Amikor 11.000 néző előtt 2-0-ra vertük a Lokit

Vámos Henrik összeállítása.

Szombat délután a DVTK egy könnyen felejthető 0-0-s döntetlent játszott a Debreceni VSC csapatával. Az „egy pont is pont” nézettel nem nagyon lehetetlen vitatkozni, ebben a mérkőzésben azonban szerintem ennél jóval több lehetett volna. Habár a Keleti Derby legújabb felvonása nem igazán tudott felérni nevéhez, tekintsünk meg egy olyan DVTK-DVSC párosítást, ami viszont nagyon is.

Mai történetünk a ’90-es években játszódik, amikor még egészen más állapotok uralkodtak a Vad-Keleten. A DVTK háza tája körül gyakori volt a pénzügyi bizonytalanság, ennek egyik eredménye, hogy az évtizedben csak öt szezont töltött az élvonalban, ami még így is fejlődésnek számított a ’80-as évek négy NB1-es idényéhez képest. A Debreceni VSC sem volt ekkor még a keleti gigász, amelynek a 2000-es évek elején nőtte ki magát a cívisvárosi együttes, hiszen két évre voltunk a csapat első trófeájától – Az 1999-es Magyar-Kupa diadal – és kilenc szezon telt el az írásban felidézett találkozó és a Loki első NB1-es aranyérme között. Továbbá, a Hajdú-megyeiek számára sem volt ismeretlen az alsóbb osztályokban való játék: 1969-ben még a harmadosztályban szerepeltek, az ezt követő tíz évet pedig az NB2-ben töltötték, majd sok évnyi, az első-, illetve másodosztály közötti liftezés után az 1991/92-es, és az 1992/93-as idényben is a másodosztályban játszott a DVSC a DVTK-val együtt. Utóbbi kiírás végén a DVSC hét pont előnyel hódította el az NBII Keleti csoport trófeáját. Ezt követően megkezdődött a Debrecen történelmének leghosszabb élvonalbeli tagsága – 26 megszakítatlan év az NB1-ben – amelynek negyedik évében, 1997-ben a Diósgyőr kiharcolta az NB1-be való feljutást. 1983 után rendeztek újra Keleti-Rangadót a két együttes között az elsőosztályban. A bajnokit megelőző nyolc hazai DVSC elleni NB1-es találkozóból négy alkalom végződött diósgyőri diadallal, a Loki csak kétszer (1961, 1964) tudott nyerni az Acélvárosban, továbbá 1964 és 2000 között a cívisvárosiak nyeretlenek voltak Miskolcon.

A novemberi rangadót megelőzően a DVSC a tabella 9. helyén ült, és legutóbbi négy meccséből mindössze egyet tudott megnyerni. Ezzel szemben Tornyi Barnabás együttese az 5. helyet foglalta el, és legutóbbi négy bajnokijából hármat is sikerrel tudott venni. Az előjelek alapján tehát nem is annyira meglepő a végkimenetel. Az első játékrészben szinte folyamatosan a hazaiak tudtak veszélyeztetni, és többször is majdnem megszerezték a vezetést: A 28. percben Buliga Relu szögletét Téger István fejelte centikkel a kapu mellé, a második játékrész elején pedig csak a felsőlécen múlott, hogy Jakab Csaba ne szerezzen egy óriási gólt 15 méterre Nagy Zoltán kapujától. Néhány perccel később azonban már semmi nem akadályozhatta meg a hazaiak vezetését – Farkas indításából Varga Sándor iramodott meg, majd három védőt is átverve gurította a Madar Tamáson megpattanó labdát a debreceniek hálójába (1-0). Varga így zsinórban második bajnokiján volt eredményes, hiszen az egy héttel korábbi, Vasas elleni 2-1-re elveszített bajnokin is betalált. A vendégek továbbra sem tudtak veszélyes helyzeteket kialakítani, a 91. percben pedig büntetőhöz jutott a Diósgyőr, amit az idény során hét gólt szerző Kákóczki István értékesített (2-0), ezzel végleg eldőlt a három pont sorsa. 11.000 néző előtt történelme ötödik élvonalbeli győzelmét szerezte meg a DVSC ellen a hazai együttes.

A legmagasabb nézőszámú NB1-es Keleti Rangadók:

Részlet az Észak-Magyarország beszámolójából:

„A várakozásokkal ellentétben a két szomszédvár csatája nem nézőcsúcsot, hanem majdnem negatív rekordot hozott, hiszen a kezdőrúgást csak mintegy 8 ezer néző láthatta, s a nézőszámot a menet közben érkezők és a szünetben - a „nyitott kapuk” akciónak köszönhetően - betoppanók tornázták fel. Talán ez utóbbiak jártak a legjobban, hiszen ha az első félidőben nincs Kulcsár két lövése és Téger fejese, illetve Dombi kísérlete, akkor semmiről sem maradtak volna le. A vendégek ugyan három csatárral álltak fel - míg a hazaiak támadó duóval próbálkoztak meg gólt elérni de a tempót a diósgyőriek diktálták. Fölényükből jobbára csak szögletekre futotta, s ezeket a rövid sarokra érkező pontrúgásokat - egy kivételével - magabiztosan hárította az Epona védelme.”

Összefoglaló:

A következő fordulóban a DVTK 1-0-s vereséget szenvedett a Ferencváros otthonában, majd egy Békéscsaba elleni 0-0 után 1-0-s Videoton-veréssel búcsúztatta az 1997-es esztendőt a vasgyári együttes, amely az ötödik helyen telelt.

Ami a Keleti-Rangadót illeti, egészen 2008-ig ez volt a Diósgyőr utolsó bajnoki győzelme a cívisvárosiak ellen, hiszen a ’97 novemberi találkozót követő 13 bajnokiból tízet elvesztettek a miskolciak, három Loki elleni meccsen pedig nem született győztes. A DVTK legközelebbi miskolci DVSC elleni győzelmére pedig még ennél is tovább, 2009. júliusáig kellett várni, amikor Lippai Ákos 93. percben szerzett büntetőjével nagy meglepetésre 1-0-ra nyert a Diósgyőr, és beletört a címvédő Debrecen foga a vasgyári betonszektorokba.

Az Ultras Diósgyőr élőképe 1997. november 1.-jén a DVSC ellen:

Te ott voltál a mérkőzésen?

Melyik DVTK-DVSC mérkőzéshez fűződik a legjobb emléked?

Írd meg kommentben.