Rázd a picsód Jáni! - Görgei Csucsura emlékezünk

A második részben egykori csapattársak - Oláh Feri, Szántó Gabi, Salamon Józsi, Teodoru Borisz és Szalai „Szilas” István - idézik fel Csucsuval kapcsolatos emlékeiket. E névsor hallatán sok diósgyőri szurkolónak még ma is végigfut a hideg a hátán.

Oláh Ferenc: „Csucsu egy rendkívül szimpatikus, jó szellemű, egyszerű gondolkodású edelényi bányász-gyerek volt. Abban az időben még lehetett (lehet, hogy most is lehet, de nem találják) igazolni gyöngyszemeket, igazi tehetségeket a környékről, közeli településekről alacsonyabb osztályú csapatoktól. Sok kiscsapat volt, nagy volt a merítési lehetőség. Ha jól emlékszem, Csucsu már 16 évesen játszott Edelény első csapatában. Hozzánk az NB3-ban szereplő Honvéd Papp J. S.E.-ből került leszerelését követően többedmagával (Tábori Béla, Kendi Feri). Mi sem jelzi jobban, hogy nem volt gyenge akkoriban a harmadosztály, hogy mindhárman bekerültek a DVTK első csapatába.

Jani kiemelkedő gyorsaságú, játékintelligenciájú játékos volt. Kitűnően rúgott mindkét lábbal, szó szerint kétlábas játékos volt. Magas szinten alkalmazta a lövőcseleket és nagy lövőerővel rendelkezett, innen kapta a Csucsu mellé a „kőrüszt” becenevet.

Sokoldalú játékos volt, bejátszotta a teljes bal oldalt, hiszen balszélsőt, bal oldali középpályást, balhátvédet és beállóst is játszott. Az állóképesség és a hosszútávfutás volt a gyengéje.

Az edzéseken a Vasastól érkező Váradi Ottó volt a párja. Legendásan jó kapcsolat alakult ki közöttük, folyamatosan ugratták egymást. Ottó sokat zrikálta, hogy a Vasas edelényi hírverő mérkőzésén Jani pont a Vasasban akkor még jobbhátvédként szereplő Ottónak adta kezdés előtt a „csókot” és a virágot.

Még egy apró kis történet Ottóval való közös múltjukból: Preiner Kálmán volt az edzőnk és nem nézte jó szemmel, hogy Jani meg Ottó csúnyán beszélnek egymással.

„Indulj paraszt!” mondta Ottó Janinak.

Kálmán Bácsi szóbeli feddése után a párbeszéd így módosult:

Ottó indított - „Görgei Úr! Indulj!”

Jani válasza - „Váradi Úr! Megyek!”

A csapat persze nagy röhögésben tört ki, de Kálmán Bácsi utána már nem forszírozta tovább az egyedi kommunikációt.

Ottó sokat mesélt a Vasas dél-amerikai túrájáról, hogy látta Peruban a Machupijchu-t és járt Chilében is. Jani erre egyből lekontrázta, hogy bányászgyerekként ő már sokkal korábban volt „csillében”.

Egy vesebetegség miatt viszonylag korán abba kellett hagynia a focit, ifiedzőként és technikai vezetőként is dolgozott az egyesületnél, majd válását követően haza költözött Edelénybe az édesanyjához. Sajnos, a mama hamar elhalálozott és Jani az egyedüllétet nem tudta megfelelően kezelni, hamar eltávozott közülünk.

Mindenki szerette, a csapattársak, a szurkolók és az ellenfelek is. Mindannyian úgy emlékezünk rá, hogy egy jó képességű, szeretetre méltó játékosa volt a DVTK nagy családjának, megérdemli a méltó megemlékezést!”

Szántó Gábor: „Nagyon szerencsés embernek érzem magam, hogy olyan SPÍLER típusú futballistával hozott össze a sors, mint Csucsu. Emberileg és játékosként is példamutató, a csapat, a közösség számára egy feltétlen pozitív gondolkodású embert ismertem meg benne és töltöttem el vele 5 évet DIÓSGYÖRBEN !

Taktikailag érett játékos volt, ballal és jobbal is tökéletes volt a rúgótechnikája. Rendkívül jól cselező, szervező, támadó középpályás volt, aki ha kellett, hátrafelé is besegített a védekező munkába.

Ha Janira gondolok, elsőként a lövőcselei jutnak eszembe, amit olyan tökélyre fejlesztett, hogy ellenfelei (edzésen játékostársai) ismerték ugyan, mégis mindig bedőltek neki.

Amikor támadni kellett vagy összezavarni az ellenfél sorait, Salamon Józsi mindig csak ezt mondta neki: Rázd a picsód Jáni! Ez azt jelentette, hogy lehet színezni a játékot, jöhetnek a cselek, a lövőcselek.

Másik kedves emlékem ahhoz fűződik róla, hogy edzések után sokszor maradtunk kinn a pályán gyakorolni a kapura lövést és a szabadrúgásokat. Janinak volt egy jellegzetes mondata kapura lövés előtt a kapusok felé: "most már vegyétek komolyan a védést, mert én következem". Majd hozzátette: " a tét egy plató kecsketej Gyurikám (vagy Lacikám) - attól függően, hogy Veréb Gyurinak vagy Szabó Lacinak lőtte kapura a 18-20 m-re letett labdát.”

Salamon József: „Emlékeimben úgy él Görgei Jani, mint egy egyszerű hétköznapi edelényi fiú, aki igen tehetségesnek tűnt. Ezt végül bizonyította is, hiszen számtalan mérkőzést játszottunk együtt és mindig lehetett rá számítani. Sokáig ment a cukkolás az öltözőben, amikor fiatalon ide került, hiszen jellegzetes tájszólást hozott magával. De nem csak ezt, hanem a tisztességet, a becsületet, a nyerni akarást és az egymásért mindenre képes csapatjátékost is. A sok emlék közül, amiről oldalakat lehetne írni, csak egy nem mindennapi gól történetét szeretném vele kapcsolatosan elmesélni.

Az UEFA-kupában a Kaiserslautern elleni visszavágói mérkőzésen – köztudomású ugye, hogy itthon 2:0-ra kikaptunk tőlük - a 2. félidőben a spanyol bíró segítségével egyre többet támadott a hazai csapat és azt már nem fogom tudni pontosan elmesélni, hogy hányadik gól volt az, ami a következőképpen esett:

Támadtak a németek, nem sok lehetőségünk volt arra, hogy egyszerűen oldjuk meg a védekezést. Aki hátul volt és segített a védekezésben, az mindenki kifejelte, kirúgta, kivágta a labdát a pályáról, amerre tudta. Jani is hátul volt és el akarta rúgni a labdát, fel akarta szabadítani a kapunkat a 16-os vonalánál, amikor egy német játékos ebbe a felszabadító rúgásba beletette a lábát – köztudomású, hogy Janinak hatalmas lövőereje volt - és a labda a dermedten álló Veréb Gyuri kapujába csapódott.

Természetesen Jani erről nem tehetett, de ugye a mérkőzés végén mondtuk neki, hogy akár egyszerűbben is berúghatta volna Gyurinak a gólt.

Ha többen vagyunk együtt öregfiúk, Tatár Gyuri, Oláh Feri, Kutasi Laci, Szabó Laci, Borisz, Veréb Gyuri, Janira gondolva és emlékezve számtalan történet jut róla eszünkbe, és nagy sajnálattal emlékezünk rá, az ő nagyszerű egyszerűségére.”

Teodoru Borisz: „Csucsuról csakis nagyon kellemes emlékeket tudok felidézni. Remek ember volt, minden korosztállyal könnyen megtalálta a hangot. Nagyon sokat segített nekünk, fiatalabb játékosoknak is. Kivételesen jó humora volt, állandóan bolondozott az öltözőben és az edzéseken is. Az Ottóval való barátsága pedig tényleg legendás volt. Ők ketten olyan jókedvet csempésztek az öltözőbe, hogy azok sokszor könnyebben átsegítettek minket a felkészülési időszak fizikai megpróbáltatásain.

Rengeteg nagy csatát megéltünk együtt, de legemlékezetesebb meccse a Celtic Glasgow elleni hazai KEK visszavágó volt, amit 1980 szeptemberében játszottunk. Csucsu két góljával fektettük két vállra a világhírű skót csapatot. Második gólja számomra is örökre emlékezetes marad, ugyanis én adtam neki a gólpasszt.

Emlékszem, edzések után rendszeresen kint maradtunk a kapura lövéseket gyakorolni. Csucsu ilyenkor levette a focicsukát, ledobta a sportszárat és mezítláb állt oda a labda mögé. Állandóan ugratta Veréb Gyurit meg Szabó Lacit, hogy most már egy kicsit figyeljenek oda jobban, mert ő következik. Csupasz rüszttel lőtte el a letett labdákat, de olyan erővel, hogy nézni is fájt. Innen kapta a „kőrüszt” becenevet, de ő mindig csak Csucsu maradt a számunkra. Korai halálával pótolhatatlan űr maradt utána…..”

Szalai István: „Emlékezés egy jó barátra:

Egy nehéz döntés után 1977 januárjában érkeztem a csapathoz. Az újonnan jött óvatosságával kerestem a helyem egy jól működő gépezetben. A mindennapi edzésfeladatok bőven adtak lehetőséget a csapat tagjainak megismerésére és önmagam megismertetésére. Ebben a megismerési folyamatban érdekes, értékes tulajdonságokkal rendelkező társakra leltem az ott tartózkodásom három és fél évében. Ott volt közöttünk-velünk egy vidám, jó kedélyű, a humort értő, gyakorló, edelényi „srác” őszinte megnyilvánulásaival. A csapat minden tagja elfogadta, szerette Őt. Mindenkivel igyekezett jó viszonyt kialakítani. Volt azonban még ennél is közelebbi igazi önzetlen jó barátja: Váradi Ottó. Legendás ugratásaik, folytonos „zrikálásaik” egymás felé egy külső szemlélő számára furcsák lehettek, de mi nagyon is jól értettük, jól szórakoztunk a vicceiken az edzések előtt, edzések után, a közös edzőtáborozásokon, a mérkőzések előtti összetartásokon. Sokat és keményen dolgoztunk a sikerekért, különösen a felkészülési időszakban. Ide kapcsolódik egy kisgyerekes csíny emléke. A súlymellényes edzéseken elég sokat pörölt Ő is edzőnkkel, Szabó Gézával. A terhelés elviselhetőségéért a környezetben fellelhető szúróeszközzel a mellényen apró lyukat szúrt néhány bordán, a kihulló homok kicsit könnyített a zsákján, így ezzel a rosszcsont cselekedettel próbált túljárni Géza eszén.

Jóérzéssel gondolok a „táncos lábú” Csucsura, azokra az örömteli pillanatokra is, amikor edzés után feleségével és kislányával találkozott, akik sokszor elébe jöttek.

A pályán élményszámba mentek a megoldásai, ragyogó indításai, üres területre belőtt jó ütemű labdái, parádés cselei, lendületes előre játéka, pontos beadásai erősítették a csapatot. A játék iránti alázatával, fegyelmezett játékéval lopta be magát nagyszerű szurkolóink szívébe is.

Azóta eltelt harminc év.

Mi, akik itt vagyunk az élő oldalon, fájó szívvel idézzük a lassan homályba vesző múltat, emlékezünk az előrement hozzátartozóinkra, jó barátokra.

Nyugodj békében Csucsu!” „Szilas”

A Csucsuról való visszaemlékezést ki más zárhatná, mint Váradi Ottó lánya. Zsanett, Édesapjához hasonlóan nagyon közeli kapcsolatot alakított ki Janival. Ő így emlékezik Édesapja egykori legjobb barátjára:

„Apu révén állandóan a stadion környékén voltunk, sok időt töltöttünk felnőttek között és sokat voltam Csucsu közelében is. Nekem ez volt természetes.

Mindenki szeretett minket, nagyon sokan vettek körül kedvességükkel, szeretetükkel, mégis, minden jóindulatuk ellenére a felnőttek valahogy olyan távoliak voltak. Közöttük „viselkedni” kellett és hiába próbáltak jópofák és menők lenni, mindig az volt az érzésem, hogy igazából fogalmuk sincsen a gyerekek világáról.

Sokat gondolkoztam rajta, miért szerettem Csucsut annyira, mitől volt olyan különleges nekem. Azért, mert Csucsu más volt! Ő úgy tudott velem beszélgetni, játszani, vagy csak úgy lenni, mintha a legjobb gyerek barátom lett volna. Ő volt az egyetlen, akivel soha nem kellett „viselkednem”, akivel annyira természetes volt együtt lenni, mintha mindig is így lett volna. Azt hiszem, szinte sajátjaként szeretett.

Egyszer a stadion melletti faházban üldögéltünk, valamire, valakire vártunk. Egymás mellett ültünk és együtt rajzoltunk, az aláírásunkat gyakorolgattuk, hogy menő, felnőttes legyen. Viccből kértem tőle egy autogramot, és Ő a legnagyobb komolysággal adott nekem. Azóta is őrzöm, pedig már számolni is fáj, hogy hány éve volt.