figyelemmel követem a DVTK szereplését, ebben nagy segítségemre van a honlapotok, de szorgosan olvasom a dvtk.eu oldalt is.

Az egykori csapattársak közül néhánnyal tartom a kapcsolatot, Földvári Tibivel telefonon szoktunk időnként beszélgetni, míg facebook-on Nagy Sanyival, Farkas Janival „beszélgetünk”.

Megszoktad már az olasz kosztot? Ettél már macskát?

Megszoktam-e az olasz kaját? Soha nem fogom tudni megszokni! Kabos Gyula szavaival élve, hogy „hagymát hagymával”, én inkább húst hússal eszek. Ezeket a tésztás dolgokat és soha de soha nem leszek képes megszokni. Magyar ember húst eszik!

Hogy az olaszok macskazabálók lennének? Hallottam már erről. Van itt egy idősebb ismerősöm, aki említett már ilyesmit nekem. Mesélte, hogy a háború utáni ínséges időkben volt rá példa, hogy macskát ettek az olaszok.



Megmaradt a kapcsolatod a futballal?

A focival való kapcsolatom természetesen megmaradt itt is. Egy darabig nyomtam még egy alacsonyabb osztályú csapatban a „terza categoria”-ban, a C.S.I. Provaglio d’iseo csapatában. Egy-másfél év után azonban észre kellett vennem, hogy futnak el mellettem a fiatalok, ezért átnyergeltem az öregfiúk bajnokságba. Itt is nagypályás bajnokságban szerepelünk, rövidesen kezdődnek az edzések, már nagyon várom!

Olaszországban jársz focimeccsekre?

Olaszországban még nem voltam meccsen. Nem különösebben szeretem az olasz focit, mert túlságosan taktikusnak tartom, de egy Milan-Inter meccsre azért nagyon szívesen elmennék. Az olaszok túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek a védekezésre, ezért van nagyon kevés gól a meccseken. A letámadáshoz viszont nagyon értenek. A spanyol és az angol focit – ahol inkább még a játék szépsége és az erő, a lendület dominál - szeretem inkább és követem jobban figyelemmel. Az angol meccsek irama felülmúlhatatlan, mintha gladiátorok küzdenének egymással. A sok idegenlégiósnak köszönhetően már nem a felívelgetős meg az oldalról beívelgetős foci jellemzi az angol focit, egyre inkább a földön játszanak már ők is.



Annak idején a DFC-vel kétszer is edzőtáboroztatok Olaszországban…

Igen, 96-ban és 97-ben is Olaszországban edzőtáborozott a csapat Perugia mellett egy kis településen csodálatos körülmények között. Egyik alkalommal megnéztük a Perugia-Bayern München edzőmérkőzést. Nagy meccs volt, Carsten Jancker góljával 1-0-ra nyert a Bayern. Mivel mi meghívott vendégek voltunk, a meccs után bemehettünk arra a lezárt területre, ahol a németek buszai várakoztak. Itt sikerült fényképeket is készíteni a Bayern sztárjaival. Az egyiken régi kedvencemmel, Mario Baslerrel vagyok együtt, míg a másik képen Jürgen Klinsmann társaságában vagyok lefényképezve.




Hihetetlen volt számunkra, de a Bayern két busszal érkezett. Az egyik a vezetőket szállította, a másik a játékosokat. Abban a pillanatban, hogy megjelentek a játékosok és kezdtek felszállni a buszra, három vagy négy pincér (!) leste minden kívánságukat. Hozták nekik a pizzákat meg a söröket. Soha nem fogom elfelejteni, hogy Buliga meg is jegyezte Tornyinak: „Mester! Látod? Ezek profik és söröznek! Akkor az miért gond, ha mi is sörözünk?”


1996-ban Perugia-ban megmérkőztünk a Perugia Serie A osztályban szereplő csapatával! Ellenfelünk pár nappal korábban a Juventus otthonában 1-1-es döntetlent ért el bajnoki mérkőzésen. Nagy elszántsággal készültünk a meccsre, de nagy drukk is volt bennünk, hiszen edzőtáborozás közben voltunk, nagy terhelést kaptunk ők meg már javában benne voltak a bajnoki küzdelmekben. Volt bennünk félelem is, hogy ezek itt jól megszórnak majd minket, de a meccs káprázatosan indult, hiszen ha jól emlékszem, Vitya duplájával és Dancs Attila góljával már a félidőben 3-0-ra vezettünk. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy 3-0-ra vezetünk a Perugia ellen. Még a meccs előtt megnéztük az újságban az összeállításukat és kíváncsian vártuk, hogy milyen csapattal állnak fel ellenünk. Aztán kiderült, hogy ez bizony a kezdőjük, csak valószínűleg lebecsültek minket, mi meg alaposan megleptük őket. Nagy iramú meccs volt és a második félidőben már kiütközött, hogy mi előtte komoly terhelést kaptunk és az olaszok a végére meg is fordították az eredményt.



1997-ben pedig a Cagliari ellen játszottunk felkészülési mérkőzést az edzőtáborban. Kicsit megilletődtünk, amikor megláttuk a hatalmas stadiont, na meg a parkolóban álló autócsodákat. Nagyon jó kis meccset játszottunk, Kotula Laci góljával 70 percen keresztül vezettünk a Cagliari ellen és csak az utolsó húsz percben tudtak fölénk kerekedni két szabadrúgás góllal.

Mit szólsz ahhoz, hogy idegenlégiósok árasztják el a futball világát?

A sok idegenlégiós egyértelműen az utánpótlásnevelés kárára megy szerintem. Nemcsak a magyar, de a román futball is tele van légióssal. Romániában is rengeteg afrikai, dél-amerikai játékos szerepel. Mifelénk, kelet-európában sajnos olcsóbb megvenni egy kész labdarúgót külföldről, mint felnevelni a saját tehetségeinket és játéklehetőséget adni nekik. Olyan nagy manapság az eredménykényszer az edzőkön, illetve a klubvezetőkön, hogy nem a hosszútávú célok a meghatározóak. Lehet, hogy célszerű lenne korlátozni a légiósok számát. Erre már sok országban készülnek is tudomásom szerint. Mint ahogy korlátozni fogják a fizetéseket is, mert sok helyen azok is elszálltak már az egekbe.

Mi a véleményed a román-magyar világbajnoki selejtezőről?

Nagyon sajnálom, hogy a fiúknak nem sikerült jó eredményt elérni. Az a véleményem, hogy a románok sokkal motiváltabbnak tűntek, ráadásul az első gól nagyon megzavarta a mieinket, a második gól után pedig sajnos végleg feladták a küzdelmet. Fontos, hogy tanulni kell a meccsből és a jövőben nem szabad elkövetni ilyen hibákat. Addig, amíg van esély, nem szabad feladni, küzdeni kell a végsőkig!

Összességében elégedett vagy a pályafutásoddal?

A pályafutásommal kapcsolatban összességében elégedett lehetek, de ha néhány dolgot máshogy csináltam volna, valószínű, hogy többet tudtam volna elérni. Hogy mire gondolok? A Vasasnál például volt egy üzletember - Faragó Zoltánnak hívták - aki a Bácsi Sanyi, a Vasziljevics, a Földes Gabi játékjogával is rendelkezett. Zoltán megkeresett engem, hogy írjak alá vele egy megállapodást. Mivel nekem akkor már volt egy nagyváradi menedzserem, úgy gondoltam, nem illő egyszerre két helyre aláírni. Ezért nemet mondtam Zoli bának. Ki tudja, ha aláírok neki, lehet, hogy a Vasasban is több lehetőséget kaptam volna. Bácsi Sanyi például a hatalmas súlyfeleslege ellenére is sokkal több játéklehetőséget kapott akkor a csapatban. De hát ő Faragó Zoltán embere volt. Így utólag viszont nem bánom már ezt annyira, mert ha elkötelezem magam hozzá és játszom a Vasasban, akkor minden bizonnyal nem is kerültem volna Diósgyőrbe és akkor nem élhettem volna át azt a csodát, amit átéltem Miskolcon. Látod, minden rosszban van valami jó is!



Másik hibás döntésem a Tiszaújvárosból Pécsre való átigazolásom volt. Hallgattam a szívemre, mert jól ismertem Szapor Gabit és ott játszott legjobb barátom, Földvári Tibi is. Több ajánlatom is volt akkor máshonnan, környékeztek Debrecenből és a BVSC-től is. Nyugodjon békében, szegény Simon Tibi naponta hívott telefonon. Ki tudja, ha a Debrecent választom, biztos másképp alakult volna a sorsom.

Őszintén meg kell vallanom, talán lehettem volna egy kicsit profibb is! Hogy pontosan mire is gondolok? Annak idején azért be-beindulgattunk a fiúkkal. Ezt nem minden edző veszi jó néven. Verebes Józsi bácsit meg Oláh Ferit ez például hidegen hagyta, őket csak az érdekelte, hogy teljesítünk a pályán. Ki tudja, ha változtatok, akkor a mentalitásomon, többre vihettem volna. Itt arról a mentalitásról beszélek, amit átvettem rá egy évre Tiszaújvárosban. Itt Szentes Lázárral , életem legjobb edzőjével dolgozhattam két évet! Lázár olyan ember, aki él-hal a futballért, a szakmájáért, ő képes volt változtatni a mentalitásomon.

De ez már történelem...



Mikor találkozhatunk Veled Miskolcon?

Legnagyobb sajnálatomra, annak ellenére, hogy terveztük a találkozót a nyáron, nem sikerült találkoznom Veletek, de ígérem, amint lehet, bepótolom a mulasztást. Remélem, decemberben összejön. Lélekben mindig Veletek vagyok! Hajrá Diósgyőr!



Köszönjük az interjút és reméljük, rövidesen találkozhatunk Veled Miskolcon!"


A gyerekkori barát és egykori csapattárs, Földvári Tibor így mesél Sanyiról:

„Sanyit gyerekkora óta ismerem, nagyon régen barátok vagyunk, hiszen egy lakótelepen nőttünk fel Nagyváradon. Emberileg és szakmailag is nagyra tartom a mai napig, de sajnos ezt nem mindenki látta így. Nagyon sajnálom, hogy a Tornyi féle csapatban nem tudott gyökereket verni, mert a képességei alapján ott lett volna a helye. Barna azonban valami miatt nem szerette, de azt hogy miért, arra én sem tudom a választ. Oláh Ferinek köszönhetjük, hogy egy csapatban játszhattunk és úgy érzem, hogy elég acélos jobb oldalt alkottunk, amelyik manapság is megállná a helyét.



Manapság sajnos már nagyon ritkán találkozunk, de havonta egyszer azért mindig beszélünk egymással telefonon. Ilyenkor sohasem fordult még elő, hogy a Diósgyőr ne kerüljön szóba. Zárásként csak annyit mondhatok, hogy mi ketten mindig diósgyőrinek fogjuk magunkat vallani, bárhová is sodor bennünket az élet.”


Frindik Attila, a demecseri futballcsapat szurkolója is szívesen mesélt Sanyiról:

„Sanyi egy nagyszerű ember, aki tiszta szívéből szerette a labdarúgást. Neki teljesen mindegy volt, hogy az élvonalban vagy a harmadosztályban játszik, ő mindig csak a játékra koncentrált. Mindenkivel - csapattársakkal és szurkolókkal is – nagyon jó kapcsolatot alakított ki és soha nem kérkedett azzal, honnan is jött. Sanyi egy végtelenül szerény és becsületes sportoló, nagy öröm volt számunkra, hogy nálunk játszott.”


A végére egy igazi csemegét tartogattam, Fekete Zsuzsa 1997-es írását a Stopli magazinból:




És ezt olvastad már?
Banner
Hozzászólások
3. vebgy*
2019-08-02 23:27:30 Fekete öves, Veterán
Hát a mostani csapatba beférne...
2. miskolci
2019-08-01 12:24:41 Barna öves, Fanatikus tag
Boldog születésnapot!
1. toki*
2019-08-01 10:35:15 Fekete öves, Veterán
Hova tűnt Varga S.??? ;)))) Isten éltessen Sanyi!
Banner
Mégsem


Üzenet küldése...