Miért (gy)alázzátok meg a DVTK-t?

Miért előbbrevaló az egótok és a kicsinyes hatalmi harcaitok a DVTK érdekeitől?

Nem zavar titeket, hogy sokadjára is rajtunk röhög az egész ország? Lesajnálnak minket lépten-nyomon, kinevetnek minket a saját vezetőink miatt. Lassan odajutunk, hogy idegenek előtt szégyellnünk kell magunkat miattatok.

2010. szeptember 18.

Ettől a dátumtól datálódik Sántha Gergely és a DVTK kapcsolata. Ekkor lett 51,6%-kal többségi tulajdonosa a klubnak az Arago ZRt. leányvállalata, a Borsodsport Invest Kft. Az akkor erős baloldali kötődésű, Vörös Bárónak titulált Leisztinger Tamás miskolci helytartója lett az akkor még mindössze 32 éves Sántha Gergely. Jól tudjuk, hogy azóta történt egy kurzusváltás, a Vörös Báró jobbkeze azonban az új garnitúra mellett is remekül megtalálta a számítását. Még a Mesterséges Intelligencia is úgy jellemzi Sántha Gergelyt, hogy "több tulajdonosváltást is átvészelt."

Diósgyőri munkásságának labdarúgással kapcsolatos termése címszavakban: 15 év - 23 edzőváltás - 9 sportigazgató váltás. Világrekord gyanús. A sikereink száma ettől sajnos jóval szerényebb: egy Ligakupa győzelem, egy Magyar Kupa döntő és három kör az Európa Ligában.

Természetesen felmerül az emberben a kérdés, hogy ennyi szar edző és sportigazgató keveredett Diósgyőrbe? Ők voltak mindig az okozói a sikertelenségnek?

Egervári Sándornak például az volt a bűne, hogy egy eredményes, sikeres csapatot akart csinálni, nem elégedett meg a középszerűséggel. Amikor látta, hogy esélye sincs összeállni annak a keretnek, amivel eredményt lehetett volna elérni, a felkészülés kellős közepén e-mailben küldte el a felmondását. Ő maga ment el, de voltak többen is, akik a DVTK-hoz méltatlan körülmények között távolítottak el a DVTK-tól: Bódog Tamás, Szergej Kuznyecov, Horváth Csenger és Valdas Dambrauskas. Közös bennük, hogy mindannyian valami újat, más szemléletet akartak meghonosítani Miskolcon, amire nem volt vevő a Sántha Gergely által elnökölt klubvezetés. A három vezetőedzőben egyaránt közös volt, hogy nem itthon, hanem külföldön, nagynevű szakemberek mellett tanulták ki a szakmát, nem fertőzte még meg őket a magyar futballposvány. Tévedés azt gondolni, hogy nem fogadta be őket a közeg, hiszen a diósgyőri szurkolótábor évtizedek óta szomjazik a sikerre. Egész egyszerűen a vezetői közeg nem volt képes befogadni az új gondolkodást.

De ide sorolhatnánk Tomiszláv Szivicset is, aki emlékezetes módon úgy adta tudtára a nagyérdeműnek a Szabó Tamás és közte kiakakult konfliktusnak, hogy a Szabó arcképét tartalmazó pólóban jelent meg a Sportcsarnokban egy kosárlabda meccsen.

De nem csak ezekkel ültette dicső vezetésünk szégyenpadra a DVTK-t. Azzal a lépésükkel is megvetés tárgya lett a klub a magyar fociban, hogy undorító módon szezon közben csábította el a közvetlen rivális Szeged edzőjét, Dragan Vukmirt és a szintén közvetlen rivális Kecskemét játékosát, Belényesi Csabát is. Az volt a cél ezzel a sportszerűnek egyáltalán nem nevezhető lépéssel, hogy meggyengítsék az ellenfeleket a feljutásért vívott harcban. Nem csak a magyar futball társadalom, de a diósgyőri szurkolótábor is aljas húzásnak minősítette az akciót. Következménye persze nem volt az ügynek, mindenki mosta szépen a kezeit, ment az élet tovább, mintha mi sem történt volna. Csak éppen megint a sárba tiporták a DVTK jó hírnevét. Sokadszorra ...

Immár nem csak Magyarországon ismertek a módszereink, Szerbiában is megtapasztalhatták őket. Hiába egyezett meg ugyanis mindenben Vladimir Radenkovic a szerb első osztályú Topolyával, hiába volt hátra már csak a szerződés aláírása, a szerb edző visszalépett és a zuhanyhíradó szerint 22.000 eurós havi járandóságért visszatér Diósgyőrbe. A látványos támadófocit igérő, de helyette bunkerfocit bemutató Radenkovic Sántha Gergely hívó szavára tér vissza Miskolcra. Az, hogy a topolyaiak kígyót-békát kiabálnak ránk és a pokolba kívánják a DVTK-t? Kit érdekel? Majd lecsillapodnak.

Tökéletesnek gondolták az időzítést is. Azt hitték, hogy a pünkösdi hétvégén el lehet majd sunnyogni a dolgokat. El lehet sunnyogni, hogy konkrétan kivégeztek egy 28 éves fiatalembert, akit a lakájmédia segítségével segítségével ott sároztak, ahol csak tudtak. A legfőbb bűne az volt, hogy sikerre akarta vezetni a DVTK-t és beletenyerelhetett olyan dolgokba, amik szúrták az urak szemét. Azt hitték, hogy el tudják sunnyogni Radenkovic "ellopását" is a Topolyától.

Azzal sem erősítették a DVTK hírnevét, amiről Szergej Kuznyecov beszélt az nb1.hu Kényszerítő című műsorában. Volt edzőnk azt írta körbe, hogy azért nem lehetett a Sepsi OSK vezetőedzője, mert annak a klubnak a vezetése, amely pert indított ellene, lebeszélte Diószeghy Lászlót arról, hogy kinevezze őt a Sepsi edzőjének.

Úgy tűnik, hogy Diósgyőrben csak mi, szurkolók akarunk dobogós vagy akár bajnoki címre is esélyes csapatot. Vezetői szinten tökéletesen megfelel a középszerűség. Ezért is lehetett nekünk elég az angolul nem jól beszélő sportigazgató, aki még akkor is a DVTK-t képviselte az MLSZ Közgyűlésén, amikor már nem volt a DVTK sportigazgatója. Ez azért nem akármi!

Ilyen erővel az lenne stílszerű, ha a DVTK az Avas-délen, a Középszer utcában bérelne irodákat. Azt az 1-2 napot, amit hetente Miskolcon töltenek, ott is ki lehetne bírni.

De legyen világos: ami itt folyik, már nem egyszerű alkalmatlanság – ez erkölcstelenség.

A DVTK nem csak egy klub. Hanem egy "eszme". Egy közösség. Nem pedig egy kézi irányítású játszótér, ahol a hozzá nem értés, a haveri lojalitás és a gerinctelen döntések kerekednek felül minden szakmaiságon és értékrenden.

A klubnál ma már nem az számít, ki ért a futballhoz – hanem hogy ki hajlandó behódolni a rendszernek. Ezért lehetett elővenni olyan neveket, melyeket senki nem értett – mert itt nem az érdem, hanem az engedelmesség a fő szempont.

Ezért lehet az, hogy az egyik évben még városszerte kidobolva hirdetik a diósgyőri modellt, majd a következőben már úgy tesznek, mintha semmi közük sem lenne az összeomláshoz. Minden felelősség nélkül. Minden következmény nélkül.

De mi van az utánpótlással? Tudjuk, hogy a tehetséggondozás hosszútávú, fáradságos munka. Sokkal könnyebb évente új keretet vásárolni, kiszórni a tavalyit, és mindenért másokat hibáztatni. Közben azok a miskolci gyerekek, akik egykor még DVTK-mezben álmodtak, már máshol keresnek jövőt – ha egyáltalán még a labdarúgásban maradnak.

A stadion? Egy tizenmilliárdos, fagyos betonkatlanná fog válni, ha így megy tovább. Olyanná válhat, mint a klub mai arca: szép külső, tartalom nélkül. Díszletek a semminek. Arénát építettünk, de tartást, víziót, jövőképet nem sikerült felhúzni köré.

És mi a legnagyobb bűn? Az, hogy már nem csak szakmai, hanem morális értelemben is romokban a klub.

Ez már nem a vereségek vagy kiesések fájdalma. Ez már mélyebb. Ez az elárulás érzése. Annak a tudata, hogy nem egy alkalmatlan vezetőt, hanem egy tudatosan öncélú rendszert nézünk végig évről évre – és mindig ugyanaz a kéz írja alá a döntéseket.

Nekünk diósgyőrieknek pedig marad a kérdés, ami immár tizenöt éve lóg a levegőben megválaszolatlanul:

Miért?