Banner

Fociláz-csillapítás hatékonyan

Szerző: amigeleken.hu | 2018-10-08 17:13:00

A most bemutatásra kerülő, immár két évvel ezelőtt született, eddig sehol napvilágot nem látott írást Balogh Attila szurkolótársunktól kaptuk. Attila egészen húsba vágó keserűséggel írja meg benne gondolatait arról, hogyan veszett ki a lelkesedés abból a kissrácból, aki gyermekkora óta, egészen néhány évvel ezelőttig, rajongásig szerette a DVTK-t. Megtudhatjuk belőle, milyen okok vezettek oda, hogy az a kisfiú, aki nem hiányozhatott egy meccsről sem a stadionból, a negyvenen túl már nem érez késztetést magában arra, hogy szerdától azt a bizonyos szép napot, a meccsnapot várja.

Egy olyan szurkolótársunk sorait olvashatjátok, aki a lelátón élte meg élete talán legkeservesebb szurkolói élményét a zuhogó esőben lejátszott Gödöllő elleni meccsen, amelyen Vadicska volt a kényszer-középhátvéd, és szánalmas játékkal kapott ki a csapat 3-1-re, de ott volt azon a záró mérkőzésen is, amin már a kezdés előtt eldőlt, hogy a Diósgyőr előtt az akasztói Stadler FC. jut fel az NB I-be...

Meg vagyok győződve arról, hogy olvasás közben nagyon-nagyon sokan - köztük én is - magukra fognak ismerni. Természetesen, a szurkolók különbözőképpen élik meg a klub körül az elmúlt néhány évben kialakult állapotokat. Van, aki az utolsó leheletéig kitart, aki nélkül nem is rendezhetnének meccset a stadionban és még idegenbe is elkíséri a csapatot. Vannak, akik a televíziós, vagy az internetes közvetítések alkalmával még a képernyő vagy a monitor elé ülnek és szorítanak a csapatért, de sajnos egyre többen vannak, akik teljesen hátat fordítottak az egésznek és kevésbé idegőrlő foglalatosságokat találnak maguknak, mint a meccsnézés.

Ti hogy éltétek meg az elmúlt éveket? Ti még kitartotok? Várjuk hozzászólásaitokat!


Emlékszem az elsőre, pontosabban az elsőkre. Az utolsóra nem. Harminc év távlata, úgy látszik, jobban belátható, mint két-három.

„Hogyan lettem Diósgyőr-szurkoló” jellegű riport már készült rólam egyszer. Hogyan lettem nem az? - na, ezt még magam előtt sem foglaltam össze igazán.

Valahogy mindig is a D-betűs csapatok bűvöletében éltem; nyilván véletlen. Dánia válogatottja az 1984-es Eb óta, a Dortmund az 1992/93-as szezontól, és persze a DVTK, mert miskolci vagyok.

Nekem a miskolciság mindig is azt jelentette, hogy általános iskolai osztálykiránduláson vagyunk a fővárosban, és a kisdiákok rendezett vonulásából mintegy kitörve egyik haverom beleordítja a nagy pesti forgalomba: Hajrá, Diósgyőr! Vagy hogy egyetemistaként nem tudok hazajárni meccsekre, úgyhogy hétfőn mint az őrült keresem a Népsportot az újságárusok sorát végigjárva (legalább húsznál jártam, mire kaptam!), ami beszámol róla, hogyan vertük a szuperesélyes Vácot itthon, nélkülem, kettő-egyre.

És aztán ez valahogy elmúlik, csak úgy egyszerűen... Nélkülem. Mert a futballszeretetem nem szenvedett csorbát. Imádom a dán focit, pedig hol vannak már a nemzetközi sikerek, és hétről hétre nézem, sőt, DVD-re rögzítem a Borussia Bundesliga-bajnokijait, blogot vezetek a BVB-ről. Csak a diósgyőri foci hagy hidegen. Azóta, hogy 1991-ben ott voltunk édesapámmal az akkori szupergroup Siófok (!) sima miskolci győzelmén (Bácsi, Dúró, Fischer, stb.), csak családi gyász, magas láz és más effélék miatt hagytam-hagytunk ki mérkőzést az Andrássy úton. Egy időben Hejőcsabára is kijártam, hogy az NB III-as tartalékot/ifit rendszeresen megnézzem. Meg a stadion mögötti edzőpályákra, téli-nyári holtszezonokban, hóban-fagyban-kánikulában.

Aztán - ahogy mondom, egyszercsak véget ért. Megszűnt az érzés. Nincs többé „Hétvége, forduló, csak a meccsre gondolok...” Vagyis hogy más meccsekre gondolok - erre nem. Vajon miért?

Eleinte senki sem értette. Én magam sem. Zavartam mondtam az öcsémnek és apukámnak: én nem megyek veletek, úgy, hogy huszonéve mindig. Értsétek meg, nem vágyom oda. Talán 5-6 éve kezdődött a dolog. Amikor a klub látszólag kezdett kicsit profibb lenni. Amikor elveszett az a romantikus varázs, hogy azért kapunk ki folyton, mert „Bozó és Pitács” a csatársor meg ilyenek. Ha már neves játékosok jönnek ide, meg milliók áramlanak innen-onnan a kasszába, akkor miért vagyunk összességében szánalmasak? Ezt a folyamatot időlegesen megszakította a Benczés-féle másodosztályú menetelés. Meg utána még rövid ideig szórakoztató volt a játékunk. Pár szerethető játékossal. De aztán...

Kezdett eluralkodni rajtam az érzés, hogy itt engem, a szurkolót nem szeretnek. Nem én miattam, az én kedvemért van az egész. Hanem az üzletért - és itt nem feltétlenül nyugat-európai értelemben kell ezt venni, hogy anyagi hasznot termel; hanem esetleg politikait, vagy legalábbis alkalmat nyújt a focibiznisz más természetű üzelmek elfedésére. Mit tudom én. Nem tudom - csak érzem.

Két évtizeden át vettük évről évre a három bérletet - és amikor az volt műsoron, hogy most megköszöni a klub a drukkereinek a kitartó hűséget, akkor a meghirdetett „gulyásosztásból” (vagy valami ilyesmi) nem lett semmi. Egy csepp a pohárban.

Egyik bérletvásárláskor felírták az e-mail címünket. Majd soha, de soha nem kaptunk semmilyen üzenetet. Sem a címünkre postán. Sem semmi módon nem szólítottak meg, nem jutalmaztak, ajándékoztak, mint bérletest. Soha nem fejezték ki, nem éreztették, hogy hálásak a kitartásunkért. Egy csepp a pohárban. Nota bene, egy egyesült államokbeli sportegyesülettől (aminek drukkolok, és amelynél feliratkoztam ilyesmire) hetente kapok e-maileket, mindenről tájékoztatnak, és rendszeresen kifejezik ragaszkodásukat irántam. Elvégre ma már az sem kunszt, hogy név szerint szólítsanak meg egy elektronikus levélben, nemde.

Újraosztották az ülőhelyeket, amik fixek lettek: már nem az általam választott szurkolótársak vettek körül, nem is hétről hétre változó színes-lelkes társaság - hanem a lutrin nekünk kisorsolt pár konszolidált elmebeteg, visítozó nők, veszekedő házaspár, akiktől a kezdés utáni második percben elegem lett minden alkalommal - és nem ülhettem odébb. Az egész (a szó legrosszabb, kiforgatott értelmében) „családbarát” lett. Nem focibarát, nem sportbarát, nem szurkolóbarát.

Az utolsó cseppek a pohárban: Rudolf és kapuk. Talán csak szimbólumok, de ezek tettek be nekem végleg. Mind foci, mind a közösségi részét illetően.

Mert ha az ember évtizedeken át azt éli meg, hogy „Pitácsok és Bozók” szaladgálnak a kedvenc csapata mezében, akkor eleve úgy áll hozzá. Akkor úgy megy ki a stadionba. Akkor úgy várja a szombat délutánt. Akkor hozzászokik, hol a helye. Akkor megtanul örülni minden kis részsikernek. Nem annak, ha a csatár gólt lő, de már annak is, ha jól veszi maga elé a felívelést. Ha szépen kapunk ki a nevesebb-gazdagabb-szerencsésebb-támogatottabb ellenfeleinktől. Ha a bíró aznap nem fúj látványosan ellenünk. Tudjuk, mi vagyunk a „kis Diósgyőr”, akik „egyszer nyernénk már bajnokságot”; de nem fogunk, mert. Az nem a mi világunk. Bravúrosan kiszenvedett osztályozós bentmaradások-feljutások. Az igen. Nick Hornby óta tudjuk (a Fociláz című könyvéből), a futballdrukker mazochista, azért jár ki meccsre, hogy kikapjon, és ezt néha megszakítják-színesítik az időnkénti ritka győzelmek. Nick Hornby a Highbury helyett az Andrássy út 61-ben is szocializálódhatott volna nyugodtan.

Szóval ebben a világba rondít bele a Rudolf-jelenség. Aminek ő, szerencsétlen sorsú játékos nem egyedüli képviselője, nem is főszereplője, csak szimbóluma. Hogy tíz és százmilliók kerülnek elő - nálunk, csóróéknál -, vándorolnak magánzsebekbe, impotens focistáéba és még ki tudja kiébe, és az egésznek nincs semmi látszatja. Marad a Pitács-színvonal. Vagy még inkább: rosszabb, mert a körítés viszont kezd „Bernabeu” lenni hozzá. Mintha lenne „valami”. Miközben minden szombaton látjuk: nincs itt semmi. Ami volt, illúzió, romantika, az is eltűnt valahol menet közben.

De legalább már nem is kell járni, megnézni, szenvedni! Merthogy nem is várnak a stadionba. Ahogy odaérsz, rögtön érzed: itt minden eszközt megragadnak, hogy nehezítsék a bejutásodat. Itt nem örülnek neked. Kívül tágasabb. Alapvetően probléma vagy számukra. Nem erkölcsi támogatás, nem anyagi bevétel, nem a kultúra éltetője, nem egy helyi érték megtestesítője. Tudod, hogy még csak nem is a miskolciságodat éled meg a lelátón sokadmagaddal. Merthogy az a sok sincs már. Kétezren-háromezren... És soha el nem hangzik, hogy „Miskolc”. Hiába közvetít a tévé Diósgyőrből szinte hetente, be nem mondanák, hogy ez itt a te városod, a te otthonod. Mintha nem is tudnák. Láthatóan a riporterekkel nem közölte senki. Nem keresi meg őket egy miskolci ajándékcsomaggal sem a klub, sem az önkormányzat, hogy figyelmükbe ajánlja településünk szépségét, értékeit. Amiért hálából csak odavetnének egy-egy jó szót a borsodi megyeszékhelyről. De nem; még a Miskolc név sem kerül az adásba szinte sohasem. (Az amerikai NFL-közvetítésekben rendszeresen hosszú perceken át mutatja a kamera a meccsközi szünetekben, holtidőkben a rendező város nevezetességeit, tereit, szobrait, esti fényeit, sétálgató polgárait. Megkapó tud lenni.)

De, mondom, itt semmi sem az emberekről szól már. Az ember csak tömeg, igaz, egyre kisebb tömeg, amit legfeljebb a nézőszám-statisztikákkal való trükközésekben lehet kihasználni. Egyébre nem jó. Úgyhogy biztosabb, ha be se jön. Ezért tegyünk szűk rácsokat a bejárathoz, bejáratot is csak egyet-kettőt, hogy fél órákat kelljen sorban állni, tülekedni, de nem azért, mert tízezrek várnak bebocsátásra, mint valaha, hanem csak úgy. S ha elérsz végre, odaverekeded magad a huszonegyedik századi, családbarát, „mint a színházban” típusú bejárathoz, akkor ott ne a látcsőosztogató, zseblámpás színházi jegyszedő nénikékre emlékeztető jóindulattal fogadjanak - hanem úgy nézzen rád a biztonsági őr, mintha egy gyilkost látna bebocsáttatni az Alcatrazba. Érezteti veled: nem barát vagy, aki érkezel, hanem ellenség. Csak a baj lesz veled. Utálnak. És nem azért, mert a biztonságiak ilyen alakok. Ők olyanok, amilyenek. De úgy viselkednek, ahogy elvárják tőlük. Ahogy a közeg kisugárzása diktálja.

És akkor egyszer csak nem mentem többé. Egy-egy alkalom kimaradt, aztán az egész elmaradt. Nem hiányzott a DVTK-meccs. A mögöttem ordítozó, az első bírói sípszótól a saját játékosokat artikulátlanul és két-három kifejezésre szorítkozó szókinccsel ostorozó, gyalázó „drukkertárs” sem. Meg az össze többi figura körülöttem, akiknek érződött, úgy járnak ide, mint a diszkóba vagy a popkoncertre: jól akarnak szórakozni a pénzükért. Megvásárolták, hogy gólt lássanak, győzelmet. Ha megkapják, minden szuper, éneklés és tánc, ha éppen nem (akár már a mérkőzés 5. percében), akkor fújolás és gyűlölet. Hogy a pályán foci zajlik, sporttevékenység, taktikák és stratégiák feszülnek egymásnak, játékosok egyéni képességei, erősségei és hiányosságainak sokszereplős sakkpartija, egyszersmind a kispadokon ülő szakemberek szellemi csatája, a kollektív motivációk tusakodása - ez, úgy tűnt, ma már senkit nem érdekel. Csak engem. Nem vagyunk egyformák. Engem és a körülöttem ülő százakat nem ugyanabból az anyagból gyúrták. Ők már másért járnak ide ki, mint amiért én anno elkezdtem. És amiért ma is nézek focit, csak épp a tévében, a határokon túlról.

Talán itt a lényeg: egyszer csak, egy varázsütésre - amiben, persze, egy több éven át tartó folyamat kristályosodott ki - megszűnt a közösség köztem és a többiek között a napos oldalon. Ők és én már nem voltunk „egyek”. Nem tartoztunk közös csapatba. Vagy velük nem stimmelt valami futballdrukkerség tekintetében, vagy velem. Én voltam „kevesebben” - én távoztam.

Azóta két dolog történt. Amellett, hogy semmi olyan, mármint a pályán látható, labdarúgás címen végzett tevékenység tekintetében, ami visszavonzott volna a lelátóra. Egyrészt volt alkalmam más okból és céllal járni többször a stadionban, ilyen-olyan klubvezetőkkel beszélgetni, ismerkedni. Rendesek voltak, barátságosak, egyenként, önmagukban - de nem éreztem azt, hogy nekem részt kellene vennem valamiben, amit ők koordinálnak... Hogy finoman fogalmazzak. A másik, hogy testvérem és édesapám, aki fent ecsetelt pálfordulásomat értetlenül nézték két-három évvel ezelőtt, s rendületlenül jártak tovább, bérlettel, a régi helyünkre - szintén feladták. Legutóbbi nyáron bevallották maguknak, egymásnak, és végül nekem, hogy ők sem élvezik már, nem vonzza őket a DVTK, nincs bennük hiányérzet, amikor eljön a szombat délelőtt, és készülődni kellene a délutánra... Magyarázatként körülbelül azzal tudnának szolgálni, amivel én próbálkoztam a kedves olvasó okulására.

Ennyit akartam elmondani, kérem, kapcsolja ki.




Mutasd a teljes cikket
És ezt olvastad már?
Banner
Hozzászólások

Első  < 5 6 7 89 10 11 > 

24. piros79
2018-10-08 19:52:29 Lila öves, Fanatikus tag
Ebben az írásban elég sok minden megjelenik. Itt nem csak a Diósgyőrről van szó. Társadalmi folyamatok, az ország, a város állapota. Az, hogy Magyarországon általánosságban véve nagyon alacsony a szolgáltatások minőségi színvonala, mondjuk nyugathoz képest, az mindenki előtt ismert. Ez nem Diósgyőr specifikus. Persze az, hogy valójában eltűnt a diósgyőri ultra tábor és egyáltalán a diósgyőri tábor nagy része, az már annál inkább. Ahogy a város süllyed és vándorolnak el az emberek, úgy gyengül a bázis. Ha nem éltem volna Miskolcon a nyolcvanas években, el nem hinném, hogy ez egy élhető város volt.
A Leisztinger korszak pedig nettó visszalépés minden szinten. Akik jelenleg a klubházban ülnek semmit nem tudnak abból, hogy mi a Diósgyőr és mitől Diósgyőr szurkoló a Diósgyőr szurkoló. Félek, az a hangulat, és baráti, bajtársi miliő, ami a régi stadionban érezhető volt, már soha nem lesz elérhető az új szappanos dobozban.
Aki Diósgyőr szurkoló, mindig az is marad! Annyi mindent átéltünk már, ezt is túl fogjuk élni! Annyit tehetünk jelenleg, hogy tüntetünk Leisztinger ellen. Mert ő csak a fentről beígért lóvé miatt jött ide. Előbb vagy utóbb, de meg fogunk szabadulni tőle. Legyünk inkább az NBII.-ben, mint ez a szenvedés!
23. filmcom
2018-10-08 19:51:29 Barna öves, Fanatikus tag
.
22. bloodmage |Válasz erre: 20. walaki
2018-10-08 19:47:31 Barna öves, Fanatikus tag
"A kő marad!"
21. samanhegy
2018-10-08 19:45:10 Piros öves, Őstag
Nagyon kíváncsi lennék arra a Sántha és Fernando interjúra!
20. walaki
2018-10-08 19:42:54 Piros öves, Őstag
Elgondolkodtató írás.
Úgy gondolom, hogy az amigélekén.hu többet tett ennek a szurkolói érzés, szurkolói kultúra fennmaradása érdekében, mint a Klub.
Talán sokan most értik meg, hogy mi miért ünnepeltük szucs akos távozását.
Döntő szerepe volt abban, hogy számos kezdeményezés ellenére nem lett DVTK Múzeum.
Persze, mindent meg lehet magyarázni..., de nem lett Múzeum.
Igenis, tudomásul kell venni, hogy a Diósgyőr nem a sikerekről szól.
Sokkal inkább erről a különleges szurkolótáborról szól.
Rólunk kellett volna szólni a múzeum egy részének.
Biztos könnyebb lenne a klubnak, ha kevésbé öntudatos szurkolói lennének. De nem fogunk megváltozni.
Mi még akkor is DVTK szurkolók leszünk, amikor ezekre a játékosokra, vezetőkre már senki sem fog emlékezni.
2018-10-08 19:40:57 Fehér öves, Újonc
Hadd tegyem hozzá (a fent leírtakhoz), hogy én mindezzel nem "megmondani akartam a tutit", nehogy valaki félreértsen.
Inkább kifejezni értetlenségemet - az iránt, ami bennem (és sokan másokban) lejátszódik.
Őszintén kérdezem: ha tudtam állni 1994 tavaszán Gödöllőn a zuhogó esőben, miközben a Stadler megvette az egész bajnokságot, beleértve a mi játékosainkat is, akik mit se törődtek már a hátralévő meccsekkel, megvettem a jegyet és kimentem vele a meccsekre, amikor Bozó és Pitács volt a csatársor, ugráltam örömömben, amikor Frunza berúgta a tizenegyest és úgy nyertünk a Győr ellen, hogy két kapusukat kiállították, pedig különben semmi esélyünk se lett volna... satöbbi, satöbbi - akkor mi történt 10-15 évvel később, azaz napjainkban?
"Minden rosszat" átéltem szurkolóként, és mindent elviseltem, és maradtam, ami. Akkor most mi történt - velem? Velem történt valami? Vagy máshol kell keresni az okot?
Ne mondja senki, hogy Ugray és Busai rosszabb focisták, mint Bozó és Pitács voltak. Meg lehetne sorolni még száz nevet simán. Szóval miért ne tudhatnék nekik drukkolni? Nem tudom - de mégse működik a dolog.
Mielőtt pedig valaki rávágná: Biztos megöregedtél, haver, már nem érdekel a focit! Dehogynem. Én ma is szeretem és nézem. Mást, máshol. Ami "jó", jelentsen ez a szó bármit is.
Nem én hagytam el a DVTK-stadion. Az hagyott el engem. Hűlt helye sincs már...
18. bloodmage
2018-10-08 19:36:25 Barna öves, Fanatikus tag
Megölték a focit Magyarországon! Talán pár éve a diósgyőri bástya is leomlott! Hol van már a telt ház vitázhatunk 15 ezer v 35 ezer...Ma már nincs foci Szegeden , Pécsen sok jobbra érdemes város is az mb 2 ben vergődik! Most mi következünk irány az mb 2.....Kitartunk egy páran mondván voltunk már lent..."Oly sokáig voltunk lent , hogy nem is tudjuk milyen fent!"Akik már nem járnak meccsre pláne akiket már nem is érdekel egész biztos vagyok benne azért érzik valamit kiszakítottak a szívükből valamit végleg elveszítettek!
17. gazember*
2018-10-08 19:25:53 Fekete öves, Veterán
Persze érthető hogy mindenkiben dolgozik a keserűség. De szerintem lassan esetleg itt lenne az ideje abbahagyni a picsogást és vagy csinálni valamit, vagy elengedni és beletörődni ebbe a fosba. Szerintem mindkettő jobb, mint amit most csinálunk.
2018-10-08 19:13:26 Fekete öves, Veterán
Tavasszal még megvettem a 3 meccses bérletet (még vittem pár évvel ezelőttit is bemutatni, hogy tuti legyen) idén betelt a pohár, egyszer se voltam.
Pedig régen voltak fura dolgaim Diósgyőr miatt, vitatkozások aktuális barátnővel, még régebben szülőkkel, Szerencsen/Hatvanban/Füzesabonyban éjszakázás, kurva könnygáz, esők, elázások (nem csak az esőtől...) néha 35 fok, olykor -4, de menni "kellett", mert játszott a csapat.
Nyaraláskor a Balatonon közvetítős kocsma keresése, hogy lássam az első fordulót. Lokival nyomtuk, az üzletben csak néztek, hogy hogy lehet a Debrecennek szurkolni, erre mondtam, hogy a Diósgyőr érdekel. Volt is felhördülés. :)) Persze ki is kaptunk...
15. kempes |Válasz erre: 6. zaphod
2018-10-08 19:07:10 Piros öves, Veterán
Nagyon jó, Eszterházyt kivéve én is írhattam volna. Minden stimmel, nem voltunk osztálytársak vagy nem jártam eggyel felette, a 7 suliban, Kupecz tanárbából ítélve. Egészen biztos öregszem, megkönnyeztem mind a két írást, így múlik el a világ dicsősége. ;(

Első  < 5 6 7 89 10 11 > 

Banner
Mégsem


Üzenet küldése...