Elek Ákos: A diósgyőri évek érzelmileg rengeteget adtak nekem

Sajtófigyelő - bunteto.com

Elek Ákos az a típus volt, aki sosem adja fel, ezért is lehetett ott súlyosnak tűnő térdsérülése dacára a 2016-os kontinenstornán. És ezért volt képes rendre átlendülni a mélypontokon, amiket - mintegy jutalomként - rendre valami jó követett. A bunteto.com-on megjelent "Beültem a kocsiba, úgy tíz percig még siránkoztam, majd azt mondtam magamban, ott leszek az EB-n" című interjúban a karrierjét és az Európa-bajnokságot is felidézi, no és beszél arról, milyen sportigazgató kíván lenni. Amúgy már az, de igyekszik egyre jobbá válni. Az interjúból idézünk.

Közeleg a németországi Európa-bajnokság rajtja. Megrohannak ilyenkor az emlékek?

Hogyne! A kislányommal kint voltunk a Puskás Arénában Azahriah koncertjén, újra csak megéreztem, milyen ereje, súlya van a tömegnek, és mindjárt beugrottak azok a képek, ahogy a magyar drukkerek vonulnak Marseille-ben, illetve ahogy megtöltik ott és Lyonban a stadiont, és hogy annak milyen elementáris erejű hatása volt ránk nézve. Furcsa is belegondolni, hogy nyolc év eltelt, mert olyan, mintha tegnap lett volna. Örök életemben elkísérnek azok az élmények.

Ha egyetlen egyet kellene megnevezned közülük, ami neked akkor a legtöbbet jelentette, mi lenne az?

Kompletten a portugálok elleni meccs. Biztos azért is, mert a sérülésemet követően az első két csoportmérkőzésen nem játszottam, de nekem a magyar–portugál jelenti az Eb-t.

De talán az egész tornán úgy érezhettétek magatokat, mint a kisiskolás Meseországban, nem? Vagy amikor az édesszájú kisgyerek bekeveredik a csokigyárba…

Pontosan.

Hosszú évtizedekig nem járt világeseményen egyetlen magyar válogatott sem, mi évekig, az idősebbek a csapatból akár évtizedekig nézték tévéből a nagy tornákat, és akkor egyszeriben csak ott lehettünk… Hatalmas élmény, ráadásul a semlegesek véleménye szerint is üde színfoltjai lettünk az Eb-nek azzal, hogy ilyen jó meccseket játszottunk. Amikor pedig láttuk a hazai képeket és videókat, hogy mit váltottunk ki a meccsekkel az emberekből, a flow, amiben voltunk, még inkább vitt bennünket.

Az még ugye más helyzet volt, mint a mai, ezért is érdekelne, hogyan álltatok hozzá ti játékosok a csoportkörhöz? A továbbjutás feltett szándékával veselkedtetek neki, vagy hogy adjunk bele mindent, játsszunk egy jót, aztán meglátjuk, mi lesz.

Az utóbbival. Akkor 44 év után lett ismét Eb-szereplő a válogatott, egészen más helyzet volt az, mint a mostani. Örültünk, hogy ott lehetünk, nem lehetett velünk szemben reális igény a továbbjutás. Most elvárás a továbbjutás, s ez egy egész más attitűd.

A bensődből fakad, öröklött tulajdonság, vagy a körülmények váltották ki, hogy mentálisan ilyen erős vagy?

Az élet azért formálja az embert, de a kívánatos hozzáállásnak szerintem belülről kell fakadnia. Fejben dől el, mire jutsz. Volt azért előttem szerencsére egy olyan apakép, ami jó példával szolgált. Apu küzdelemre nevelt, hogy mindent bele kell adnom, ezért pedig hálás vagyok neki.

Ez a képességed volt futballistaként a legnagyobb erényed?

Egyértelműen. Ha valamit elhatároztam, azért mindent meg is tettem, hogy megvalósítsam. Nem mindig sikerült. De minden hullámvölgyön átsegített ez az attitűd. Abból pedig olyan sok volt, hogy nem biztos, hogy mindenki más kikecmergett volna.

Érdekes egyébként, hogy minden sikeres időszakot megelőzött egy mélypont. Amikor Kazincbarcikáról a Vidibe kerültem, sérüléssel is bajlódtam, de attól függetlenül sem igazán törődtek velem, háromnegyed évet a tarcsiban töltöttem, amikor teljesen váratlanul Mezey Gyuri bácsi betett az első csapatba egy ligakupa-meccsen. Meglátott bennem valamit, és elkezdett felépíteni. Törökországban 31 percet játszottam fél év alatt, de utána kerültem Diósgyőrbe, ahol bár az első év szakmai szempontból elég gyatra lett, tőlem is többet vártak, ahogy a csapattól is, az azt követő idényben Tomiszlav Szivics vezetésével ligakupát nyertünk és Magyar Kupa-döntőt játszhattunk.

Azért az jó lehet, amikor úgy van vége, hogy nincs benned hiányérzet.

Valóban. És ha újra ott ülnék, várva a törökországi szerződésem aláírására, tudván, nem fogok játszani, ismét aláírnám, mert egyrészt az a félév, amikor semmibe vettek, is formált, másrészt lehet,

Törökország nélkül sosem szerződöm Diósgyőrbe. Ami nekem borsodiként rengeteget jelentett. Hiába nem nyertünk igazán fontos sorozatban aranyérmet, nekem azok az évek érzelmileg rengeteget adtak, ebből a szempontból egyenértékűnek gondolom az Eb-szerepléssel.

Megkönnyíthette a pályafutásod befejezését, hogy te akkor már nagyon tudatosan készültél a következő évekre?

Persze. Abban a két fehérvári évben elvégeztem a B plusz A licences edzőit, jártam a sportigazgatói képzésre, fél évvel később azt az oklevelet is a kezemben tarthattam.

De miért a sportvezetői vonalon indultál el a tréneri helyett?

Mert világéletemben ez érdekelt. Az edzőit csak azért végeztem el, mert úgy gondoltam, egy jó sportvezetőnek tudnia kell a tréner fejével gondolkodni, de soha nem voltak, és nem is lesznek edzői ambícióim. Azt gondoltam ugyanakkor, ha ebből az aspektusból is ismerem valamennyire a futballt, hitelesebb tudok lenni. Nem fair egy sportigazgatónak bírálni egy edzést úgy, hogy arról nincs is papírja.

Tovább a bunteto.com-ra a teljes interjúra >>>>>>>>

forrás: bunteto.com

fotó: Uwe Anspach/DPA és Sajóvölgye Focisuli