Winter Ilona: A távozásom után lettem miskolci sportcsillag

Szerző: Jáborcsik András | 2019-07-03 17:55:00

Évtizedekkel ezelőtt a piros-fehérek ünnepelt sztárja volt, a moszkvai olimpiára is eljutott. A diósgyőriek valaha élt egyik legjobb kosárlabdázója a közelmúltban visszatért egykori sikerei színhelyére, és a Diósgyőri Gimnáziumban rendezett Kamarás-emléktornán készséggel vállalt nosztalgiabeszélgetést.

Winter Ilonával, a DVTK egykori kosárlabdázójával Kolodzey Tamás beszélgetett. A boon.hu-n megjelent interjúból idézünk részleteket:


Hogyan gondol vissza az itt töltött éveire?

Mezőberényből 1973-ban kerültem Miskolcra. Érettségi után érkeztem Molnár Miklós edző – aki a Kilián-­gimnáziumba jött testnevelő tanárnak – invitálására. A Mezőberény NB II.-es csapatban játszottam, az ifjúsági válogatottban szerepeltem, és a felnőtt válogatott keret tagja lettem, ez pedig megkövetelte azt, hogy a fejlődésem érdekében magasabb osztályban kosarazzak. A budapesti csapatok nem vonzottak, és a szüleim is nyugodtabb szívvel engedtek Molnár Miklós kezei közé, hiszen tudták, hogy jó helyen leszek. Tizenöt évet töltöttem el a DVTK-nál, a klubnál lettem 267-szeres válogatott, moszkvai olimpiai negyedik, Európa-bajnoki bronzérmes, világbajnoki helyezett. A fénykorom Miskolchoz köt, remekül éreztem magam a borsodi megyeszékhelyen még úgy is, hogy később már nem Molnár Miklós volt az edzőm. Nagyon sokat játszottam, hamar beilleszkedtem, meghatározó játékossá váltam. Bár magyar bajnoki címet később a Sopron csapatával értem el, felejthetetlen élményekkel gazdagodtam Miskolcon.

Aktív játékosként megélt a sportágából?

Az én időmben még nem pénzért játszottunk: imádtam ezt a játékot, és nem az anyagiak vonzottak. Volt egy állásom a Vasgyárban, reggel 6-ra bejártam a munkahelyemre, és sokszor nyolc órát ott töltöttem. Hivatalosan napi négy óra munkaidő-kedvezmény járt nekem mint válogatottnak. Eleinte csak napi egy edzésem volt, más dolgom pedig nem akadt. Kicsit több fizetést kaptam az átlagtól, néha kalóriapénzben részesültem, majd később – miskolci pályafutásom utolsó néhány évében – már meccspénzben is a győzelemért, de ez akkor nem volt meghatározó tétel. A válogatottban sem kaptam hatalmas összegeket, pénz csak a kiemelkedő szereplés után járt. Az 1983-as kontinensbajnokság után emlékszem némileg komolyabb összegre, akkor a kezdő ötös egyforma juttatásban részesült. A mai világban az akkori játéktudásommal és a mostani premizálási rendszerrel milliomos lehetnék.

Miskolcról Sopronba vezetett az útja. Mi ennek a története?

Tizenöt év után, 1988-ban elmentem a DVTK-tól. Már korábban hívtak Sopronba, a magánéletem is úgy alakult, hogy jobbnak láttam, ha máshol kezdek új életet. Akkor, 33 évesen, abban az időben öregként leírt a DVTK akkori vezetősége. Ennek ellenére nem akartak elengedni, kérdéses volt az átigazolásom, pedig aláírt szerződésem soha nem volt. Sopronban még kilenc bajnoki szezont játszottam, csapatukkal magyar bajnok és Duna Kupa-nyertes lettem, nemzetközi kupákban szerepeltem. Negyvenegy éves voltam, amikor a döntőbe jutásért játszottunk a BSE-vel, és mindenki leírt bennünket. Végül öt mérkőzésen úgy maradtunk alul, hogy az utolsó, budapesti meccs szünetében még mi vezettünk több mint 10 ponttal, és azt írták rólam, hogy én voltam a mezőny legjobbja. A vezetőség aztán a fiatalítás mellett döntött, ennek jegyében több játékostól megváltak, így akaratomon kívül a csúcson hagytam abba az aktív játékot. Közben edzősködtem egy évet gyermek fiúcsapatnál, de a kettő együtt nem ment.

Megismerik-e Miskolcon, vagy elfelejtették?

Nagy örömömre tudják, hogy ki vagyok. A közösségi oldalakon követik az életemet, tartom a kapcsolatot több régi ismerősömmel és szurkolóval. Érdekesség, hogy távozásom után lettem miskolci sportcsillag, ez is azt jelentette, hogy nem felejtettek el. Pár éve, amikor a Magyar Kupa döntőjét Miskolcon vívták, rengeteg élményben volt részem: meglepetésemre sokkal többen emlékeztek rám, mint azt gondoltam.

Mit érez, ha bemegy a diósgyőri és a Nagyváthy utcai középiskola termébe, továbbá a miskolci városi sportcsarnokba?

A Diósgyőri Gimnáziumba belépve a mai napig megdobban a szívem. A sajátomnak érzem a termet, amely több éven keresztül az otthonunk volt. A sportcsarnokban is rendre ugyanezek az érzések kavarognak bennem. Egy barátomat elvittem oda, mert látni akarta a sportcsillagok falát és a múzeumot. Ha azok a tárgyak beszélni tudnának…

A DVTK újra a régi fényében ragyog. Mit szól ehhez?

Gratulálok a női kosarasok idei teljesítményéhez. A tévében láttam néhány meccsüket, és megfogott, hogy a szurkolótáboruk milyen nagyszerű hangulatot teremtett. A klub többi képviselőjéről keveset tudok, de újabb lendületet ad az egyesületnek, hogy egyre több szakosztálya és versenyzője van.


Elolvasom a teljes interjút a boon.hu-n >>>>>


forrás: boon.hu




Támogatom az amigeleken.hu oldal munkáját 500 forinttal:
És ezt olvastad már?
Hozzászólások
1. betyarok
2019-07-04 16:17:30
Öröm volt olvasni véleményét a régi időkről! Olyan kosárlabdában, mint Kutasi Laci az Aranycsapatból: az Alföldről jött, válogatott lett, szive Diósgyőri maradt.
Banner
Mégsem


Üzenet küldése...