Egyetlen magyar focicsapat van, ami ragaszkodik a saját hagyományaihoz

A Diósgyőr még a magyar foci torz viszonyai közt is érintetlen sziget tudott maradni. Egy olyan sziget, amin sehogy nem akar kifejlődni élet.

Hatalmas tévedés, ha azt képzeli valaki, hogy a magyar futball teljes egésze egyenlő arányban züllött le: a Fradi vagy a Honvéd saját hagyományaihoz képest vált közröhej tárgyává, de például a központosított NB I. vége után a Debrecen épp a rendszerváltás után élte meg történetének csúcsát hét bajnoki címmel és három európai csoportkörrel, de a Videoton is 2011-ben lett először bajnok. Van viszont az az univerzum, amit nem érintett meg a változás szele: a Diósgyőr egyetlen rövid időszakot leszámítva a rendszerváltás előtt és azután is hagyományosan szar csapat volt.

Miskolc büszkeségén nem változtatott se a társadalmi berendezkedés, a kommunisták épp úgy nem tudták letörni a hagyományos rossz szereplést, mint az 1990-es évek kisstílű maffiózói, de még azok a 2010 óta a fociba ömlő összegek sem zökkentették ki a DVTK-t, amelyek miatt a Mezőkövesd stabil NB I-es csapattá tudott válni. Eddig még annyira nem is lenne érdekes a dolog, hiszen létezik máshol is hagyományosan lúzer egylet. De az a helyzet, hogy mindeközben Miskolcon az országos átlaghoz képest is kiemelkedően nagy igény lenne egy jó helyi csapatra: már akkor is 7-8 ezer ember jár ki bajnokira, ha legalább nem megalázóan rossz a klub. Csak persze ez is ritka, de a csökkenő nézőszámok mellett még így is stabilan a Fradi utáni leglátogatottabb csapatról beszélünk.

A vidéki “nemfradi”

Amit Miskolcon a foci körül művelnek, az még az alternatív univerzumként létező magyar focin belül is egy alternatív univerzum, ahol a fizika törvényei épp úgy nem jelentenek semmit, mint a józan ész. Adott ugyebár az ország egyik leglecsúszottabb környéke 175 ezer forintos átlagfizetéssel (Budapesten ugyanez 288 ezer), menekülő fiatalokkal. Lehet, hogy sablonos, de sokszor tényleg a meccsen tudnak páran a legkönnyebben menekülni kicsit a valóság elől, a mai napig leginkább dacból építkező lokálpatriotizmussal, aminek köszönhetően errefelé teljesen alapprogramnak számít kimenni meccsre szidni a Fradit, az MLSZ-t, a Nyíregyházát és úgy általában azt, akivel épp van valami baj. Ez a dac nem az eredményekről szól, hanem arról, hogy egy miskolci a legszarabb helyzetben is miskolci marad,

aminek jó demonstrációja tud lenni, ha még a legszánalmasabb játék mellett is teli torokból üvölti a Diósgyőr nevét. Hát mi se lenne logikusabb, hogy a rendszerváltás utáni hatalmi átrendeződés egyik nagy nyertese legyen a Diósgyőr, eredményekben is megkapva az amúgy többször előkerült “vidéki Fradi” státuszt?

Nem lett a Diósgyőr a vidéki Fradi, és a most épp megint stabil kiesőnek tűnő klub ezt csak és kizárólag mindenkori vezetésének köszönheti: sokatmondó adat, hogy 1996 óta összesen 33 edző ült a miskolci kispadon,

közülük Tornyi Barnabás, Szentes Lázár és Vitelki Zoltán kétszer is. Tornyin kívül ezalatt az idő alatt összesen egyszer történt olyan, hogy ugyanaz az ember edzette a csapatot szezon végén, mint az első meccsen, ez pedig Tomiszlav Szivics volt. Neki 2013 és 2015 között másfél szezon jutott, első szezonjában kupadöntőig ment, pár hónappal később pedig már egy házilag készített pólón is jelezte, mennyire utálja az akkori sportigazgató Árki Gábort. Ki is rúgták.

Hagyományos hagyománytalanság

Ha valaki azt hiszi, a magyar foci nagy éveiben stabilabb volt a helyzet, óriásit téved, Miskolcon az érdeklődés ellenére sem voltak képesek kialakítani bármiféle klubfilozófiát: ameddig a többi csapatnál nagyjából megfigyelhető valami hagyományosnak mindható elképzelés arról, hogyan és milyen játékosokat akarnak szerezni, addig Miskolcon minden esetleges és évente akár többször is változik.

Jellemző, hogy a diósgyőri aranycsapat az 1970-es évek végén (két kupagyőzelem és egy bajnoki bronz) akkor jött össze, amikor az 1974-ben odakerült Szabó Gézát végre hét szezonon keresztül is hagyták dolgozni, hogy aztán 1981-es távozása után minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Erre az időszakra nemcsak úgy tekintenek a szurkolók, mint a miskolci foci egyetlen igazán jó korszakára, hanem az elvárásaik is nagyjából ebből az időszakból táplálkoznak. Nem űrfocit vagy cseleket akar látni senki, a lelátón egyedül a teljesítőképesség legvégéig tartó küzdelmet várják el, ugyanis ekkoriban szólt először és talán azóta is utoljára a Diósgyőr az erőről és akaratról, amivel kicsit meg tudták szorítani a technikában felettük álló nagyokat. Négy évvel később már ki is estek az NB I-ből, hat évig pedig vissza se jutottak.

ELOLVASOM AZ EGÉSZET>>>

forrás:zoom.hu