Harangozó

Mondjuk ki végre!

Éppen a nyaralásomat töltöttem, és a tengerparton süttettem a hasamat, amikor a szerkesztőtársaim elküldték azt a kommentet, amiben egyik olvasónk a beharangozómat hiányolta. Amint elolvastam a rövid üzenetet, egészen komplex érzések kezdtek el dolgozni bennem. Ott ültem a napozóágyon, és be kellett vallanom magamnak: elvesztettem valamit, amit vagy magamban mélyre túrva tudok már csak megtalálni, vagy örökre a semmibe fog tűnni. Ekkor jött az elhatározás, hogy amint hazaérek, egy olyan írással jelentkezem, ami leírja kicsit ezt a helyzetet, és megpróbál erőt adni azoknak, akik hasonlóképpen éreznek - mert tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Be kell vallanom, hogy a hosszú évek alatt mégiscsak sikerült elidegeníteniük tőlem ezt a klubot, még ha elvenni azért nem is tudták. Elvenni nem tudják, mert az emlékek annyira erősek bennem, hogy azok végérvényesen a DVTK-hoz kötnek. Nem tudják elvenni az érzést, ahogyan apám érdes, munkás keze fogja a hatéves, pici kezemet, és felvezet a lelátóra, hogy ott több tízezer emberrel együtt legyek valaminek a része. Nem tudják elvenni azt, ahogy én viszem a puhakezű kicsi fiamat az első mérkőzésre, ami történetesen egy Diósgyőr–Kecskemét párosítás volt. Nem tudják feledtetni a barátokkal való összeborulást egy-egy gólnál, és azokat a nagyszerű pillanatokat, amikor mondjuk egy magasztos cél érdekében tudtuk az egész tábort egy irányba állítani.

Pedig mindent elkövettek. Többször leírtuk már, hogy az a károkozás, amit Sántháék ennél a klubnál elkövettek a lelátón, nagyon nehezen visszafordítható. Ez nem merül ki a dilettáns szakmai munkában, hanem jól felfedezhető a szurkolók megosztásában is, amit egészen profi módon hajtottak végre. Ez a megosztás juttatott minket oda, hogy jelenleg szét van szakadva a lelátó, és kicsit sem közelednek az álláspontok az egyes szurkolói csoportok között. (Itt szeretném tisztázni: amikor én táborról beszélek, akkor az összes szurkolóról beszélek a stadionban, amikor pedig csoportokról, akkor az ultrákra, a naposoldali szurkolókra és a tribünön ülőkre gondolok.)

Amikor megírtam a cikket, hogy ne legyünk bábjai ennek a színjátéknak, sokan nagyon is egyetértettek velem, de voltak, akik támadtak emiatt és ez őszintén meglepett, hiszen pont a szervezett csoportok felől érkezett a kritika. Kicsit úgy éreztem, mintha én volnék a gátja annak, hogy több ezren látogassanak ki a stadionba, és én zilálnám szét az egységet, így valóban magamba kellett néznem. De nem én vagyok! Ki kell mondanom: aki az amigeleken.hu szerkesztőit tartja hibásnak, és nem Sánthát meg a sleppjét, az egyszerűen nem látja - vagy nem akarja látni - a valóságot. Ha valakik, akkor mi évek óta ezt mondjuk, ehhez ragaszkodunk, és elmondjuk minden platformon, ahol tudjuk: Sántha a hibás…

Látom a Facebookon megjelenő posztokat a túrákról, amik tényleg jó hangulatban telnek, csak közben a csapat négy meccsen kapott tizenegy gólt, és olyan kilátástalan a játékunk, hogy tényleg rossz nézni. Valóban bele kellene ebbe törődni, és annak szurkolni, hogy legalább középcsapat lehessünk ebben a nem túl acélos NB II-ben? Ez lenne a DVTK-szurkoló identitása, hogy ne harcoljunk a győzelemért, csak elégedjünk meg azzal, ha néha sikerül a kapuba találni? Ne pedig szidjunk, üldözzünk, terrorizáljunk legalább a lelátóról mindenkit, aki ide juttatott minket, és akik még most is kapaszkodnak a klubunkba, szinte akaratlagosan még nagyobb károkat okozva? Magunkba nézve: melyik is vagyunk inkább mi?

Régi katonai szabály, hogy a katonákat úgy tudod harcba állítani, ha megvan az ellenség. Ha elég határozott az ellenségkép, akkor egy jó katona az életét is hajlandó feláldozni a csatatéren. Ez a nyitja a lelátói egység összekovácsolásának, nem pedig az amigeleken.hu elhallgattatása. Ki kell merni mondani hangosan, hogy Sánthának el kell innen takarodnia még akkor is, ha sokan úgy érzik, ez nem fog megtörténni! Ki kell mondani, le kell írni, üvölteni kell a stadionban. Ha végre mindenki ki meri majd ezt hangosan mondani, akkor lesz újra egység. Igenis ki kell tenni a Sántha-ellenes drapit is minden meccsen, mert a mi feladatunk megvédeni ezt a klubot az ilyen élősködőktől!

Harcot kell hirdetni ellenük! Kilátástalan? Lehet. Megvívtak a diósgyőri szurkolók már megannyi kilátástalan csatát, miért éppen ettől félnénk? Vagy felvesszük a kesztyűt, és ezzel feladjuk a kényelmes, langyos vízben úszkálást, vagy teljesen eltűnünk – én így látom. Így tudunk újra önmagunk lenni. Bátran. Menjünk meccsre, és élvezzük a túrákat, hiszen azok a barátok miatt is jók lehetnek, de ne hagyjuk szem elől veszni az igazi célt, ami a DVTK sikere lenne! Ne hagyjuk elsunnyogni azokat, akik ennek évek óta az útjában állnak! Igenis rendszeresen és hangosan nevezzük meg őket a meccseken, és akkor egy vesztes meccs után is elmondhatjuk, nem voltunk bábok, hogy valamit azért tettünk a klubért hosszabb távon is, nem csak szurkoltunk és jól éreztük magunkat.

Ilyen beharangozó lett ez. Azt hiszem, már kiderült, hogy erősen elveszítettem a motivációmat, hiszen az elmúlt több mint tíz évben már mindent leírtam, amit meccsek előtt le lehet írni, és nem értek olyan új impulzusok, amik segítettek volna új lendületet kapni. Mennyivel könnyebb lenne, ha sikeresek lennénk, és most éppen valami nemzetközi meccsre készülnénk... De nekünk nem ez jutott. Viszont mindenki a saját sorsának kovácsa…