Nevek, amiket talán sohasem hallottál

Lapis Viktor szurkolótársunk írása.

Az amigeleken.hu mindig szívesen adott teret szurkolótársaink írásainak, így vagyunk ezzel most is, amikor Lapis Viktor írását ajánljuk figyelmetekbe.

Júliusban véget ért a labdarúgó világbajnokság. Sajnos a magyar válogatott idén sem jutott ki a tornára, vagyis a magyar labdarúgás fizikailag nem képviseltette magát. Ott volt viszont a szellemi öröksége, és az ebből is táplálkozó csapatok nem is akármilyen eredményeket értek el. A VB ideje alatt két olyan emberrel is beszélgettem a magyar fociról egymástól függetlenül, akik nincsenek vele szoros kapcsolatban. Egyikük azt kérdezte, hogy mi miért nem tudtunk sohasem jók lenni a fociban, a másikuk pedig azt, hogy az Aranycsapat óta miért nem vagyunk jók? Ebben az írásban ugyanezen kérdésekre egy tőlem sokkal szakavatottabb személy válaszait szeretném megadni.

A VB-döntő napján fejeztem be Jonathan Wilson: A magyar futball aranykora című könyvét. Wilson a világ egyik legismertebb és legelismertebb labdarúgó szakírója. Ebben a könyvében a magyar labdarúgás történelmének egy részét – az aranykort - veszi számba a kezdetektől 1956-ig. A könyv címe azt sugallja, hogy ez egy vidám, szívmelengető és a büszkeségérzetünket magasba repítő könyv. Ez azonban sajnos csak a könyv egyik felére igaz. Ebben a felében Wilson részletesen végigmegy azon, hogy milyen módon járult hozzá a magyar labdarúgás a világ labdarúgásának fejlődéséhez.

Wilson azt a következtetést vonja le, hogy az 1920-as években virágzó magyar futballkultúra és a benne nevelkedett szakemberek nagy mértékben járultak hozzá Olaszország 1934-es és 1938-as, illetve Uruguay 1950-es világbajnoki címéhez. A magyar edzők nélkül nem értelmezhető a (nyugat)német, a brazil, az argentin, a portugál és a francia labdarúgás felvirágzása, és sokat segítettek a sportág fejlesztésében és népszerűsítésében Európa majdnem minden államában, illetve Latin-Amerikában is.

Az alábbi táblázatban összegyűjtöttem azokat a magyar edzőket, akik külföldön bajnokságot nyertek a fentebb említett aranykor idején. A lista valószínűleg nem teljes, mivel az internetes adatbázisokban a 90-100 évvel ezelőtti adatok bizonyos országok esetében vagy nem fellelhetők vagy nem pontosak. Azokat a bajnoki címeket vettem fel ebbe a listába, ahol nagy biztonsággal kijelenthető, hogy az adat pontos, vagy ahol több különböző forrás is ugyanazt mondja. Sok olyan edző maradt ki a felsorolásból, aki hosszú éveket vagy akár évtizedeket töltött külföldi első osztályú bajnokságokban, és nagy mértékben hozzájárult az adott klub, klubok vagy ország labdarúgásának fejlődéséhez, de bajnoki címet nem nyert. Kimaradtak azok is, akik “csak” játékosként alkottak maradandót, és nyertek kupákat és bajnokságokat külföldön. A lista így is tekintélyesnek mondható…

S hogy miről szól Wilson könyvének a másik fele? Tragédiák soráról, amit úgy hívnak, hogy XX. századi magyar történelem. Ez a rész “húzza le” lelki szempontból a könyvet, ugyanakkor ez teszi teljessé is, mert Wilson az aranykorban történteket történelmi kontextusba helyezi, és így válik teljesen érthetővé, hogy miért pont külföldön futották be többek között a listában szereplő edzők is a karrierjüket, és hogy miért voltak ilyen sokan. Kiderülnek ebből a részből a személyes tragédiák, és ezáltal a magyar labdarúgás veszteségei is. Károly Jenőt 40 évesen a szíve vitte el, Eisenhoffer József egy légitámadás következtében vesztette életét, míg Schaffer Alfrédot a II. világháború idején egy vasúti kocsiban találták meg holtan Németországban. Weisz Árpád koncentrációs táborban halt meg Auschwitz-ban, a listán nem szereplő Braun “Csibi” egy ukrajnai munkatáborban. Tóth-Potya Istvánt, aki éveket edzősködött Olaszországban, a németek végezték ki a II. világháború vége előtt egy másik labdarúgó edzővel, Kertész Gézával együtt. Egri-Erbstein Ernő, aki az 1940-es évek végén egyeduralkodó (Grande) Torino sportigazgatója volt, repülőgép-szerencsétlenségben halt meg.

A II. világháború és az azutáni évek hozták el ennek az aranykornak a végét. Ahogy Wilson fogalmaz, a magyar labdarúgás az első évtizedeiben sok borzalmat átélt és túlélt, az aranykor tetőpontja az 1950-es évek elején volt, de addigra a kommunizmus már elvágta a gyökereit, és az 1956-os forradalom közbeni és utáni kivándorlási hullám már az aranykor végét jelentette.

Idén két jubileumot is ünnepel a magyar labdarúgás. 125 évvel ezelőtt, 1901-ben alapították meg a Magyar Labdarúgó Szövetséget (akkori nevén Magyar Labdarúgók Szövetségét), de ami ennél sokkal fontosabb, szintén 125 évvel ezelőtt rendezték meg az első magyar labdarúgó bajnokságot. Azt a magyar bajnokságot, amely az ezután következő évtizedekben tucatjával “termelte ki” azokat a játékosokat és labdarúgó szakembereket, akik óriási mértékben járultak hozzá nem csak egyes országok, hanem a világ labdarúgásának fejlődéséhez is. Van mire emlékeznünk, van kikre büszkének lennünk és van miből erőt merítenie a mostani labdarúgó szakembereknek is, és nekünk szurkolóknak is, hogy újra hasonló szintre tudjuk emelni a magyar labdarúgást.