Ennyi volt

Én a bojkottot újrakezdem

Ennyi volt, befejeztem a meccsek látogatását, hiába támogattam a visszatérést még a hét elején. Tévedtem, és most úgy döntöttem, hogy a jelenlétemmel nem tudom tovább támogatni ezt a helyzetet. Hosszú idő alatt jutottunk el idáig, mi végig kongattuk a vészharangot, de folyamatosan minket ért a kritika, mondván: csak mi beszélünk ezekről és esetleg mégis bennünk van a hiba. Olykor talán még elgondolkodásra is késztetett ez minket.

Olvastam a posztokat a bojkott alatt, hogy „jaj, mennyire kellene már meccsre menni, mert az annyira hiányzik”. Mi hiányzik? Ez, amit ma is kaptunk Nyíregyházán? Ez aztán lélektelen játék volt! Sokszor a saját csapatomat nézve azt éreztem: ezek amatőrök. Rossz volt nézni, hogy egy sprintet nem tudnak megcsinálni a játékosok, és a frissen beállókat is lefutják azok, akik már hatvan perce a pályán vannak.

Még az is lehet, hogy nem fogunk kiesni, mert majd úgy kevergetik a lapokat, hogy a végén valahogy sikerüljön. De nem érdemeljük meg, mert ez a teljesítmény értékelhetetlen. A fülemben csengenek a játékosok szavai, miszerint Radenković visszaérkezésével újra jó a hangulat az öltözőben. Nemhogy jó hangulatot, de még öltözőt sem érdemelnétek a mai játék után!

De nem is ez a fő problémám. A kilencven perc alatt a vendégszektor egyetlen alkalommal sem szidta Sánthát, aki a klub és a miskolci foci legnagyobb károkozója. A hozzá nem értésével bóvli szintre amortizálta a csapatot, és még a tábort is megosztotta – bár persze az utóbbi mindig is szándékában állt.

Ott álltam, és azt mondtam: ez nem az én otthonom. Az a hely, ahol nem nevezzük meg a legnagyobb problémánkat, ahol hallgatunk a valódi bajokról, nem az otthonom. Nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy úgysem hallja, el sem jut hozzá, vagy itt sincs – de nem szabad! Minden alkalommal ki kell állni a klub mellett, és minden lehetséges eszközzel meg kell nevezni a felelőst!

Ha nem teszed, te sem leszel jobb nála...