Az a fontos, amit elhallgatnak

Fekő Ádám vendégcikke

Két rész is lement már a DVTK YouTube-csatornáján elérhető, a címét egy szurkolói dalból kapott Nekem ez az életem sorozatból. Első blikkre olyan sok nyomot nem hagy a végeredmény: kifejezetten értékelendő gondolat volt megpróbálni csinálni egy saját Sunderland Till I Die-t, még akkor is, ha ez a projekt értelemszerűen nem tud olyan nívót hozni, mint a Netflix egyik legnagyobb hatású doku-realityje. A maga módján közelebb akarja hozni a klub dolgozóit a nézőkhöz – mivel az elmúlt években már teljesen felesleges megjegyezni a játékosok nagy részét is a meccsek alapján, más eszköz nem nagyon van erre –, miközben próbál valami optimista hangvételt hozni a Diósgyőrért szavakban nagyon-nagyon látványosan meghaló Vincze Richárdon és azon a Takács Péteren keresztül, aki azóta már nem is edző. Szinte bátor vállalás volt elindítani ezt a sorozatot így, hiszen én, a focira tényleg csak a lelátóról figyelő ember is pontosan láttam, hogy katasztrofális a klub helyzete, úgyhogy az a gyanúm, hogy látta ezt a sportigazgató és az edző is. Ha nem, akkor főleg az a kérdés, hogy hogyan lettek sportigazgatók és edzők úgy, hogy kevesebbet sejtettek, mint amennyit bárki a Bakter sörözőben szombatonként.

Na de visszatérve a filmre: pár nap után jöttem rá, hogy a Nekem ez az életem valójában mégis nagyon fontos kordokumentum, de a szokásostól eltérő okokból: itt egy videós anyag, amit nem az tesz fontossá, amit bemutat, hanem az, amit következetesen elhallgat. És így is érdemes nézni: természetesen vannak benne lelkes és szimpatikus szereplők, egy-egy pillanatot még a gyanúm szerint jogdíjmentes sablonzenék sem tudnak elrontani, de a végeredmény pontosan akkora hazugság, mint amekkora a teljes DVTK történet évek óta. Ebben a filmben ugyanis a Diósgyőr egy kontextus nélküli sportprojekt: feljutásról van szó, eredményekről, taktikáról és hasonló dolgokról, amikről a sportprojektek szoktak szólni. A valóság viszont – főleg Magyarországon – sokkal komplexebb annál, mint amit ez bemutat. Ha a filmet nézzük, azt is hihetnénk, hogy a klub csúcsán a sportigazgató áll, és minden kérdés szigorúan szakmai. Ebben a furcsa, bemutatott világban a DVTK-nak nincs tulajdonosa, nem létezik olyan politikai helyzet, ami netalán hatással lehetett 2026-ra a klub jövőbeli elképzeléseire. De nemcsak kontextusa nincs a Diósgyőrnek, hanem látszólag múltja sem: nincsenek évek óta visszatérően ismételt hazugságok, nincs ember, aki beszélne arról, hogy végül is az egész ország egyik legnagyobb költségvetéséből dolgozó fociklub miért nem tudott semmit profitálni abból még helyi szinten sem, hogy 16 évig nemzetstratégiai ágazat volt a magyar klubfutball.

A filmben a meccsek miatt izgulnak hőseink, de arról egyáltalán nem esik szó, hogy most már évek óta nem tudni hivatalosan, ki a valódi tulajdonosa a DVTK-nak: a papíron tulajdonosként szereplő Magyar Mátyás egy sikertelen tisztogatási kísérlet után eltűnt, és egyáltalán nem viselkedik tulajdonosként, a gyaníthatóan tényleg pénzt adó Mészáros Lőrinc pedig papíron nincs itt, gyakorlatilag valószínűleg nagyobb gondja is lesz mostanában annál, mint hogy az egyik strómanja üzletét pátyolgassa. Sántha Gergely a film alapján konkrétan nem létezik: szó sincs róla, hogy a szurkolók és a klub egykori dolgozói szerint ügyvezetőként mekkora károkat okozott ennek a közösségnek. Nincs szó róla, hogy Miskolcon a Hapoel Tel-Aviv több nézőt volt képes bevonzani a DVTK Arénába, mint amekkorát a DVTK képes. Ebben a klubban nem kótyavetyélték el az MTK-hoz az elmúlt évek legnagyobb saját nevelésű tehetségét, hogy aztán idén a válogatott tagságért és a gólkirályi címért menjen ősszel. Nincs Miskolcról pár meccs után fejvesztve menekülő egykori edző, aki a semmiből vitte be a Bajnokok Ligájába a DVTK utáni csapatát.

Ebben a filmben tehát a Diósgyőr a semmiben lebeg: se előzmény nincs, se jelen. Ebből következően jövőkép sincs, bár ez a kevés őszinte megoldás egyike, hiszen valójában senki nem mert feljutásról beszélni. Az egyszeri diósgyőri csak nézi, és várja, hogy legalább hülyének ne nézzék egyszer, és a nagy exkluzivitás ígéretével legalább valahol találkozzon azzal a Nekem ez az életemmel, amit ő szurkolóként minden héten átél. Két rész alatt ez nem sikerült, de fel kell tenni a kérdést: miért sikerült volna? A DVTK hosszú évek óta pontosan ugyanezt az elhallgatást/hazugságot – döntse el mindenki ízlés szerint, melyik szó írja le jobban – produkálja. Ebben az alternatív univerzumban valahogy mindig az edző a hibás, de ha nagyon nagy baj van, akkor talán a sportigazgató. A Diósgyőr itt egy szupererős brand, ahova csak úgy özönlenek a fiatal tehetségek, arról pedig véletlenül sincs szó, hogy ezeknek a fiatal tehetségeknek általában a putnoki vagy ózdi karriert tudják felajánlani a kiváló szakembereink. És persze a diósgyőri meccshangulat is világhírű, az tényleg ne tévesszen meg senkit, hogy egész generációk koptak ki a kapu mögötti és az oldallelátókról is, miután megelégelték az állandó hazudozást.

Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy a Nekem ez az életemnek csendes kimúlás lesz a vége még a szezon előtt, de az fogja csak igazán szimbolikussá tenni a történetet.