Úgy tűnik, reklámblokkolót használsz :(
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
DVTK 
70 éve született Borostyán Mihály, a DVTK valaha volt egyik legjobb csatára
Szerző: Jáborcsik András | 2026-09-22 22:58:00A kiismerhetetlen jobbszélső.
Legendáinkat bemutató sorozatunkban 2015-ben "A kiismerhetetlen jobbszélső" címmel jelent három részes visszaemlékezés Borotyán Mihályról, a diósgyőri Aranycsapat legendás csatáráról.
Abból az alkalomból tisztelgünk most újra a DVTK valaha volt egyik legjobb csatára előtt, hogy idén ünnepelné a 70. születésnapját, ha egy súlyos betegség következtében nem veszítettük volna el olyan korán őt.
Gólya, gólya, hosszúlábú gólya,
Salamon az év labdarúgója,
Borostyán a csatársorunk gyöngye,
Jöhet már a Fradi Diósgyőrbe
Hányszor, de hányszor csendült fel a dal Diósgyőrben a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején és hogy nem véletlenül szerepelt a neve benne, biztosan igazolják azok, akik olyan szerencsések voltak, hogy látták ördöngös cseleit, amivel rendre őrületbe kergette az ellenfelek védőit.
Borostyán Mihályra emlékezünk, aki 2005 szeptemberében fájdalmasan fiatalon, mindössze 48 évesen hagyott itt minket.
Misi 1956. szeptember 17-én született Sajószentpéteren. 17 évesen igazolt Diósgyőrbe Sajóbábonyból akkor, amikor a borsodi települések még ontották magukból a tehetségesebbnél tehetségesebb fiatalokat. A még érettségi előtt álló Borostyán mellett abban az évben igazolt a csapathoz többek között Fükő Sándor Bánszállásról, Tokár Béla Sátoraljaújhelyről, Martis Ferenc Ózdról és ekkor lett a csapat tagja a kiskun veszedelem, Kutasi Laci is.
Elsőként Csányi Józsi Bácsit kérdeztem vele kapcsolatban, mivel Elfeledett legendánknak elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy bábonyi csiszolatlan gyémánt Diósgyőrbe szerződött. Józsi Bácsi így emlékezett vissza Misi szárnybontogatásaira:
„A hetvenes évek elején ifi edző voltam Diósgyőrben. Különböző tornákon, bajnoki és felkészülési mérkőzéseken rengeteg meccset játszottunk a környékbeli csapatokkal is. A sajóbábonyi ificsapatban volt egy vékonydongájú srác, aki elképesztően jól bánt a labdával és ördöngösen cselezett. Ő volt Misi. De nemcsak itt láttam játszani, hanem a megyei ifiválogatottban is, és kezdettől fogva javasoltam a klubvezetésnek a leigazolását. Én edzői pályám során mindvégig abban a szellemben dolgoztam, hogy a fiataloknak korán meg kell adni a lehetőséget a bizonyításra. Így volt ez Misi esetében és szerencsére Géza (Szabó Géza vezetőedző-szerk.) is mindig nyitott volt erre. Ennek volt köszönhető, hogy Borostyán Misi, Fükő Sanyi, Szántó Gabi, Teodoru Borisz és Szűcs Pista is nagyon fiatalon az első csapathoz került és hamar be is mutatkoztak a felnőttek között.
Borostyán a borsodi ifiválogatottban az álló sor jobb szélén. Előtte Fükő Sándor guggol, Szűcs István pedig a guiggoló sorban balról a második.
Misi egy kivételes képességekkel megáldott futballista volt, aki nagyon jó emberi tulajdonságokkal rendelkezett, szerény volt és tisztelettudó. Halálhíre nagyon megrázott, emlékét örökre megőrzöm a szívemben.”
A jobb oldali csapatképen Józsi Bácsi az álló sor jobb szélén, Misi pedig a guggoló sor bal szélén
Első élvonalbeli meccsét 1975.május 10-én játszotta az Újpesti Dózsa ellen hazai pályán. A debütálást követően 10 éven keresztül szerepelt a vasgyári alakulatban. Összesen 241 alkalommal húzta magára bajnoki mérkőzésen a piros-fehér szerelést és 55 gólt szerzett. Misi nem ontotta magából a gólokat, de az 1980/81 és 1983/84-es bajnokságok között mind a 4 évben a csapat házi gólkirálya volt.
Mind a Diósgyőr színeiben lejátszott élvonalbeli meccsek számát, mind pedig az élvonalban szerzett gólok száma tekintetében igen előkelő helyet foglal a klub ranglistáján.
NB1-es meccsek számát illetően 241 meccsével a 8. helyen áll és csak olyan nagyságok előzik meg, mint Salamon, Oláh, Görgei, Veréb, Hajas, Fekete és Tatár.
Az első osztályú bajnoki találkozón Borostyántól mindössze két egykori kiválóságunk talált többször az ellenfelek hálójába. A DVTK történetében Horváth András szerezte a legtöbb gólt az NB1-ben, szám szerint 64-et. Bandit mindössze 1 találattal lemaradva követi Oláh Feri és a dobogó harmadik fokán osztozkodik Borostyán és Fazekas.
1979 őszén csapatbeli egyik legjobb barátjával, Fükő Sanyival együtt kapott katonai behívót. Mivel a bevonulást megelőzően már több mint 70 NB1-es bajnoki volt a háta mögött, Tatára kerültek a sportszázadba. A katona válogatott tagjaként a távoli Vietnámba is eljutottak és a válogatottban többek között olyan nagyságok társaságában léptek pályára, mint Eszterházy Márton, Izsó Ignác, Kiss László, Péter Zoltán és Szentes Lázár.
A fotón bal szélen Szentes Lázár, mellette Eszterházy Márton, majd Borostyán következik.
Ezen a képen Misi a guggoló sorban jobbról a második, míg Fükő Sanyi szintén a guggoló sorban balról a negyedik.
10 évet játszott a DVTK-ban, a sérülések szerencsére rendre elkerülték, ennek is köszönhető, hogy az 1979-80-as és az 1981-82-es bajnokság valamennyi mérkőzésén pályára lépett. Utolsó piros-fehérben megvívott bajnoki találkozója az 1984. június 3.-án a Nyíregyháza elleni csúfos 2-7-es vereség volt.
A kiesést követően a Vasashoz igazolt és 74 meccsen ott is szerzett 22 gólt. Az angyalföldi gárda után Siófokon folytatta pályafutását. Az itt lejátszott 57 bajnoki találkozó termése 7 gól volt. Ezt követően Finnországba szerződött a Myllykoski csapatához, ahonnan hazatérve NB2-ben focizott a Hatvan, majd a REAC csapataiban. Negyvenhez közeledve sem lankadt benne a futball szeretete, alacsonyabb osztályú csapatokban szerepelt, előbb a Multi-Rocco csapatánál, majd Bélapátfalván és Egerszalókon.
1975 és 1982 között 12-szer lépett pályára az utánpótlás válogatottban, majd 1979 és 1982 között 5 alkalommal szerepelt a válogatottban, 4-szer pedig az olimpia válogatott tagja volt.
Háromszor akasztották nyakába a Magyar Népköztársasági Kupa győzelemért járó aranyérmet, kétszer a Diósgyőrrel (1977 és 1980), egyszer pedig a Vasassal (1986) vívta ki a kupagyőzelmet.
Számtalan fantasztikus mérkőzésen csodálhattuk kivételes képességeit, többek között az Aranycsapat nemzetközi menetelése során is.
1979. szeptember 19-én Bécsben játszottunk az UEFA Kupa 1. fordulójában a sokkal esélyesebbnek tartott Rapid Wien otthonában.
Varga Lajos "A futball-labda diósgyőri útja" című könyvében - ami nem hiányozhat egyetlen Diósgyőr szurkoló polcáról sem - erről a mérkőzésről is rengeteg érdekességet olvashatunk. Szabó Géza vezetőedző ezekkel a szavakkal latolgatta a meccs esélyeit: „Szokatlan nekünk ez az iram, de biztosra veszem, hogy a fiúk összeszedik magukat. Szoros eredményt várok. Ha ki is kapunk, a hátrányt behozzuk Diósgyőrben.”
A csapat alaposan rácáfolt az előzetes esélylatolgatásokra, a védelem nagyon jól állt a lábán és ellentámadásokból rendre gólhelyzeteket alakítottunk ki a hazaiak kapuja előtt. Egy ilyen remek ellenakció során a 88. percben Borostyán ugrott ki a jobb oldalon, középre adott labdáját pedig ki más, mint a legjobb barát, Fükő Sanyi kotorta a hálóba.
A meccset megtekintette Dr. Lakat Károly szövetségi kapitány is, aki így értékelte a DVTK sikerét: „Örömmel tölt el, hogy idegenben győztes magyar csapatnak szurkolhattam. A teljes hátvédsor valamint Tatár és Borostyán a találkozó túlnyomó részében jól szerepeltek.”
Az az emlékezetes beadás az alapvonalról, melyből Fükő megszerezte a győztes gólt.
A 2. fordulóban egyedüli magyar kupacsapatként már csak a DVTK maradt állva. 1979. november 7-én a skót Dundee United ellen 3-1 arányban megnyert UEFA Kupa visszavágón Misi a Szalai Pistával való kényszerítő után védhetetlen bombázta a rövid felső sarokba, megszerezve ezzel első gólunkat.
A diósgyőri futball bibliában ezek a sorok olvashatók a meccsről: „A Diósgyőrben fél egykor kezdődő találkozón telt ház várta a csapatokat. Borostyán gólja már a 11. percben megnyugtatta a továbbjutásért aggódókat. Később sem kezdték el foggal-körömmel tartani az eredményt, sokat birtokolták a labdát és újabb gólokat értek el. Győzelmüket vastapssal ünnepelték a szurkolók. Az ünneplés a stadion környékén a találkozó vége utáni órákban is folytatódott.”
Márton Ferencnek, a Sajóbábonyi Vegyész Sport Egyesület felügyelő bizottsági elnökének köszönhetően nyílt lehetőségem arra, hogy találkozzak Misi egykori bábonyi focistatársaival, barátaival, Sebők Zsigmonddal és Lakatos Józseffel.
A két gyerekkori barát és focistatárs olyan mérhetetlen szeretettel és tisztelettel mesélnek Misiről, hogy azt nehéz szavakba önteni.
Misi olyan volt nekem, mintha a testvérem lett volna, meséli Józsi, olyan szoros kötelék kötött össze minket. Általános iskola első osztályától egészen a nyolcadikig nem csak osztálytársak, de elválaszthatatlan jó barátai voltunk egymásnak. Érdekesség, hogy mi tulajdonképpen nem is focistának készültünk, hanem asztaliteniszezőnek. Nagyon jól ment a ping-pong mind a kettőnknek, Misinek egészen különleges érzéke volt a kaucsuk labdához is. Persze, azért focizni is imádtunk, már egészen kicsi korunktól naphosszat rúgtuk a bőrt, a toborzóra is együtt mentünk a bábonyi focipályára. Annyi gyerek gyűlt össze a toborzón, hogy alig fértünk el az öltöző előtti gyülekezőhelyen. Az ifiedzőnk Komlósi Lajos volt, aki a felnőtt csapat játékosa is volt egyben. Sajnos, ma már nem ez a helyzet, ma már szinte lasszóval kell fogni a gyerekeket, hogy jöjjenek focizni.
Én 4 évvel fiatalabb vagyok Misitől, folytatja Zsiga, de rengeteget játszottam vele, a diósgyőri ifiben és a tartalékcsapatban pedig csapattársak is voltunk. Gyerekkorunkban három részre osztottuk a falut, és a 3 csapat – a „Lakó”, a „Vég” és a „Falu” megszámlálhatatlan meccset játszott egymással. Misi már akkor kiemelkedett a többiek közül, no nem elsősorban a termetével, hanem mindenekelőtt fantasztikus cselező készségével. Jellegzetes testtartása volt, szinte az egész teste táncolt, mikor cselezett.
Olyan jó ifink volt, hogy edzéseken az egymás közötti játékban nagyon sokszor megvertük a felnőtt csapatot, emlékezik vissza Józsi. Edzések után rendszeresen kint maradtunk a pályán és vagy a hosszú indításokat gyakoroltuk, vagy kiragasztottunk egy papírt a kapura és azt kellett eltalálni. Nem véletlen, hogy ilyen remek érzéke volt a kapuhoz, rengeteget gyakoroltuk a kapura lövést már gyerekkorunkban is. Misi nagyon jó barát és nagyon rendes, önzetlen ember volt. Emlékszem, még a hatvanas évek elején a szüleinek négyese volt a lottón és nyertek 125.000 Ft-ot, nemsokára rá meg 25.000 Ft-ot a békekölcsönnel is. Rengeteg pénz volt az akkoriban. Misi egyik nap jött értem, a kezében lobogtatott egy papír százast és a környék összes gyerekét meghívta csokira, nyalókára, ki mit szeretett volna kapni.
Misit annyira erős kötelék fűzte Sajóbábonyhoz, emlékezik vissza Zsiga, hogy amikor már Diósgyőrben játszott és híres játékos volt, és hazajött meglátogatni a családját, soha nem hagyta ki a lehetőséget, hogy kijöjjön a bábonyi focipályára és beálljon közénk egy kis játékra és megcsillantsa nekünk újra kivételes képességeit.
Annak ellenére, hogy Misi vékonydongájú gyerek volt és hihetetlen laza járása volt, veszi vissza a szót Józsi, rendkívül jó erőnléttel bírt. Emlékszem, mikor ifiben futottuk a hosszú távokat, rendszeresen megcsinálta, hogy előrefutott, ott bevárt minket és folytatta a futást tovább velünk. Egy alkalommal a maratoni távot is lefutottuk Sperka Ferenc társaságában - aki Sajóbábony tűzoltóparancsnoka volt - és amit még hosszú évek múltán is büszkén emlegetett nekünk. Misi a remek erőnlétét még negyven felett is megőrizte, soha egyetlen kiló felesleg nem volt rajta.
Misi egy kicsit bohókás srác volt, folytatja Zsiga, amit valószínűleg az édesapjától örökölhetett, aki művészember, festő volt. Sokszor hallottuk meccs közben, hogy magában beszél, egy alkalommal meg megkérdezte a szünetben, hogy mennyi az állás. Volt nevetés az öltözőben, nem is kell mondanom.
Misi a sajóbábonyi felnőtt csapatról készült fotón a guggoló sor bal szélén látható
Misinek egy nagy baja volt, véli Józsi, mégpedig az, hogy túlságosan szerény volt. Olyan érzésem volt időnként, mintha valamiféle kisebbségi komplexusa lett volna, de lehet, hogy csak nem volt elég önbizalma. Mindkettőnknek gyerekkori szerelme volt a Ferencváros, mégis, amikor hívta a Fradi, nem ment el. Hívta aztán az Újpest is, de nekik is nemet mondott. Az az érzésem volt, mintha félt volna attól, hogy helyt fog-e tudni állni ott a pesti vagányok között. Szerette a Diósgyőrt és csak akkor igazolt el a Vasasba, amikor kiesett a csapat a másodosztályba. Biztos vagyok benne, ha csak egy kicsivel vagányabb, rámenősebb lett volna a pályán, még attól is többre vihette volna, mint amit elért el pályafutása során. Nagyon szép karrier van persze így is a háta mögött, többszörös „A” és olimpiai válogatott, négyszer volt a DVTK házi gólkirálya, háromszoros kupagyőztes, kétszer a DVTK-val, egyszer a Vasassal.
Mikor már távolabb került Bábonytól és hazautazott, soha nem hagyta volna ki, hogy meg ne látogasson. Ilyenkor mindig hosszasan beszélgettünk és láttam rajta, hogy boldog ember volt, aki nagyon büszke a családjára. Halálhíre mélységes fájdalommal töltött el, sokáig nem is tudtam feldolgozni a hiányát.
Misi utolsó diósgyőri évében vette feleségül Juditot, aki 2 gyermekkel ajándékozta meg. Judit így emlékezik vissza megismerkedésükre:
„1981-ben ismerkedtünk meg. A Zrínyi gimibe jártam, ahol rendeztek egy közönségtalálkozót a focicsapattal. A program diszkóval zárult, ahol Misi felkért táncolni. Később kiderült, hogy ez nagyon nagy dolog volt, mivel ez a mozgásforma nem volt éppen az erőssége. 9 évvel idősebb volt nálam, ezt enyhítendő azt mondtam neki, hogy negyedikes vagyok (akkor az volt a maximum, az ötévfolyamos gimit később találták ki). Valójában másodikos voltam, ami hamar ki is derült, mert nem talált a tablókon a főutcai kirakatokban.
1984 nyarán házasodtunk össze, mai szemmel nézve nagyon fiatalon. Az egész DVTK-t meghívtuk persze, Lillafüreden a Palotaszállóban volt a lagzi. Misi akkor igazolt a Vasasba, én pedig Budapesten tanultam tovább a Külker Főiskolán. Tomi fiunk Siófokon született 1989-ben. Dóri pedig Szikszón 1990 októberében, mert Finnországból hazatérve épp ott voltunk a szüleimnél. Misi férjként és apaként is egy kedves, rendes srác volt. Szeretett otthon tevékenykedni, a gyerekekkel foglalkozni és a szüleivel is nagyon sokat törődött.”
Hogy mennyire nagy dolog volt ez a táncfelkérés, mi sem bizonyítja jobban, mint az az 1978. április 14.-én az Észak-Magyarországban megjelent interjú, amelyet Doros László készített Misivel. A „Kiismerhetetlen” jobbszélső című interjúban a szerző feltette a kérdést Misinek: „Lányok, disco?” A válasz így hangzott: „Nagyon ritkán betévedek egy discoba, de inkább csak a zenét hallgatom. Az az igazság, hogy engem a lányok hamarabb felkérnek táncolni, mint én őket. A tánccal nem vagyok ugyanis barátságos viszonyban.”
Az interjúban Misi legjobb barátjaként Fükő Sanyit és Szántó Gabit nevezte meg a csapatból. Az egykori kedvenc, Szancso szívesen vállalkozott egy kis visszaemlékezésre Misivel kapcsolatban:
„Borostyán Misi barátomat 1976-ban ismertem meg, amikor én is a Diósgyőr első csapatához kerültem. Ő már stabil csapattag volt, én mint újonc próbáltam a játékommal, a lelkesedésemmel elfogadtatni és bejátszani magamat a csapatba. Az első emlékeim róla még korábbiak. 1974-ben, amikor Misi 18 éves volt, de már stabil csapattag volt. Emlékszem a meccsére, amikor délelőtt még az érettségijét tette le, délután meg már NB1-es meccset játszott a stadionban. Nagy szenzáció volt, a hangosbemondón köszöntötték, talán még gólt is rúgott.
Szántó Gáborral a válogatott edzőtáborában
Meglátásom szerint ebben az időben kezdett kialakulni a Diósgyőr egyik aranykorszakának a csapata, amit az évek óta stabilan itt játszó, karrierjük legjobb időszakát élő 25-28 éves játékosokhoz hozzákerültek a szintén megyei születésű ózdi Fükő Sanyi, a sajóbábonyi Borostyán Misi, a diósgyőri Teodoru Borisz, majd én Hejőcsabáról. Egy olyan jó misung alakult ki, amiből csak jó születhetett. Volt itt tapasztalat, erő, egység, fiatalos lendület, határtalan győzni akarás.
Misire visszatérve, aki szerintem egy zseni volt, labdarúgónak született. Olyan labdarúgónak, aki amit csinált, azt mindig mosolyogva csinálta. Erőlködés soha nem látszott rajta, mindent ösztönösen, élvezettel csinált. Jó példa erre egyik emlékem vele kapcsolatban. Abban az időben követelmény rendszer volt előírva a csapatoknak, ami annyit jelentett, hogy a 3200 métert 12 perc alatt teljesíteni kellett a játékosoknak. Gyorsabban lehetett futni, de a 12 percen belül kellett lenni. Mivel nem voltunk egyformák, különböző kisebb csoportok alakultak ki a stadionban a körözések közben. Misi olyan adottságokkal rendelkezett, hogy ahogy ezek a kis futócsoportok kialakultak, akár 100-200 m-re is eltávolodtak egymástól, Misi hol az egyik csoporttal futott, aztán az ötödik-hatodik percben meggondolta magát, kicsit visszavett, aztán megint belehúzott. Neki gyerekjáték volt ennek az egésznek a teljesítése.
Mint labdarúgónak, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a legjobb eredményeket érje el. Kiszámíthatatlanul cselezett, és ezt mind ösztönösen csinálta. Technikás volt és valami olyan szinten gyors, hogy a védőnek az volt az érzése, hogy most majdnem megvolt, most majdnem elértem, most majdnem el tudtam pöccinteni a labdát, most majdnem megelőztem, de soha nem ez történt, hanem a Misi egy arasszal mindig előrébb volt.
Emberileg nagyon szerény volt, nem a középpontot igénylő természetű, nagyon jószívű, a szívét-lelkét a csapatért adó játékos volt. Büszke vagyok rá, hogy vele játszhattam és a barátja lehettem.”
Az egykori társak közül Oláh Feri, Salamon Józsi, Szabó Laci, Szalai „Szilas” Pista, Szűcs Pista, a Teodoru testvérek, Borisz és Vaszilisz valamint Veréb Gyuri is örömmel mesélt Misiről.
Oláh Ferenc: „Misivel először Sajóbábonyban találkoztunk, amikor - ha jól emlékszem - ott edzettünk, mert a pályánkat újították fel. Temesvári Miklós volt ott akkor ez edző, ő mondta, hogy nézzük már meg ezt a fiút, mert nem mindennapi tehetség.. Látszott rajta, hogy istenadta tehetség. Amikor leigazoltuk, először furcsa volt nekünk, kicsit idegesítő volt, amit csinált, mert úgy érezte az ember, hogy direkt szórakozik vele. Állandóan csak húzogatta a labdát jobbra, balra és ezt a védők azért nem annyira szeretik. De aztán rájöttünk, hogy ez a hihetetlenül könnyed játék az ő védjegye lesz nagyon rövid időn belül. És így is lett.
Misinek olyan könnyed volt a futása, és mellette rendkívül gyors is volt, ha jól emlékszem, talán 10,7 alatt futotta a 100 métert. Nagy erőssége volt, hogy nagyon hirtelen meg tudott állni. Amikor sprintből megállt, a védők rendszeresen túlfutottak rajta, nem tudták követni a hirtelen irányváltásait sem. Nagyon kevesen vannak, akik a rövidet meg a hosszú távot is nagyon jól futják. Ő ilyen volt. Van, aki a hosszú távba belehal, emlékszem, Görgei Janit az egész csapat biztatta, hogy időre beérjen a Cooper teszt futásán. Mert aki nem ért be időre, az bizony büntetést kapott.
Annak ellenére, hogy jobbal-ballal is jól lőtt, ő is rendszeresen kint maradt velünk edzések után még gyakorolni.
A nem mindennapi cselező készségét kispályán is nagyon tudta kamatoztatni. Rettentően tudott élni a kispályán, elég, ha csak a Képes Sport Teremlabdarúgó Tornákra gondolunk, meg ugye Misi - igaz már siófokiként - hat gólt rúgott az első futsal világbajnokságon Hollandiában.
Emlékszem, mikor az olimpiai válogatottal voltunk Spanyolországban, ülünk a kispadon, az újpesti Pető Gabi bácsi mondja nekem: „Feri! Mi ellopjuk ezt a gyereket tőletek”. Egyszerűen imádta ő is Misi laza, könnyed játékát.
Misi rendkívül szerény, csendes srác volt. Nagyon szerette mindenki a csapatban. Mindenkinek megadta a tiszteletet, csak néha-néha szúrt oda egy-egy megjegyzést, ha nagyon kellett. Ha elkapta a fonalat és kedve is volt a játékhoz, akkor szinte foghatatlan volt. Én sokat voltam vele kontaktusban, mivel Misi jobbszélen játszott, én meg jobb oldali középpályást. Azt szerette, ha a lábára ment a passz és abból indíthatta a cselt, nem szerette a hosszú indításokat. Ilyen szempontból más volt, mint Fekete Laci meg Szalai Pista. Azt meg kell hagyni egyébként, hogy a mi három csatárunk, Borostyán, Fekete és Szalai nemzetközi viszonylatban is csúcssebességgel bírt.
Emlékszem egy humoros sztorira is vele kapcsolatban. A Gödörben játszottunk edzőmeccset és Géza korholta Misit, hogy harcosabban játsszon. Misi az ellenfél egyik támadásánál úgy csúszott be, hogy Gézát is elütötte. Géza persze morgott rá, Misi meg mondta, hogy „Minek állt ide?”.
Egyszer egy Fradi elleni meccsen Fekete Feri olyan taktikát talált ki, amivel Misinek is köszönhetően egyszerűen káoszt idéztünk elő a Fradi védekezésében. Feri mondta Misinek, hogy vagy tíz percig maradjon a jobb szélen, utána meg jöjjön be Nyilasi mögé, mivel Tibi annyira azért nem járt vissza védekezni. Ahogy Misi jött át balösszekötőbe, Vépi, a balhátvéd jött volna vele át, de csak egy darabig, mert hát nem jöhetett át vele jobbhátvédbe. Így maradt a nagy terület Misinek, mi meg toltuk oda a labdát neki, amiket szenzációsan be is játszott. Meg is vertük akkor a Fradit.
Nagyon megéreztük a hiányát, amikor eligazolt a Vasasba, de hát érthető volt. Sajnáltam nagyon, hogy elment, mert szerettünk vele játszani.
Nagyon lesújtott a halál híre. Igaz, hogy tudtunk a betegségéről, de nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan eltávozik közülünk. Mindig a szívemben fogom őrizni az emlékét.”
Salamon József: „Misi igazi erőssége volt a csapatunknak. Rendkívül laza, könnyed volt a mozgása, azt lehet mondani, hogy teljesen ura volt a mozgásának. Irigylésre méltóan könnyedén futotta a 12 perces Cooper teszteket. Rendszeresen megcsinálta velünk, hogy felgyorsított, jól meghúzta a mezőnyt, mi persze nem tudtuk követni, majd visszanézett és mosolyogva kérdezte, hogy „Na! Hol vagytok már?”.
Akkoriban rendszeresen feljártunk Pestre a lóverseny pályára, ahol időre kellett futni a teszteket. Misi ott is rendszeresen az elsők között volt, a csapatunk az ő gyorsaságának köszönhetően is többször megnyerte a csapatok közötti versenyt.
A higanymozgásával, a kiismerhetetlen irányváltásaival szó szerint őrületbe kergette az ellenfeleket. Misi azt csinált a testével, amit akart. Nem egyszer kikészítette a védők idegeit azzal, hogy megtolta a labdát, visszahúzta, újra megtolta, majd megint visszahúzta. Sokszor nekünk is követhetetlenek, még inkább utánozhatatlanok voltak a mozdulatai.
Kicsit zárkózott személyiség volt, Fükő Sanyi volt a legjobb barátja a csapatban, valószínűleg azért is, mert egy időben igazoltak a csapathoz, együtt laktak, párban voltak az edzéseken, szóval tényleg ismerték egymás gondolatait is. Sanyi már egy mozdulatból tudta, mit fog csinálni Misi és tette is neki a labdát. Egy idő után azt vettük észre, hogy Misi csak Sanyitól szerette kapni a labdákat. Ha a tőlünk kapott passz nem volt pontos, vagy nem jött neki lábra, sokszor morgott, zsörtölődött. Így hamar rájöttünk, hogy Fükő Sanyinak kell passzolni a labdát, ő meg majd indítja Misit.
Halálhíre nagyon lesújtott, megrendített minket, hogy ilyen fiatalon távozott közülünk. Nagy örömmel töltött el, hogy a sajóbábonyi városvezetés nem feledkezett meg róla és a felújított sportközpont Misi nevét fogja viselni a jövőben.”
Szabó László: „Én egy kedves történettel szeretnék visszaemlékezni Misire. Bevezetőként tudni kell, hogy Misi a pályafutásának befejezését követően Egerben telepedett le, ahol én is éltem. Gyakran találkoztunk, jókat beszélgettünk, én meg folyamatosan kapacitáltam őt, hogy jöjjön el focizni a kispályás csapatunkba. Nagyon jó kis csapatunk volt, többször megnyertük a városi bajnokságot. Nem kellett sokat győzködnöm, sikerült is rávennem, hogy lejöjjön közénk. A csapatban többnyire tudták a többiek, hogy ki is ő valójában, de volt egy csapattársunk, aki nem ismerte Misit. Az is hozzátartozik a történethez, hogy Misi oly mértékben szerény srác volt, hogy neki egyáltalán nem okozott problémát, ha nem volt kezdő a kispályás meccsen, vagy ha éppen le kellett jönni cserére. Igazi csapatember volt, sohasem az egyéni érdekeket nézte, mindennél előbbre való volt nála a csapat érdeke.
Ez a srác meg állandóan kérdezgette tőlem, hogy „Misi miért nem kezdő? Neki a kezdőben lenne a helye, olyan zseniálisan játszik kispályán.” A meccsek után általában leültünk meginni egy sört és az egyik ilyen alkalommal kiderült a srác számára, hogy kicsoda is valójában a mi új csapattársunk. Igen csak meglepődött, mert elmondása szerint csodálta a diósgyőri aranycsapat eredményeit, de álmában sem gondolta volna, hogy egyikükkel valaha is egy csapatban fog játszani. Ez olyan megtiszteltetés volt számára, hogy a következőket mondta neki: „Misikém! Ezután minden meccs előtt én fogom megtisztítani a cipődet, Te meg csak rugdosd a gólokat”.
Misi korai halálával pótolhatatlan űrt hagyott maga után, emlékét örökre megőrzöm.”
Szalai „Szilas” István egy Misinek írt levéllel emlékezik:
„KEDVES BARÁTOM, MISI!
Szeretném azt hinni, hogy ha lehetőséged lenne, akkor sem tiltakoznál ez ellen a megszólítás ellen.
Amikor a DVTK nagy családjához kerültem, ott már formálódott, kialakulóban volt egy ütőképes társaság. Erről bizonyságot is kaphattam a mindennapokban. A korábbra visszanyúló iskolai, azon kívül emberi kapcsolatok több szálon barátsággá mélyült, mely jó alapja volt a közös jó teljesítménynek. Életviteled, a magánéleted, az edzésmunkád mind-mind példaértékű volt. A természettől kapott ragyogó élettani adottságaid tették lehetővé, hogy ilyen remek teljesítményeket nyújts a pályán.
Emlékezem az akkor még működő követelményrendszer egyik felmérésén, amikor az MLSZ képviselője mérni jött egy télies rossz körülmények között zajló, akkor még salakos futópályán a stadionban. A felmérés második körénél a melegítődnek, mely térdig vizes volt, elszakadt a rögzítője. A derekadnál bal kezeddel összefogva, változatlan lendülettel teljesítetted jó szinten a mérést. Voltunk páran, akiknek erőt, mintát adtál kitartásból, alázatból.
Néha zsörtölődtél kicsit, amikor a feléd érkező „labdák” nem úgy jöttek, ahogyan azt közös barátunk, Fükő Sanyi tudta eléd varázsolni. Csodáltam könnyed, légies megoldásaidat, kiszámíthatatlan cseleidet. Bizonyságul felelevenítenék egy emlékeimben őrzött emlékezetes gólodat. A Kaiserslautern elleni kupavisszavágó a jobb oldalról befelé vezetve 16 méterről ragasztottad a bal lábbal felső sarokba a labdát. Ez még a német közönségnek is tetszett, felállva tapsolták meg a gólodat.
Ilyen és ehhez hasonló megoldásaiddal segítetted közös ügyünket.
Méltatlanul korán szólított el a MINDENHATÓ, mindannyiunk nagy sajnálatára. Legyen büszke a településed RÁD! Remélem, sikerül majd ebből a stadionból hozzád hasonló tehetségeket kinevelni.
Baráti tisztelettel adózom emlékednek: Szilas!”
Szűcs István: Boriszhoz hasonlóan én is már ifista koromtól jól ismerem Misit, hiszen rengeteget játszottunk együtt az ifiben is és a Borsod megyei ifjúsági válogatottban is. Együtt jártunk az ifiválogatotthoz is a felkészülésekre, aminek Rákosi Gyula volt az edzője. Misinek az volt a balszerencséje, hogy volt előtte a sorban egy Májer Lajos a Videotonból. Mind a ketten hasonló felépítésű játékosok voltak, gyorsak voltak, jobbal-ballal nagyon jól lőttek, remekül cseleztek, de inkább Lajos élvezte Rákosi Gyula bizalmát.
Misi eszméletlen tehetséges játékos volt és Sanyival rettentően jól megértették egymást a pályán. Ők ketten, Borisz, meg aztán én is nagyon fiatalon odakerültünk az első csapathoz. Szerencsénk volt, mert Géza mindig nagyon bátran nyúlt a fiatalokhoz, hamar bedobott minket a mélyvízbe. Borisz meg én 18 évesen mutatkoztunk be az élvonalban, Misi és Sanyi pedig 19 volt, mikor az első meccsét játszotta. Pedig azért egy bivaly erős keretünk volt.
Kicsit visszahúzódó, halk szavú srác volt, de a közös programokban ő is mindig benne volt. Misiék a Marx téren laktak a szállón, én meg a Gyula utcában és gyakran kezdtük úgy a napot, hogy a Marx téri Tejivóban megreggeliztünk és úgy mentünk edzésre.
Emlékszem, egyik meccsen megyünk be a szünetben az öltözőbe, és látjuk, hogy Misi veszi le a csukát, a mezt, aztán a sportszárat. Géza kérdezi tőle: „Misi! Mi van, te mit csinálsz?” Erre ő: „Nem megy a játék, Mester, cseréljen le”. Géza pipa lett, de nagy nehezen rábeszélte, hogy öltözzön vissza: „Menj vissza Misi, majd tíz perc múlva lecseréllek”. Erre a második félidőben úgy játszott, mint az álom, nem is cserélte le persze Géza. Ő lett aztán a mezőny legjobbja.
Ha Misi jó napot fogott ki, akkor mindenkit megbolondított. Szerintem, ha például a Videotonos Végh Tibit felkeltenék éjszaka álmából, és megkérdeznék, hogy ki ellen nem szeretett játszani, egyből mondaná, hogy Borostyán Misi.
Csütörtökönként a vasgyári fürdőbe járt a csapat gyúrásra Lujóhoz. Misi annyira laza izomzatú volt, hogy hol gyuratott, hol nem. Minek az? Laza vagyok!” mondogatta. Szinte csak akkor gyuratott, ha kötelező volt.
Misire mindig jó szívvel fogok emlékezni, nagyon értékes társat veszítettünk el korai halálával.
Teodoru Borisz: „Mi egy korosztály vagyunk, Misi 56-os, és 57-es születésű vagyok. Onnantól kezdve, hogy Bábonyból idekerült, mi már az ificsapatban rengeteget játszottunk együtt. Olyan csapatunk volt, amiben Misi, Fükő Sanyi, Szűcs Pista, Szűcs Jani meg én is játszottunk. Megnyertük a megyei ifiválogatottak országos bajnokságát. Székesfehérváron játszottuk a döntőt, Albert Flóri búcsúmeccse előtt, amin a Jugoszlávok ellen játszott a válogatott. A tornagyőzelem jutalmául egy francia utat nyertünk, ahol rangos tornán vettünk részt.
Misivel nekem is, mint minden csapattársunknak, nagyon jó volt a kapcsolatom. Én éveken keresztül mellette öltöztem az első csapat öltözőjében.
Kivételesen tehetséges játékos volt, remek érzéke volt a csatárjátékhoz. Emlékszem, az Újpest ellen játszottunk és Misi egész meccsen forgatta Tóth Józsit, aki azért nagy név volt az újpestieknél. Misi jön oda hozzám és mondja nekem, hogy „Borisz, ez folyamatosan rugdos, mindig belém rúg, de ki fogom cselezni, ki fogom cselezni”, hajtogatta.
Tatabányán történt egy olyan eset, amin a mai napig mindig mosolygok, amikor eszembe jut. 0-0 volt a félidő, ülünk az öltözőben a padon. Gézának (Szabó Géza edző) volt egy olyan szavajárása arra, aki gyengén játszott, hogy „vékonyka”. Mondta Misinek, hogy „Misi! Ez vékonyka volt, csere van”. Erre Tatár Gyuri is elkezdett leöltözni. „Mi van Gyuri?” kérdezte tőle Géza. Gyuri meg azt válaszolta neki, hogy „Géza! Ha Misit lecseréli, hozzon le engem is!” Géza végül nem cserélt, mondta Misinek, hogy „Gyerünk Misi! Pörgesse meg a játékot!” Misi persze meg is pörgette rendesen, rúgott is két gólt a második félidőben.
Sose felejtem el, Csepelen játszottunk, Misi vezette a kapura a labdát, de a középhátvéd lemaradt róla. Erre tudod, mit csinált? Lelassított egy kicsit, megvárta, míg közelebb ér hozzá a hátvéd, majd amikor az azt hitte, hogy le fogja tudni szerelni, Misi megint rágyorsított. Úgy tudott ritmust váltani, mint nagyon kevesen akkoriban az NB1-ben. Sprintelt egyenes vonalban, aztán hirtelen megállt és folytatta a sprintet derékszögben tovább.
Amikor már Fekete Feri volt az edzőnk, a kettő az egy elleni mögé kerüléses játékot gyakoroltuk edzésen. Misi akkor is Fükő Sanyival volt párban. Misi meg csak azt mondogatta, hogy „Hagyjon már ezzel a kettő az egy elleni játékkal! Majd én elmegyek és kicselezek egyedül kettőt is.”
Szintén a Dózsa ellen játszottunk. Misi meghúzódott, cserét kért Gézától. Tóth Józsi, a Dózsa hátvédje mondja nekem megkönnyebbülve: „Görög! Végre lemegy a futóbolond!” Láttam, hogy Szalai Pista melegít, mondom Józsinak: „Jokka! Ne örülj előre, nézd meg, ki jön be helyette! Szalai még Misinél is gyorsabb!”
Misi egy zseni volt, az elvitathatatlan. Amit művelt a labdával, meg ahogy járt a lába, tisztára, mint a síelőknek. Ha Misi pesti csapatban játszik, - hála istennek, hogy nem ott játszott, hanem nálunk – akkor biztos, hogy sokszoros válogatott lett volna.
Megdöbbentem, mikor értesültem a haláláról. Köszönet a sajóbábonyi városvezetésnek, hogy a Sporttelep révén Misi emlékét örökre megőrizhetjük.
Teodoru Vaszilisz: „Az én kapcsolatom Misivel jóval korábbra vezethető vissza, mint hogy együtt fociztunk volna a DVTK első csapatában. Én ugyanis utánpótlás játékosként többször is voltam labdaszedő a nagyok meccsein. Bizony, nem volt egyszerű dolguk Gál Béláéknak összeállítani a labdaszedő csapatot, mert annyira sokan szerettünk volna hétről-hétre ott lenni a pálya mellett. Nekem ez azért is különösen érdekes volt, mert testközelből láthattam a testvéremet, Boriszt és Misit is, aki az egyik nagy példaképem volt.
Misi és én köztem mind a pályán belül, mind azon kívül is nagyon jó kapcsolat alakult ki, ami abból is eredt, hogy Misi egy jóságos srác volt, őt tényleg mindenki szerette. Én mögötte játszottam a középpálya jobb oldalán és magam is megtapasztalhattam, hogy ő mindenkiben csak a jót látta. Mindig próbált alkalmazkodni a társak erősségeihez, nem a hibákat kereste, hanem azt, hogyan tudunk a leghatékonyabban együtt dolgozni a csapat érdekeit szem előtt tartva.
Olyan dolgokat tudott a labdával, hogy nem egyszer meg is kérdeztem tőle meccs után, hogy „Misi! Azt a cselt hogy a fenébe csináltad?”. Megvonta a vállát és csak ennyit mondott: „Nem tudom, jött magától.”
Misi igazi nyerő típus volt, olyannyira a vérében volt a futball, akkora tehetség volt, hogy szinte két gondolattal mindig a többiek előtt járt. Ha nem úgy sikerült végigvinnie egy cselt, egy támadást, ahogy eltervezte, sokszor morgott magában, de nem a társakra, hanem többnyire magára.
Ő azért is különleges tehetség volt, mert a gyorsasága, mozgékonysága mellett megvolt az az erénye is, hogy a sprintből nagyon hirtelen meg tudott állni és gyorsan tudott ritmust és irányt váltani. Erre csak kevesen voltak képesek ilyen magas szinten.
Misi azért is rendkívül közel állt a szívemhez, mert nagyon szerette a görögöket és jó kapcsolatot ápolt a miskolci görög közösséggel. Akkoriban havonta egyszer legendás görög bulik voltak az Avason, ahova Misi is rendszeresen eljárt. Tudta, mikor lesz a következő buli, de akárhol is találkoztunk, összefutottunk a klubházban vagy az öltözőben készültünk edzésre, meccsre, mindig csak azt kérdezgette, hogy mikor lesz már a következő buli.
Együtt igazoltunk a Vasasba is, de a fővárosban azért egy kicsit megváltozott már. Sokszor mondogatta, hogy őt Miskolcon mindenki megismerte, szerette, a kétmilliós fővárosban azonban más volt a helyzet. Sokszor vigasztaltam azzal, hogy „Misi! Nem azért nem ismernek meg, mert nem vagy jó játékos, hanem azért, mert ez egy hatalmas város”. Azt éreztem rajta, hogy igazán Miskolcon érezte jól magát. Korai halála nagyon mélyen érintett, emlékét örökre megőrzöm a szívemben.”
Veréb György: „Misivel kapcsolatban az első emlékem egy sajóbábonyi alapozáshoz kötődik. Egyből feltűnt nekünk, játékosoknak és szerencsére a vezetőinknek is, hogy a bábonyi csapatban van egy vékonydongájú, higanymozgású jobbszélső, aki nagyon fiatal kora ellenére ördöngösen cselezett és rendkívül gyors is volt. Ő volt Borostyán Misi, akit nem sokkal később le is igazolt a DVTK.
Misi nemcsak a pályán, hanem a pályán kívül, a viselkedésében is egy egyéniség volt. Kicsit visszahúzódó személyiség volt. Vele kapcsolatban szinte elsőként ugrik be az embernek a Fükő Sanyival való baráti viszonya.
Rendkívül hasznos tagja, üde színfoltja volt a csapatunknak. Azt lehet mondani, hogy hozzánk, az idősebb játékosokhoz képest Misi még szinte gyerek volt, mégis igazi húzóembere lett a csapatnak. Fiatal kora ellenére kivétel nélkül mindenki elismerte a tehetségét, a zsenialitását.
Misinek elvitathatatlan érdemei voltak abban, hogy olyan nagy sikereket értünk el, gondolok itt a bajnoki bronzéremre, a kupagyőzelmekre, a nemzetközi kupaszereplésre.
Nagyon sajnáltam, mikor a kiesésünket követően Mészöly Kálmán hívószavára a kis Teodoruval és Gulyás Pistával együtt a Vasast választotta, de elfogadtam a döntését, mert a fejlődése érdekében meg kellett hoznia ezt a döntést.”
Végtelen szomorúságot éreztem, amikor értesültem korai haláláról, emlékét itt őrzöm a szívemben.”
Egykori válogatott kapusok, Katzirz Béla és Gelei Károly segítségével felidézzük Misi válogatottbeli fellépéseit is. A siófoki évekről Zsadányi László, míg a Vasasnál töltött időszakról Híres Gábor mesélt az amigeleken.hu olvasóinak. Misi 40 fölött fejezte be az aktív nagypályás játékot. Életének ebbe az időszakába szeretett edzője, Székely Károly avat be minket, aki Egerszalókon dolgozott együtt Borostyánnal.
Borostyán Misi összesen 9 alkalommal öltötte magára a címeres mezt nagypályás válogatott mérkőzésen, 5-ször lépett pályára az A-válogatottban és 4-szer szerepelt az olimpiai válogatottban. Első A-válogatott fellépésére 1979. szeptember 12.én Nyíregyházán került sor a Csehszlovákia elleni 2-1 arányban megnyert barátságos mérkőzésen, amelyre dr. Lakat Károly szövetségi kapitány öt diósgyőrit hívott be, Misi kívül Salamon, Kutasi, Tatár és Szántó is pályára lépett Bene Ferenc búcsúmeccsén. Erről a mérkőzésről Tatár Gyuri is mesélt az amigeleken.hu-nak. Ide kattintva elolvashatod.
Ebben az évben még kétszer, Ausztria és Finnország ellen szerepelt a válogatottban.
A spanyolországi Mundialnál nem kerül szóba a neve, de a VB után Mészöly Kálmántól kapott még 2 lehetőséget a törökök elleni hazai és a franciák elleni párizsi barátságos mérkőzéseken. Ekkor már egyedüli diósgyőriként szerepelt a nemzeti tizenegyben.
Ez utóbbi két mérkőzésen Katzirz Béla, a pécsiek 22-szeres válogatott hálóőre védte a nemzeti csapat kapuját, aki 1983 és 86 között a portugál Sporting Lisszabon csapatát erősítette. A jelenleg Pécsen ügyvédként dolgozó egykori cerberus szívesen vállalkozott a visszaemlékezésre Misivel kapcsolatban:
„Az élet hétköznapi gondjai közepette természetesnek vesszük, hogy tesszük a dolgunkat, ki-ki a maga területén napról-napra, hétről-hétre, állandó körforgásban. Azután egy napon rádöbbenünk arra, hogy ismét eltávozott közülünk valaki, aki része volt életünknek, kivételes napjainknak. Ekkor megtörik a szokott lendület, megállít a szomorúság, és elgondolkodásra, emlékezésre késztet saját halandóságunk tudata is. Misi nagyon fiatalon távozott el! Az idő könyörtelen gyorsasággal repül! Szinte tegnap volt, amikor a válogatottban először egy csapatban játszottunk, s ma már tíz éve annak is, hogy nincs közöttünk. Egy végtelenül szerény, nyugodt, intelligens ember és kivételes képességű sportolót ismertem meg benne. Ellenfélként és csapattársként is nagyon tiszteltem! Gyorsasága, cselező készsége nem nyugtatott meg a kapuban, mint ellenfél. Képességei alapján sokkal több válogatottságot érdemelt volna, mint ahogy sokkal hosszabb életet is! Méltánytalanul korán engedte el a kezét a teremtő! Nyugodjon békében!”
A fotón 1979. október 31-én Wroclawban a lengyelek ellen pályára lépő magyar olimpiaIi válogatott. Balról: Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár, Szántó, Borostyán, Fekete, Weimper, Kiss L., Nagy A. és Katzirz.
A csehszlovákok ellen, 1979. november 24-én Diógyőrben pályára lépő olimpiai válogatott. A diósgyőri játékosok balról első Salamon, második Veréb, negyedik Kutasi, ötödik Szántó, hetedik Borostyán, mellette Oláh, Tatár és Fekete.
Misi nemcsak a nagypályás válogatottakban szerepelt. Rendkívüli cselező készsége és mozgékonysága révén szinte kihagyhatatlan tagja volt a kispályás válogatottnak. 1989 januárjában részt vett a Hollandiában megrendezett 1. FIFA Futsal Világbajnokságon, melyen hatalmas fegyverténynek számított, hogy a magyar csapat mindjárt a nyitómérkőzésen az egész világbajnokság legnagyobb meglepetését okozva legyőzte a későbbi világbajnok brazil válogatottat. Misi a világbajnokságon is nagyon gólerősen játszott, 6 góljával végül a góllövőlista 2. helyén zárt.
Ekkor már a Siófok csapatában szerepelt. Csapattársa, Zsadányi László – aki az egész világbajnokság gólkirálya volt 7 góllal – így emlékezik vissza Misire és a hollandiai világbajnokságra:
„Emlékeim szerint Misi Gellei Imre edzőnk javaslatára érkezett Siófokra. Hamar beilleszkedett csapatunkba, hiszen a tudást minden öltözőben elismerik. Amit a visszaemlékezés első részében olvashattunk, nevezetesen, hogy gyors volt és kiismerhetetlenül cselezett, az tökéletesen igaz. Talán annyival tudom kiegészíteni, hogy Ő még játszotta és élvezte a focit. Neki könnyedén sikerültek olyan megoldások a játékban, ami másnak nagy nehézséget okozott. Hihetetlenül csendes, szerény srác volt, igazi sportember, aki edzés után elsőnek sietett haza a családjához.
A siófoki kupagyőztes kispályás csapatban Zsadányi a guggoló sor bal szélén, Borostyán pedig a jobb szélén látható.
A 89-es teremvilágbajnokságra készülő válogatottba úgy kerültünk beválogatásra, hogy a Siófokkal megnyertük az NB I-es csapatok év végi teremtornáját, így ránk építették a válogatottat.
Ez volt az első terem vb, ezt még selejtezők nélkül, meghívásos alapon rendezte a FIFA. A csoport nyitómeccsén mindenki legnagyobb döbbenetére megvertük a brazilokat, de utána kikaptunk a spanyoloktól. Nagy számolgatás kezdődött, hány góllal kell nyernünk az arabok ellen, hogy biztos továbbjutók legyünk. Úgy emlékszem 7-8 gólt számoltunk. Ezzel a tudattal léptünk pályára, nekik ugrottunk és szinte minden sikerült, nagyon megszórtuk őket.
Az Amszterdamban készült képen Zsadányi László balról a második, Borostyán pedig jobbról a második.
A második körben a hollandok és a belgák ellen két nehéz meccsen két döntetlen született. Semmi baj, gondoltuk, már csak le kell győznünk a kiesett olaszokat és megint továbbjutottunk. Este a vacsoránál az olaszok jókedvűen ettek, söröztek, szemmel láthatóan nagyon lazák voltak. Mi fegyelmezetten, talán túl feszülten készültünk. Másnap a meccsen Misi góljával még sikerült megszereznünk a vezetést. Ilyenkor tudod, hogy ha most még egy gólt rá tudsz rúgni, akkor nyert meccsed van. Nem ezt történt. Sajnos, mi görcsöltünk, nem jöttek be ziccerek, ők meg lazán lefociztak minket, így végül a második körben kiestünk. Amire nagyon büszke vagyok, hogy Misivel a góllövő lista első 2 helyét sikerült megszereznünk.
A hollandiai kispályás világbajnokságon Gelei Károly (a fotón fiával, Gelei Vincével látható) védte a magyar csapat kapuját. Gelei a Csepel, a Honvéd és a Vác kapuvédőjeként is szembe találta magát ellenfélként Borostyánnal. Az 1990 és 1993 között a belga Royal Antwerp csapatában profiskodó 1-szeres válogatott hálóőr csupa szép emlékeket őriz magában Misivel kapcsolatban:
„Borostyán Misi kivételes képességű jobbszélső volt, akit kiváló emberi tulajdonságai is magasan az átlag fölé emelték. Csendes, szerény, végtelenül kedves ember volt, akire minden élethelyzetben maximálisan lehetett számítani. Már-már az az érzésem, hogy túl rendes ember volt, bárhogy is kutatok az emlékezetemben, egyetlen „balhé” sem jut eszembe vele kapcsolatban. Amennyire kiismerhető volt az életben elsősorban pozitív tulajdonságai miatt, annyira kiismerhetetlen volt viszont a pályán. Amikor ellenfélként játszottunk egymás ellen, soha nem érezhettem biztonságban a kapunkat, annyira ördöngösen cselezett. Nála szinte soha nem lehetett tudni, mit fog csinálni a labdával, szerintem néha még ő maga sem.
Két alkalommal is abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Misi csapattársa lehettem a válogatottban. A hollandiai futsal vb-n emlékezetem szerint egy siófoki, egy pécsi és egy váci sor alkotta a válogatottat. Misi nagyon pengés játékos volt, sokan abban a hiszemben voltak, hogy a nagypályán elsősorban a gyorsasága révén tudott annyira könnyen érvényesülni, holott legalább ennyire otthonosan érezte magát a parketten is. Felejthetetlen emlék marad, hogy a csoport nyitómeccsén legyőztük a brazilokat, ráadásul úgy, hogy 0-2-ről fordítottuk meg a mérkőzést a javunkra. Az egész mezőny döbbenten állt a történtek előtt. A meccs után a Hollandiában edzősködő Popovics Sándor is meglátogatott minket az öltözőben. Misi nagyon elemében volt a vb-n. A válogatott 23 góljából a 7 góllal gólkirály Zsadányi Lacival együtt ketten összesen 13-at szereztek.
A másik Misivel közös válogatott szereplésemre 1987 júniusában került sor, amikor a magyar Ligaválogatottal részt vettünk Koreában a 16. President Cup-on. Misi ekkor még a Vasas játékosa volt és a csapatot többségében olyan játékosokból verbuválták, akik a csapatukban kevesebb játéklehetőséget kaptak. Számomra ez a túra azért marad különösen emlékezetes, mert a csapat vezetője, Novák Dezső szabályosan kicsempészett Koreába. 1 nappal az utazás előtt hívott be a válogatottba és azt mondta, hogy Komora Imre – a Honvéd edzője – tud az utazásomról. Imre bácsi persze mit sem tudott a dologról, majd miután hazaérkeztünk, kis híján átharapta a torkomat, pedig én abban a hiszemben voltam, hogy elengedett engem.
A President Cup-on 12 csapat vett részt, akiket 2 db 6-os csoportba soroltak. Mi az A-csoport 3. helyén végeztünk, így lemaradtunk az elődöntőtől. Misi kivételes cselező készségét és gyorsaságát itt is megcsodálhatták az ellenfelek.
Misi nagy csillaga volt a magyar labdarúgásnak, csupa pozitív emléket őrzök vele kapcsolatban. Korai halála nagy szomorúságot okozott, emlékét örökre megőrzöm."
Borostyán 1984 nyarán igazolt a Vasasba, amikor – annak ellenére, hogy 10 évet már lehúzott a DVTK első csapatában – még csak 28 éves volt. Judit, Misi felesége így emlékezik vissza az angyalföldi évekre: „A Vasasba Mészöly Kálmán vitt 3 diósgyőri játékost, kis Teodorut, Gulyás Pistát és Misit. A csapattársak közül Pecha Lacit említeném, mint legjobb barátot, de az "öregekkel" (Birinyi, Izsó, Zombori) is lógott edzések után. A Vasas segítségével tudtunk lakást vásárolni Újpesten, ami nagy dolog volt akkoriban. Misi egy darabig még vidékinek érezte magát a nagyvárosban, de segítettem neki gyorsan megszokni. Mire hazaért edzésről, már kitaláltam, hogy hová megyünk este moziba, koncertre, stb. Híres edzőkkel dolgozott: Mészöly Kálmánt Illovszky Rudi bácsi követte, végül pedig Kisteleki Istvánnal. Misi ott is stabil kezdőember volt. Több emlékezetes meccset is játszott a Vasasban, ezek közül mindenképpen kiemelkedik az 1985-ös egyik kettős rangadó, amelyen 6-3-ra megverték az Újpestet és ezen Misi 3 gólt rúgott.”
A Vasas csapaképén Misi az ülő sor jobb szélén látható
A két diósgyőri kupagyőzelmet követően Borostyán 1986-ban a Vasas csapatával is kupagyőztes lett. A döntőt a Ferencváros ellen játszották a Népstadionban 20.000 néző előtt. A rendes játékidőben nem született gól, a piros-kékek végül tizenegyesekkel hódították el a kupát. Érdekesség, hogy a tizenegyes párbajban 2 egykori diósgyőri is betalált, a Vasas első büntetőjét Teodoru Vaszilisz értékesítette, a másodikat pedig Borostyán helyezte higgadtan a Fradi kapujának jobb alsó sarkába. Zsiborásnak esélye sem volt a lövés hárítására. A Fradi harmadik büntetőjét is egy egykori diósgyőri, Szántó Gábor lőtte, az ő lövését viszont Kakas László remek vetődéssel védte.
A tizenegyes párbaj Vitray Tamás kommentálásában:
Misi angyalföldi csapattársa, a 4-szeres válogatott Híres Gábor szintén örömmel vállalkozott az emlékezésre:
„Nem könnyű feleleveníteni a 30 éve történteket, de ami emlékem megmaradt Misiről az, hogy nagyon jó futballista és nagyon jó ember volt. Cselei kiismerhetetlenek voltak, kígyóként ment át az ellenfeleken. Néha olyan érzésem volt, hogy ő sem tudta a csel elkezdésénél, hogy mi lesz belőle, nem előre megkreált cselei voltak, hanem a pillanat tört része alatt tudta változtatni a mozgását, amint az ellenfele megmozdult. Emberként is csak jót tudok mondani róla, nagyon szerettem, rendes, csendes jó srác volt.”
A fenti Vasas csapatképen Híres az álló sorban a 6. helyen áll, míg Borostyán a guggoló sor bal szélén látható.
1988 és 1990 között Siófokon futballozott Borostyán. Itt 57 élvonalbeli mérkőzésen lépett pályára és 7 gólt szerzett. Judit emlékei életük ezen időszakáról: „Kellemes emlékeink vannak a siófoki időszakról is. Akkoriban stabil első osztályú csapata volt a Balaton fővárosának Gellei Imre edző vezetésével (se bunda, se kiesés). Élveztük a hely adottságait, sokat strandoltunk (persze én többet, a focisták csak szolidan), gyakran kirándultunk az északi partra.”
1990-ben egy finnországi kiruccanás következett, Misi a MyPa (Myllykosken Palloseura) csapatát erősítette, amit Judit szerint a skandinávok nyugodt, kényelmes életmódja miatt egyszerűen csak szanatóriumnak nevezett.
„Akkoriban az idősebb játékosok jutalma volt, hogy elmehettek nyugatra profinak egy kis pénzt keresni. Misinek egy ilyen lehetőség adódott. Finnországban tavaszi-őszi szezonban játszanak, április végétől október elejéig tart a bajnokság, mert április elején még hó van az északi részeken. A MyPa az "első osztályban" szerepelt akkor, ami valójában a második volt, mert volt még fölötte egy "mester osztály". A finnek a helyi amatőr játékosok mellé szerződtettek két magyar profit. Ez sokat lendített rajtuk, de ahhoz kevés volt, hogy bajnokságot nyerjenek. A helyiek fizikailag jó erőben voltak, de technikailag ügyetlenek, és a taktikai fegyelem sem volt az erősségük, eléggé ötletszerűen alakult a játék, sokat éltek egymás hibáiból.”
Finnországból hazatérve Borostyán még több évet játszott alsóbb osztályú csapatokban.
NB2: REAC, Hatvan
Bp-bajnokság: Multi Rocco
Eger környéki megyei csapatok: Bélapátfalva, Egerszalók.
A levezető évekre így emlékezik vissza Judit: „Az egri időszakot illetően az Egerszalók edzőjét, Székely Karcsit szeretném feltétlenül megemlíteni. Lehet, Karcsi nem is tudja, milyen elismerően mesélt róla Misi Az ő edzéseit tartotta a legérdekesebbnek, pedig volt összehasonlítási alapja rendesen: Szabó Géza, Mészöly Kálmán, Illovszky Rudolf, Kisteleki István és Gellei Imre.”
Székely Károly nem titkolta, hogy egészen meghatódott Judit szavain és örömmel elevenítette fel emlékeit egyik legkedvesebb játékosáról:
"Nehéz bármit is írni Misivel kapcsolatban, mert még most is beleborzongok, hogy lmilyen régen nincs köztünk az az ember, akit állandóan csodáltam.
Csodáltam, mint ellenfelet, hiszen edzőmérkőzéseken szerepeltem ellene, amikor még a DVTK-ban játszott. Soha nem lehetett előre tudni, mit fog csinálni a labdával, még a társai sem, hát még én, aki az ő oldalán védekezett.
Csodáltam NB1-es meccsein, mert a nézők imádták, amikor hozzá került a labda.
Csodáltam, mint edző. Nálunk ünnepelte 1998 ősszén a 42. születésnapját és Ő volt az, aki soha nem mondta, nem bírom tovább, fáradt vagyok, Ő volt az, akinek ha nem sikerült a mérkőzés eleje, lehetett tudni, várni, bízni benne, hogy a 90. percben csinál majd valami váratlant, ami eldönti a mérkőzést.
40 felett is szeretett edzésre járni, és soha nem bírálta, hogy ezt minek, ez fárasztó, csináljunk mást. Egy alkalommal edzésen 3 középpályás kombinatív játékát gyakoroltuk. A gyakorlat végén a középpályások felpasszolják a labdát az előre megbeszélt gyakorolt elmozgásokkal a csatároknak - szélre, középre, kicsibe a visszalépőnek, beindítva a mélységi társat - természetesen élesben védők ellenében. Egy alkalommal húzott a gyakorlatban egy olyat, hogy az összes védő szaladt össze-vissza, a társak lestek, mire ő a kapusnak esélyt sem hagyva már a hálóba lőtte a labdát. Mindenki csak ámult-bámult, én meg mondtam a srácoknak, hogy nem ez a gyakorlat, ezt csak Misinek szabad csinálni, mert egyébként káosz lesz belőle. Amikor néhány hét múlva ezt a támadásvezetést bajnokin is megcsinálta, tapsolt mindenki, Misi meg mosolyogva kiszaladt hozzám, „Ugye jó ez így Karcsi?”
Hihetetlenül szerény volt. Alig lehetett kiszedni belőle valamit is a régi nagy sikereiről. Sosem felejtem el, 1998 őszén talán az utolsó fordulóban Gyöngyöshalászon játszottunk megyei bajnoki mérkőzést. Az esős, sáros, mély talajú pályán szabadrúgáshoz jutottunk úgy 30 m-re a kaputól. Misi nem akarta elvállalni, azt mondta, van más, aki jól rúgja szabit. Kiabáltam neki: „Misi! Lődd Te! Nem, nem, mondogatta, erre rákiabáltam: „Misi! Rúgjad, mert beszaladok és nem tudom, mit csinálok Veled”. Elvállalta, a labda úgy vágódott a kapuba, hogy a kapus a kezét sem tudta felemelni. 20-25 perc múlva a szituáció megismétlődött. Noszogatás, felkérés hogy végezze el. Most háromszor olyan nehezen lehetett rávenni, aztán megint ugyanoda megint hatalmas gól. A mérkőzés végén az utolsó percekben Misi egy előrevágott labdára rárajtolt, a védőt az alapvonal felől becsúszva megelőzte és úgy kanalazta a labdát a néhány perccel azelőtt becserélt 18-19 éves csatár lábára, aki nem is hibázott. Mindenki örült, de mondanom sem kell, hogy a sárból kikecmergő Borostyán volt a legszerényebb. Hogy honnan vette az erőt, hogy azt a labdát elérje?
Egyik meccsünk előtt a felnőttek a kapu mögött kezdtek melegíteni, mert az ifimeccs csúszott. Szalad hozzám két játékosom, hogy jöjjek azonnal, mert Misi lefejelte a villanyoszlopot. Csak annyit láttam, hogy a karját a fejéhez tartja, majd amikor közelről láttam, hogy szétnyílt feje, majd összeestem, azonnal hívtam a mentőket. Alig akart bemenni a kórházba, ott is csak azt hajtogatta, hogy gyorsan ragasszák le a sebet, mert neki meccse lesz.
Az, hogy zseni volt, jelezte az is, hogy a pályán kívül is szórakozott volt, nem lehetett tudni, mi jár a fejében. Az idegenbeli mérkőzések előtti elindulások mindig izgalmasak voltak, vajon ott lesz-e a találkozó helyen, ott lesz-e, amikor megyünk érte kocsival. Az egyik mérkőzés előtt megbeszéltük, hogy az egri Baktai úti ABC-ben dolgozó játékostársával együtt a bolt előtt felvesszük. Tudni kell, hogy a játékostárs beceneve „Lecsó” volt. Misi bement a boltba, kérdezte a pénztárost, hogy „Lecsó van-e? A pénztáros azt felelte, hogy nincs, erre Misi elment és vagy egy 1 órán át kerestük, mire megtaláltuk Egerben.
Nem tudom, honnan vette azt a mérhetetlen erőt, ami benne lakozott. 40 felett is sokat futott a meccseken, nem tudott és nem akart sosem veszíteni. Volt, hogy délelőtt lefutotta a Nejével a tájékozódási futóversenyt és utána ment mérkőzést játszani.
Csodáltam kispályán is, jól játszotta a teremfocit. Az IMOLA-BAU kispályás csapatával sok éven át bajnok volt, a „Zsuzsi„ által szervezett téli január végi jótékonysági teremtorna állandó résztvevője, közönség kedvence volt!
Büszke vagyok rá, hogy az edzője lehettem és büszke vagyok rá, hogy az 1998/99-as bajnoki évben Heves-megyei bajnoki II. helyet szereztünk Borostyán Misivel a csapatban."
A Heves Megyei Hírlap 2005. szeptemberében a következő szavakkal búcsúzott Misitől:
„Talán túlságosan is szerény, a hivalkodástól távol álló sportember volt. Interjúra is csak nagy rábeszélésre vállalkozott. Pedig futballtudása mellett birtokában volt egy üzemmérnöki és egy edzői oklevél is. Betegsége három éve lopakodott szervezetébe, de igazából soha nem akart róla tudomást venni. Bízott a gyógyulásban, vetekedve fizikai gyengülésével júliusban még dolgozott. Műteni a mellhártyát nem lehet, ezért minden más éltető módot megpróbált. Az oxigén kedden reggel fokozódó rosszul létben fogyott el számára. Tájfutó feleségét, fiát és lányát hagyta árván, ezrekben mérhető sportbarátot késztetve búsulásra.
A szomorúság egy váratlan pillanatban beborítja ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak és az emlékeid is. A szomorúságban a dolgok sejtelmesebbek és igazabbak lesznek. Egyszerre emberebbnek érzed maga. A világ nem csak vidám, hanem szomorú is. Kibírhatatlan lenne a teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül" - írja Márai Sándor, s egyben tanácsolja: ne hessegessük el a szomorúságot!”
Köszönetet szeretnék mondani valamennyi közreműködőnek (Katzirz Béla, Gelei Károly, Zsadányi László, Híres Gábor és Székely Károly), valamint Agócs Lászlónak és Rozsnaki Istvánnak, hogy segítettek a visszaemlékezés 3. részének összeállításában!
forrás: Varga Lajos: A futball-labda diósgyőri útja
Észak-Magyarország 1978. április 14-i száma.
És ezt olvastad már?
Volt edzőm Fekete Feri - a jó Isten nyugosztalja őt IS -, rajongásig szerette. Mesélt róla nem keveset, mi meg gyerekként szájtátva hallgattuk. Tatár Gyuri is mesélt róla, Salamon Józsi is. Mindenki zseninek nevezte.
A legnagyobb kedvencem volt...ez talán már így is marad ! Fájdalmasan korán ment el sajnos...akik már csak utána kezdtek meccsre járni, koruk miatt, rettenetesen sajnálhatják, hogy nem láthatták játszani. Ő egy déli bajnokságban, akár a spanyolban is megélt volna...a csontdarálós nyugatiakban talán kevésbé.