Szigeti Oszkár - A klubhűség és a sportszerűség mintaképe

Reiman Zoltán "A múlt dicső, a szenvedély örök" című sorozatának folytatása.

A Reiman Zoltán által szerkesztett ,,A múlt dicső, a szenvedély örök" múltidéző sorozat tizenegyedik részében részében Szigeti Oszkárt, a vasgyáriak Jolly Jokerét mutatjuk be.

Szigeti Oszkár Perecesen ismerkedett meg a sport alapjaival, atlétaként indult. Amikor a helyi szakosztály befejezte a működését, a futballistákhoz csatlakozott. Rendkívüli gyorsasága és kitűnő fizikuma egész pályafutása során nagy segítségére volt.

1952-ben csatlakozott a DVTK családhoz, akiktől soha nem is vált el többé... Balszélsőként játszott először a csapatban, majd az évek során először balösszekötő, majd balhátvéd, végül középhátvédként számíthatott rá aktuális edzője.

Szigeti az NB II.-ben, a Nyíregyházi Építők ellen mutatkozott be a felnőttek között, az első három mérkőzésen egyaránt gólt szerezve. Itt töltött évei alatt a klubhűsége és sportszerűsége a legnagyobbak közé emelte.

A Diósgyőri Vasas abban az időben váltakozó sikerrel szerepelt, az első- és másodosztály között ingázott, ennek ellenére Szigeti az ifjúsági és a "B" válogatottban is rendszeres játéklehetőséget kapott.

Az "A" válogatottban 1958. április 20-án, 100 ezer néző előtt mutatkozott be a Népstadionban. A jugoszlávok ellen 2-0 arányban megnyert mérkőzésen a védelem tengelyében játszott. Ő volt az ötödik piros-fehér, címeres mezben pályára lépett diósgyőri. Ezek után a tagja volt az 1958-as svédországi világbajnokságon szerepelt válogatottnak, de a mérkőzéseken nem kapott lehetőséget.

,,A diósgyőriek erős fizikumú, kitűnő labdarúgója rendszerint a védelem tengelyében szerepelt. A válogatottban a balhátvéd helyén játszott. Pompásan rúgott és fejelt, kitűnően helyezkedett, jól szerelt. Fegyelmezett, higgadt, megbízható játékával csapatának nagyon értékes tagja volt. Külön dicséretet érdemel példás sportszerűsége és klubhűsége."

(Forrás: Antal Zoltán és Hoffer József - Alberttől-Zsákig)

1957-ben, pályafutásának csúcsán a Ferencváros is megkörnyékezte. Nem tudott elmenni... Barátságos mérkőzéseken viszont - egy délvidéki túrán, ahol a zöld-fehérek hosszú idő után újra FTC feliratú mezben leptak pályára - négy alkalommal viselte a fővárosiak szerelését.

Szigeti fehér mezben Szepesi Györgynek nyilatkozik egy Fradi meccs után

,,Kevesen tudják: már az igazolási papírt is aláírta, csak a formai dolgok voltak hátra. Akkoriban az volt a gyakorlat, hogy az NB I-ből NB I-be távozó játékosoknak személyesen is meg kellett jelenniök az igazoló bizottság előtt. S ha aláírásukat szóban is megerősítették — mehettek.

Ám Szigeti - képtelen volt „erős” lenni. Igaz, az első kérdésre még csakcsak megválaszolt:

- Miért akar a Ferencvárosba távozni? - kérdezte tőle az elnök.

- Mert ott talán jobban biztosítanák a fejlődésem. Még az olimpiára is kijuthatnék...

- Rendben van - válaszolta az elnök. - Egy kérdésre azonban még feleljen... Melyik csapatot szereti jobban: a Diósgyőrt, vagy a Ferencvárost?

Nos, erre már nem tudott felelni Egy árva mondat nem jött ki a torkán, ellenben két kövér könnycsepp indult el végig az arcán, lassan, komótosan...

A perecesi bányász - Diósgyőrött maradt."

(Labdarúgás - 1967. május, 5. szám - A diósgyőri bányász)

Miskolci színekben összesen 219 első- és 139 másodosztályú bajnoki mérkőzésen lépett pályára. Ő volt az a diósgyőri labdarúgó, aki először játszott több mint 200 NB I.-es mérkőzésen. Nála többször csak négyen viselték a vasgyári csapat mezét. Volt a vidék legjobbja a csapattal, kupaezüst is került a nyakába, a második volnalból pedig négy alkalommal jutott fel - mint ma is látjuk, ez egyáltalán nem könnyű feladat. 15 évet játszott Diósgyőrben, ebből 10 évig csapatkapitány volt. Miután játékosként befejezte pályafutását, edzőként is szolgálta szeretett klubját a ,,Bányász" becenévre hallgató futballista.

Szintén 1967-ben, a Lobogó című újság egy nagyon jó interjút közölt a népszerű ,,Oszival". A cikksorozatban az első osztályú klubok csapatkapitányait kérdezték meg érzéseikről, élményeikről.

,,— A tíz évben mi volt a legnehezebb, a legszebb és a legkeserűbb?

— A legnehezebb...? Talán az örökös kényszerű nyugalom. Nekünk mindig nyugodtnak kell lennünk — mondja a harmincnégy éves kapitány. — Persze, a mi nyugalmunk nem azonos a nagycsapatok magabiztosságával. Magunkra erőltetjük, a legnehezebb mérkőzéseken is, mert nem adhatunk idegi-lelki előnyt az ellenfélnek. Vezet az ellenfél, s látom, hogy a szélsőnk már a harmadik beadást íveli a kapu mögé, zavart, ideges. Lehet, hogy én is ideges vagyok, de nem mutathatom. Magamra erőltetem, társaimra kényszerítem a nyugalmat. Jó néhány esetben sikerült túljutni a lélektani holtponton és — győzni! Csak egy példa: legutóbb Kispesten 1:1-es félidő után négy egyre győztünk!

— Mi volt a legszebb...? 1960 tavaszán az Újpest, az FTC, a Vasas és az MTK mögött az ötödik helyen végeztünk, s megszereztük a vidék legjobbja címet. Rá egy évre a tizennegyedik helyről kiestünk az első osztályból. Ez volt a legfájóbb...

Szétzilálódott a csapat, a korábbi siker túlzottan önteltté tette a játékosok többségét, s a DVTK egy évig az NB II-ben is csak bukdácsolt. Második nekirugaszkodásra sikerült ismét az NB 1-be jutniuk — két szezonra. A hatvanötös év az NB I/B-ben találta a nagymúltú csapatot.

— Kellett az az esztendő — mondja Szigeti. — Mostani csapatunk akkor kezdett formálódni, javult a csapatszellem, s úgy érzem, akkor nyertük vissza egyik legjobb fegyverünket, az akarást! Az utolsó forduló következett a B-osztályban, s mi harminchat ponttal álltunk a második helyen, minimálisan jobb gólaránnyal megelőzve a Szombathelyt. Az NB I-et megjárt Debrecent fogadtuk, a Szombathely is otthonában játszott, de lényegesen könnyebb ellenfél, a Nyíregyháza ellen.

„Fiúk — mondtam az öltözőben —, mindenáron győznünk kell, legalább kettő nullra!"’ Elszántságunkban már-már vérszerződést kötöttünk! Minden úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Csak az borzolta fel az idegeinket, hogy a Szombathely gólzáporos — hat nullás — győzelmet aratott. Jobb gólaránnyal, a Dunaújváros társaságában, mi jutottunk azért fel az NB 1-be.

A feljutáskor sem volt azonban minden fenékig tejföl!"

(Lobogó - 1967. április 26., 17. szám - Hajrá kapitányok (15. Veterán - a Diósgyőrről)

Szigeti Oszkár (1933-1983) fájdalmasan fiatalon - hosszú betegség után, 49 évesen -, 1983-ban hunyt el. A perecesi temetőben nyugszik.

Emlékét megőrizzük!