Szülinapi visszaemlékezés a sajtótájékoztatókra

Úgy kellettem oda, mint idősek otthonába az emeletes ágy

Ha már születésnap, ha már 10 éves múlt, akkor nosztalgiázom egy kicsit. Leírtuk, megjelentettük már több alkalommal a születésnapi cikkeinkben azokat az eseményeket, melyek a mindennapi munkánk mellett külön büszkeségre adtak okot. Focitornák, jótékonysági megmozdulások, szerveződések… Bandi munkája révén egyedülállóan tető alá kerültek a múzeumi beszélgetések, a stadionlátogatások, de hatalmas munka volt Zoli évekig tartó Semleges Térfélben való szereplésében is, melyet most a Hamis Kilences váltott fel, és ezek csak egy-egy kiragadott tevékenységek a sok közül. Lehetne sorolni hosszasan, de mégsem erről szeretnék írni.

Most a saját aspektusomból közelítek meg egy időszakot, ami engem érint, ami feladat szerkesztőként rám hárult ezek pedig a sajtótájékoztatók voltak.

Nagyjából 5 éven keresztül jártam a klubházba péntekenként és írtuk meg, gépeltük be vágatlanul szerkesztőtársaim gyakori segítségével a félórás, órás élő anyagokat. Ezekre a sajtótájékoztatókra és a belőlük megírt cikkekre egy komplett pénteki munkanapot kellett áldozatként szánni. Nem panaszként, tényként írom, mert sokan nem tudják, mivel jár egy ilyen írás előkészülete és megjelentetése, pláne, ha az ember nem tízujjas vakíró. A kimaradt aznapi munkámat legtöbbször hétvégén kellett pótolni. De nincs ezzel baj, mert a sajtótájékoztatókat azért mégiscsak a főállású újságírók munkaidejéhez, na meg az edzők, játékosok napirendjéhez igazították és nem az én szabadidőmhöz. Egyébként a péntek délelőttök teljesen érthetőek voltak, pláne ha szombat volt a meccsnap. Mikor is lehetett volna máskor? Alkalmazkodni kellett és megoldottuk.

Számtalan kérdés, számtalan válasz, megannyi emberi, érzelmi reakció mindeközben… Visszagondolva már inkább egy jó időtöltés volt, mint munka, bár akkor nem így gondoltam. Rengeteg érdekes ember, edző, játékos ez alatt az idő alatt, akik helyet foglaltak a sajtóteremben és feltehettem nekik a szurkolókat érdeklő kérdéseket.

De hogy mennyire állandó a szurkoló és mennyire képlékeny a stáb, a vezetőség összetétele, azt az bizonyítja, hogy a nagyjából 5 éves sajtóskodásom alatt volt szerencsém kérdezni Szivicstől, Vitelki Zoltántól, Bekő Balázstól, Egervári Sándortól, Horváth Ferenctől, Benczés Miklóstól, Bódog Tamástól, Fernandótól és megannyi játékostól. Szép emlékek ezek sok-sok sztorival, sértődéssel, nézeteltéréssel, viccel és nevetéssel melyekre néha jó szívvel, néha keserédesen gondolok, de mindenképpen meghatározó időszakként éltem meg ezt az amigeleken.hu tagjaként.

De kire és hogyan emlékszem vissza? Megpróbálom felidézni.

Kezdem Szivics mesterrel.

Szivics itteni munkáját a diósgyőriek ismerik és elismerik. Az utóbbi évtizedek legjobb eredményeit tudta hozni, aminek kiteljesedése a felejthetetlen kupadöntő Budapesten. Mondom, ez az érzés annyira jó, hogy palackozni kellene, ezért szakszerűen dunsztoltam és feltettem az üveget a polcra a többi meghatározó élményem közé.

Bár sokan úgy gondolják, az akkor rendelkezésre álló garnitúra nélkül Szivics sem tudott volna vajat köpülni, de azt hiszem, ez nagyjából mindenkire igaz. Nem az ő „hibája”, hogy egy minőségi keret állt akkor a rendelkezésére. Ettől függetlenül mégis megjelentek a feje felett a viharfelhők és jöttek a gyengébb eredmények. A Szabó Tamással történő elmérgesedett viszonyuk talán átragadt a csapat és az ő teljesítményére is.

Szivicset sosem „kíméltem”, még a jó időszakokban is beszúrtam valami szálkát a körme alá, pedig bírtam. Mondta is egyszer sajtótájékoztató közben, hogy „te mindig olyan rosszakat kérdezel”. Nevettünk, azt válaszoltam, én csak azt kérdezem, amire a szurkolók kíváncsiak, amit leírnak a komment szekciókban. Ettől függetlenül mindig higgadtan, nyugodtan, de szókimondóan válaszolt a kérdésekre, szóvá tette, ha valamivel nem értett egyet. Sokszor már mosolygott, amikor én következtem, mert nem tudta sosem, mire számíthat éppen, hogy méltatom-e a három gólos győzelmét vagy azt kifogásolom majd, hogy miért csak három?

A regnálása alatt talán a legjobb viszonyt vele ápoltam, köszönhető ez a viszonylag hosszabb ittlétének és annak, hogy sosem csalódott bennünk. A legmegdöbbentőbb gesztusa felém az a pillanat volt, amikor már a pallos a feje felett lebegett és teljes összeférhetetlenség alakult ki közte és Szabó között. Ekkor az egyik sajtó után szólt, hogy maradjak még egy kicsit, és amikor mindenki elment, bepillantást engedett abba a keresetbe, melyet az ügyvédje írt. A dolog a Top Secret kategóriába tartozott, így annak tartalmáról ma sem beszélhetek. Maradjunk annyiban, nem került felhasználásra, tehát nyilvánvalóan megegyeztek a felek a távozás feltételeiről. Persze lovasszobrot nem állítottak neki egyik miskolci téren sem, azért azt gondolom, mindenki jó szívvel gondol vissza arra a korszakra.

A Mesterrel Zoli a mai napig tartja a kapcsolatot, beszél vele, jó a viszony. A DVTK mindig a szívében él és a legutóbbi interjúnkban is azt válaszolta végszóként:

„Kitartás! Foci mindig lesz Miskolcon, mert ez a tábor nem a tizedik helyet, hanem állandóan az első három hely valamelyikét érdemli. Ezt kívánom nektek.”

Bekő Balázs következett a sorban, de rá már nem tudom azt mondani, hogy kedveltem. Persze, nem tagadom, vele kapcsolatban volt egy mínuszos sztereotípiám, de az itt töltött ideje alatt ez be is igazolódott.

A klub első komoly retorziója az amigeleken.hu irányába az az ominózus sajtótájékoztató után volt, melyen parázs vita alakult ki az MTK elleni 5-0-s zakó után köztem és Bekő között. Az edző azt mondta, nem úgy kellene kritizálnunk, ahogy tesszük, illetve nem egy hajóban evezünk velük. Természetesen erre megvoltak a válaszaim, majd erre jöttek a viszont reakciók… Alábbiakban a párbeszéd kis szeletét idézem fel:

… Bekő: Én nem látok ellenséget, én nem vagyok ilyen. Nincs üldözési mániám, nehogy azt gondold. Én csak azt gondolom, hogy nem ülünk egy hajóban.

… amigeleken.hu: … Mi egyszerűen válaszokat szeretnénk kapni arra vonatkozóan, amikor arról beszélsz, hogy egy jó úton vagyunk, amin rajta kell maradni még most is, mindezt mondod úgy, hogy kaptunk 5 gólt az MTK csapatától. Ez az út a jó út akkor?

Bekő: Pontosan. Egy útnak vannak buktatói, vannak pozitív és negatív oldalai. Egy út az azért van, hogy végigjárjunk rajta. Ha ez átfordul és a csapat nyer sorozatban, akkor azt fogjuk mondani, hogy oké, ez megérte a fáradtságot és jó lesz az irány. Azzal nem jutunk egyről a kettőre, ha nem egy hajóba ülünk. És ebbe beletartozik mindenki. Nekem ez a szívfájdalmam egy picit, de nem annyira, hogy ez annyira nagyon földhöz vágna.

Mindezt 0-5 után! Egy MTK ellen. Na - gondoltam magamban - Balázs, te most fejben valahol Disneyland közelében vagy. Ha majd nem fog megcsörrenni a telefonod, akkor az én leszek. Minden jót! Nem vártam tőled semmit, de lényegesen kevesebbet kaptam. Azt azért hozzátenném és objektívnak kell maradnom, hogy árnyaljam a képet… Nem is feltétlenül az elküldése alatti helyezés és statisztika volt borzalmas, mert voltak ettől rosszabb szituációink is, egyszerűen csak nem láttuk sem benne, sem a csapatban a helyzetből való kiutat, és mivel lapátra került, valószínűleg nem látta benne a vezetőség sem.

Ezt követően láss csodát, a klub nem hívott a további sajtótájékoztatóra és persona non gratának lettem nyilvánítva. Tehát nem kellett tulajdonost, ügyvezetőt, sportigazgatót támadnunk, kritizálnunk, kifogásolnunk bármilyen tevékenységét ahhoz, hogy a vezetőség olyan döntést hozzon, hogy mi ne lehessünk ott a klub által szervezett sajtóeseményeken. Elég volt a kitiltáshoz egy edzőt megkérdezni a sajtótájékoztatón, ami elvileg erre van kitalálva. A "száműzetésem" ellenére, és hogy személyemmel kikerült az ellenkormányos a sok húzóember közül - sem nagyon sikerült a hajót jó irányba terelni, így megnyugodtam, hogy nem én vagyok a felelős a csapat gyengébb szerepléséért.

Ez a "nélkülem" állapot eltartott egy ideig, de utána – még ha egyfajta nyomásra is - újra képbe kerültünk mint médiatermék, és a sajtóterem ajtaja kinyílt számunkra. A fogadtatással összekötött mosolyok ellenben nem voltak túl őszinték, azt vettem észre. Gondolom, annyira hiányoztam oda, mint idősek otthonába az emeletes ágy.

Hamarosan folytatom a sort Sanyi bával, Bódoggal, Horváth Ferivel és Fernandóval...