Úgy tűnik, reklámblokkolót használsz :(
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
A weboldal üzemeltetését hirdetésekből tudjuk finanszírozni. Kérünk támogass minket azzal, hogy engedélyezed a reklámokat.
Rapp Imre, Szentmihályi Antal, Fatér Károly, Gelei József, Géczi István, Bicskei Bertalan, majd később Rothermel Ádám, Katzirz Béla, Szendrei József mellett nem volt könnyű kitűnni, de Veréb Györgynek sikerült. A Diósgyőri VTK mezét több mint nyolcszáz hivatalos mérkőzésen viselő kapuslegenda kétszer is Magyar Kupa-diadalt ünnepelt a borsodi kiscsapattal, s két alkalommal az olimpiai válogatottban is helytállt, mindkétszer győztes gárdában, kapott gól nélkül. De talán arra a legbüszkébb a hetvenedik születésnapját tavaly decemberben ünneplő sportember, hogy három évtized telt el első és – tegyük hozzá gyorsan, eddig – utolsó élvonalbeli mérkőzése között.
fotó: Kozma István/KI Észak-Magyarország
– Emlékszik az első NB I-es mérkőzésére?
– Hát lehet azt elfelejteni? 1968. március 31-ét írtuk, három hónappal azelőtt igazolt le a Diósgyőr az anyaegyesületemből, a Miskolci VSC-ből. Tamás Gyula, a válogatott kapusunk megsérült, és Teleki Gyula, az edzőnk szólt, hogy én védek a Dózsa elleni hazai meccsen. Tizennyolc évesen bemutatkoztam az NB I-ben, állítólag nem is rosszul, 1-1 lett az eredmény, Varga Béla 6-ost adott – szigorú újságíró volt –, és a bírálatban azt írta, Veréb nem keltett csalódást.
– Nem izgult? Solymosi, Sóvári, Kuharszki, Zámbó, Fazekas, Dunai II… ilyen neveket olvasni az újpesti összeállításban.
– Hogyne izgultam volna, ráadásul huszonkétezren szorongtak a stadionunkban, de kibrusztoltuk a döntetlent. Dunai II góljára a 90. percben szegény Szucsányi Bandi – két év múlva, már az MTK-ban, agyoncsapta a villám – szemfüles góllal válaszolt, a döntetlen hatalmas sikernek számított.
– És az utolsó is megvan?
– Az sokkal könnyebb, szinte tegnap történt. 1998. június 6., az utolsó forduló a bajnokságban. Akkor már évek óta nem védtem, a negyvenkilencediket tapostam, kapusedzőként dolgoztam a csapatnál – papíron még ma is –, de mivel mindkét kapusunk, Rácz és Nota is megsérült, Tornyi Barna szólt, hogy nekem kell védenem. Egy álló héten keresztül győzködött, míg végül igent mondtam. 4-1-re győztünk, ezen a meccsen is hatost kaptam, és az a példátlan eset fordult elő, hogy a kapus idősebb volt, mint az edzője! Azt nem mondom, hogy leányálom volt, elszoktam már a lelki nyomástól, idegileg annyira elfáradtam, hogy a 68. percben, amikor már 4-1 volt az állás, tehát megnyertük a meccset, cserét kértem. Ballagok befelé az öltözőbe, amikor az ifista Dávid, a cserém berohan mellettem a zuhanyzóba. Hát te mit keresel itt? – kérdezem tőle, mire ő: Az első akciónál kiállított a bíró! Hát így történt, hogy a lecserélt kapus később ért be az öltözőbe, mint az, akit a helyére küldtek be.
– Melyik volt a legemlékezetesebb meccse?
– Talán az, amelyiken tízest kaptam a Népsporttól. 1981. október 7-én a Megyeri úton játszottunk, igaz, ez már nem a Fazekas, Dunai II, Zámbó-féle Dózsa volt, de azért Törőcsik, Fekete, Kiss Sanyi neve jól csengett. Ezt is kihúztuk 1-1-re, mint az első NB I-es mérkőzésemet, 18:2 volt a szögletarány, nem ide, a 81. percig vezettünk egy öngóllal, és ha Büki játékvezető nem „eszi meg” Kiss Sanyi műesését, és nem ítél 11-est, akkor nyertünk volna anélkül, hogy lövést küldünk az újpesti kapura. Nagyon jólesett az újpesti edző, Temesvári Miklós nyilatkozata a meccs után: „Minden tíz évben egyszer lehet olyan nagyszerű kapusteljesítményt látni, amilyent Veréb produkált.” Miki volt az első edzőm az MVSC-ben, majd később a Diósgyőrben is volt a trénerünk, az ő dicsérete nekem duplán számított. De akadt még néhány emlékezetes meccsem.
forrás, fotó: dvtk.eu
Borsodi kis csapat? Nem tudja mi az a torinózás? Tiszta vicc!
Isten éltessen Gyuri báááá!
Azok a diósgyőri olimpiai selejtezők megismételhetetlen, örök élmények maradnak mindazok számára, akiknek hozzám hasonlóan megadatott a személyes részvétel. Gyuri bácsi ihletett formában védett, hiszen hazai pályán, és egy-két kivételtől eltekintve saját csapattársai között játszhatott, 25 ezer fanatikus néző előtt. Erre jött aztán a prágai „tavasz”, ahol a csapatban diósgyőri már csak hírmondónak maradt, és a kapuba az a Katzirz Béla került, aki egyáltalán nem volt rossz kapus, viszont semmi kötődése nem volt ahhoz a gárdához, és hiányzott belőle az a felbecsülhetetlen lelki plusz, amit Gyuri bácsi az előző selejtezőkben csodálatos teljesítményével magában felhalmozott. Az eredmény ismert…
Jellemző, hogy mikor a cseh újságírók megtudták, hogy nem ő véd, mindjárt a magyar kollégáikat kérdezték, hogy mi történt a csodakapusukkal. Persze, azok semmi épkézláb választ nem tudtak adni, mint ahogy nem is volt.
Úgyhogy a magyar foci általános leépüléséhez az ilyen és hasonló incidensek is nagyban hozzájárultak. Elég baj, hogy ennek a konkrét esetnek épp diósgyőri játékosok lettek a legnagyobb kárvallottjai.
Gyuri bácsi pedig Gyuri bácsi, akkora legenda, hogy ma már valljuk be lehetetlen hogy valaki akkora legendánk lesz mint ő és ezzel mindent elmondtam.