Ivan Rados: Miskolcon van az otthonunk

Sajtófigyelő - boon.hu

Ivan Rados a 26. születésnapja után egy nappal, 2010. február 22-én lett a DVTK, akkor NB I-es labdarúgócsapatának kapusa. A horvát hálóőr azóta már magyar állampolgár is, és több mint 13 éve él Miskolcon, a családjával. Ezen az sem változtatott, hogy kilenc és fél év után, 2019 nyarán távozott a piros-fehérektől, nyolc esztendővel azt követően, hogy bajnoki címet nyert a Diósgyőrrel az NB II-ben.

A boon.hu-n megjelent interjúból idézünk:

Kilenc és fél éven át volt a DVTK játékosa, amiből egy évadot az azeri Kapaznál töltött, kölcsönben. Ez olyan értelemben klubrekord, hogy egyetlen légiós sem volt ennyi ideig a piros-fehérek játékosa.

És ez lehetne még több is. Ugyanis 2019 nyarán nem azért igazoltam a Vasasba, mert elvágytam Diósgyőrből. Az akkori sportigazgatónak volt egy favoritja kapusposztra, akiben hitt, azt most hagyjuk, hogy mennyire jött be ez az elképzelés, a lényeg, hogy kiderült, nem számítanak rám. Felvetődött, hogy rendeznek nekem búcsúmeccset, meg hogy legyek kapusedző, de ezt még én nem akartam. Mivel úgy gondoltam, hogy a visszavonulásomnak még nem jött el az ideje, és mivel másik csapatnál szívesen láttak, kénytelen voltam váltani.

Azok után, hogy 101 NB I-es, és 28 NB II-es bajnokin védte a DVTK kapuját. Ez utóbbival összefüggésben pedig tagja volt a 12 éve, 2011-ben másodosztályú bajnoki címet szerzett csapatnak.

Amit elég érdekes időszak előzött meg… 2010 elején, a klub centenáriuma ellenére, nagyon rosszak voltak a körülmények, hónapokig nem volt fizetés, egy füves edzőpálya volt, ezen osztoztunk az összes utánpótlás csapattal. Semmi nem volt olyan, ami egy NB I-es csapathoz kellett volna. Az maradt meg bennem arról az időszakról, hogy láttam olyan utánpótlás edzést, amelyen egy korosztályban 8 gyerek volt jelen, és az is, hogy két zsáknyi labdát használtak akkoriban a fiatalok, vagyis nem jutott mindenkinek labda az edzéseken. Kilátástalannak tűnt minden, a kiesés után pláne, és persze, hogy gondolkoztam azon, hogy el kellene innen mennem 2010 nyarán, annak ellenére, hogy élő szerződésem volt. Benczés Miklós volt a vezetőedző akkor, ő hívogatott telefonon, hogy jöjjek vissza, minden rendben lesz. Visszatértem a szabadságról, és elkezdtünk edzeni, alig valamivel a bajnokság rajtja előtt, de nagyon kevesen voltunk. Az 1. fordulóban 14, mondom tizennégy játékos volt a keret tagja, és a REAC elleni 2-2 során a cserekapus, Giák Tamás a hajrában mezőnyjátékosként állt be. Rá egy hétre, az első hazai meccsen kikaptunk, néző is alig volt kint azon a bajnokin. Aztán pár nappal ezután, az új tulajdonos képviseletében, Dudás Hunor, a későbbi ügyvezető háttér beszélgetésen találkozott a csapattal az öltözőben, és elmondta, hogy milyen változások előtt áll a klub. Azt, hogy igazolni fognak játékosokat, hogy rendezik az elmaradt kifizetéseket, és, hogy milyen távlati célok vannak, hogy szeretnék, ha a csapat újra NB I-es lenne. Megmondom őszintén, nagyon távolinak tűnt ez 2010. augusztus végén. Aztán amikor a következő hónapban megtörtént a tulajdonos váltás, Leisztinger Tamás érkezését követően, lépésről lépésre elkezdődtek a változások. Érkeztek szabadon igazolható játékosok, és még annak a hónap végén a listavezetőt, a feljutás fő várományosát, a Nyíregyházát hazai környezetben legyőztük. Ám az őszi, magunkhoz, és főleg a rajthoz mért szereplésünk hiába volt extra, a tavaszi idény előtt 7 pont hátrányunk volt az élen álló Nyíregyházával szemben. Télen azonban újabb játékosok érkeztek, – köztük a spanyol Luque, – akikkel az öltözői jó közösség tovább erősödött. Az, hogy 2011-ben végül bajnokok lettünk, elsősorban annak volt köszönhető, hogy motivált volt minden játékos, azon volt, hogy megmutassa, többet ér. Nem volt cél az NB I-be jutás, olyan mélyről indultunk, hogy ez sokáig szóba sem került. Azonban a csapat kohézió sorozatban hozta a győzelmeket, nyerő típusú játékosok alkották a DVTK-t. Ennek is volt köszönhető, hogy sorozatban 14 meccsen győztünk, és ez idő alatt mindössze 3 gólt kaptunk. A remek szériával a Mezőkövesd elleni idegenbeli mérkőzésre úgy utaztunk el, hogy ha folytatjuk ezt a sorozatot, akkor bajnoki címet ünnepelhetünk. Kikaptunk 1-0-ra, és szomorúak voltunk. Aztán a meccs után buszra szállás közben jött a hír, hogy mivel a Nyíregyháza, az egy órával később kezdett meccsén szintén vereséget szenvedett, mi lettünk az elsők, és feljutottunk az NB I-be. Az igazi felhőtlen boldogság és ünnep viszont egy hét múlva, az utolsó hazai bajnokin adatott meg. Feledhetetlen nap volt.

Melyik része?

Olyan volt, mintha Bajnokok Ligáját nyertünk volna. Pezsgőzés a stadionban, közös ünneplés a szurkolókkal a pályán, a stadionban, a színpadon érem átadás. Még kupa is volt, tudtommal nem a szövetségtől, hanem a klub rendelésére készített, hogy legyen mit a magasba emelni. Aztán nyitott buszon utazás, több ezer ember kíséretében a Városház-térre, közben ünneplés. A városházi köszöntés, az ottani balkonról a szurkolók üdvözlése. Arra, hogy mennyi volt a prémium, egyáltalán nem emlékszem, arra viszont igen, hogy amikor gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy nagy futballista leszek, valami hasonlót képzeltem el ünneplésként. Az maradt meg bennem, hogy valamit csináltunk, valamit olyan dolgot értünk el, amire sokan nem számítottak, ami több volt annál, mint amit vártak tőlünk. Tényleg a semmiből, – a se csapat, se pénz szintjéről – néhány hónap alatt nagy utat jártunk be. Ennek egyik fontos állomása volt a Nyíregyháza elleni idegenbeli győzelem, ahová ezernél is több szurkoló kísért el minket. Fantasztikus érzés volt, hogy egyre több drukker állt mellénk, nagyon sokat segített, hogy támogattak minket. Az utolsó hazai mérkőzésünk, a Cegléd elleni 6-1-es siker pedig maga volt az eufória. Tűzijátékkal, és a már felsorolt ünnepi elemekkel.

Tovább a boon.hu-ra a teljes interjúra >>>>>>>

forrás: boon.hu