Doktor úr, mennyi van hátra?

Az alkalmak és az idő szorításában

Ma újabb bajnoki forduló kerül lebonyolításra, este 8 órakor a Ferencváros - DVTK találkozó van napirenden. Írnom kell róla valamit előzetesen, de így, első blikkre megmondom őszintén, tanácstalan vagyok, mint egy nagyközség. Mit írhatnék? Jöhet a szokásos - a következő feladatra kell koncentrálni, vagy a három pontért megyünk - mantra, amit mindenki ismer, és mára olyan szállóigévé vagy bölcseletté vált, hogy ha nem ismerném a bibliát, azt hinném, annak egy kiragadott verse. De lehet, hogy ez valami régi azték vagy inka, talán székely, vagy valami rabbi mondás, ami ennyire beleég a nyilatkozókba.

Én is szívesen gondolnék mindig csak egy meccsre, de már régen nem megy. Ugye, itt van a Fernandói elhíresült mondás is, ami a 10 döntőről szól és amitől nem tudok elvonatkoztatni most sem. Érvényes maradt sajnos, mint régen a kivasalt és újra kilyukasztott vonaljegy. A 10 döntő egy pillanat alatt elmegy és vége az előadásnak. Lemegy a függöny… De amikor újra szétnyílik és kéz a kézben ott állnak a főszereplők majd a közönséggel szemben, eldől, hogy vastapsot kapnak vagy tojászáport füttyszó kísérettel.

A visszaszámlálás már régen zajlik, de ez most a végső. Eszembe jut az a vicc, amikor egy idős férfi fekszik a kórházi ágyon és mondja neki a doki, hogy: - Géza bácsi, rossz hírem van. Önnek nagyon kevés van hátra. - De mennyi, doktor úr? - Tíz. - Tíz mi? Év, hónap, hét? Mire az orvos: 9…8…7… Az igazat megvallva, át tudom érezni Géza bácsi akkori pszichés állapotát, már ami a reménytelenséget és az elkeseredettséget illeti. Ebben a helyzetben, ha nem vagyok DVTK szurkoló, csak egy külsős szemlélője a bajnokságnak, azt mondanám zsigerből és gondolkodás nélkül a kieső csapatokra vonatkozóan feltett kérdésre, hogy DVTK, Budafok. Vagy Zalaegerszeg, De a miskolciak most tuti nem menekülnek.

Viszont van itt egy apróság. Miskolci vagyok és DVTK szurkoló. És így, ebben a "tisztségemben" teljesen másképp állok hozzá meccsnapon. Pedig a múlt hétvégi mérkőzés után teljes letargia és kiábrándultság lett úrrá rajtam. Olyan jóízű volt az a pálinka 87 percig! Olyan jó volt ránézni a tabellára - még ha csak ideiglenes is volt - hogy nem vagyunk kieső helyen! Aztán jött a sokk és a pohár alja megkeseredett. Már nem esett jól az utolsó korty. Megint egy pár perc választott el a győzelemtől, mint a Budafok ellen. Megint egy elszalasztott lehetőség, megint egy buta hiba, megint egy tű a vudu bábu szívébe és a miénkbe is. Inkább nem írom le, milyen érzések kavarogtak bennem akkor. Mi voltunk a holló a vár fokán, az ideszédelgett kövesdi róka meg röhögve hazahúzott a sajttal. A mi rókánk hol volt akkor? A vetélytársak persze nem voltak elegánsak egyáltalán, úgy húzták be sorra a meccseket, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, és ebben a kontextusban a döntetlenünk még fájóbbá vált. Némi kárörömre azért maradt okunk vasárnap, a Zalaegerszeg ugyanis úgy döntött, sorsközösséget vállal velünk hétvégére és köszöni, marad a kiesőjelöltek között.

Új nap van és új esély, lehetőség. Tudom, hogy ez a meccs nem nekünk áll, sőt, az egy behúzott pont is a bravúrkategória lenne. De valahogy megint - pár nappal az immunredszer-romboló sokkhatás után - úgy ülök a tévé elé, hátha finom lesz az a pálinka még este 10-kor is. De ha nem, akkor sincs semmi baj. Marad még hátra 9 valóban nyerhető döntő. 8… 7… 6…