Veréb György interjú - magyarnemzet.hu

Szerző: objektív | 2020-01-27 14:57:00

Rapp Imre, Szentmihályi Antal, Fatér Károly, Gelei József, Géczi István, Bicskei Bertalan, majd később Rothermel Ádám, Katzirz Béla, Szendrei József mellett nem volt könnyű kitűnni, de Veréb Györgynek sikerült. A Diósgyőri VTK mezét több mint nyolcszáz hivatalos mérkőzésen viselő kapuslegenda kétszer is Magyar Kupa-diadalt ünnepelt a borsodi kiscsapattal, s két alkalommal az olimpiai válogatottban is helytállt, mindkétszer győztes gárdában, kapott gól nélkül. De talán arra a legbüszkébb a hetvenedik születésnapját tavaly decemberben ünneplő sportember, hogy három évtized telt el első és – tegyük hozzá gyorsan, eddig – utolsó élvonalbeli mérkőzése között.


fotó: Kozma István/KI Észak-Magyarország

– Emlékszik az első NB I-es mérkőzésére?
– Hát lehet azt elfelejteni? 1968. március 31-ét írtuk, három hónappal azelőtt igazolt le a Diósgyőr az anyaegyesületemből, a Miskolci VSC-ből. Tamás Gyula, a válogatott kapusunk megsérült, és Teleki Gyula, az edzőnk szólt, hogy én védek a Dózsa elleni hazai meccsen. Tizennyolc évesen bemutatkoztam az NB I-ben, állítólag nem is rosszul, 1-1 lett az eredmény, Varga Béla 6-ost adott – szigorú újságíró volt –, és a bírálatban azt írta, Veréb nem keltett csalódást.

– Nem izgult? Solymosi, Sóvári, Kuharszki, Zámbó, Fazekas, Dunai II… ilyen neveket olvasni az újpesti összeállításban.
– Hogyne izgultam volna, ráadásul huszonkétezren szorongtak a stadionunkban, de kibrusztoltuk a döntetlent. Dunai II góljára a 90. percben szegény Szucsányi Bandi – két év múlva, már az MTK-ban, agyoncsapta a villám – szemfüles góllal válaszolt, a döntetlen hatalmas sikernek számított.

– És az utolsó is megvan?
– Az sokkal könnyebb, szinte tegnap történt. 1998. június 6., az utolsó forduló a bajnokságban. Akkor már évek óta nem védtem, a negyvenkilencediket tapostam, kapusedzőként dolgoztam a csapatnál – papíron még ma is –, de mivel mindkét kapusunk, Rácz és Nota is megsérült, Tornyi Barna szólt, hogy nekem kell védenem. Egy álló héten keresztül győzködött, míg végül igent mondtam. 4-1-re győztünk, ezen a meccsen is hatost kaptam, és az a példátlan eset fordult elő, hogy a kapus idősebb volt, mint az edzője! Azt nem mondom, hogy leányálom volt, elszoktam már a lelki nyomástól, idegileg annyira elfáradtam, hogy a 68. percben, amikor már 4-1 volt az állás, tehát megnyertük a meccset, cserét kértem. Ballagok befelé az öltözőbe, amikor az ifista Dávid, a cserém berohan mellettem a zuhanyzóba. Hát te mit keresel itt? – kérdezem tőle, mire ő: Az első akciónál kiállított a bíró! Hát így történt, hogy a lecserélt kapus később ért be az öltözőbe, mint az, akit a helyére küldtek be.

– Melyik volt a legemlékezetesebb meccse?
– Talán az, amelyiken tízest kaptam a Népsporttól. 1981. október 7-én a Megyeri úton játszottunk, igaz, ez már nem a Fazekas, Dunai II, Zámbó-féle Dózsa volt, de azért Törőcsik, Fekete, Kiss Sanyi neve jól csengett. Ezt is kihúztuk 1-1-re, mint az első NB I-es mérkőzésemet, 18:2 volt a szögletarány, nem ide, a 81. percig vezettünk egy öngóllal, és ha Büki játékvezető nem „eszi meg” Kiss Sanyi műesését, és nem ítél 11-est, akkor nyertünk volna anélkül, hogy lövést küldünk az újpesti kapura. Nagyon jólesett az újpesti edző, Temesvári Miklós nyilatkozata a meccs után: „Minden tíz évben egyszer lehet olyan nagyszerű kapusteljesítményt látni, amilyent Veréb produkált.” Miki volt az első edzőm az MVSC-ben, majd később a Diósgyőrben is volt a trénerünk, az ő dicsérete nekem duplán számított. De akadt még néhány emlékezetes meccsem.

Olvasd el a teljes cikket >>>

forrás, fotó: dvtk.eu

Támogatom az amigeleken.hu oldal munkáját 500 forinttal:
És ezt olvastad már?
Hozzászólások
7. toki |Válasz erre: 6. max
2020-01-28 16:06:54
Ugyanez a 2 jutott nekem is az eszembe! Azért írtam korábban, hogy nem tudom ki ez a ...., de nem is nagyon érdekel, az ilyen megnyilvánulások, magukért beszélnek.
6. max
2020-01-28 15:24:02
Ez mááá egy fasza sportújságíró!!! :-O
Borsodi kis csapat? Nem tudja mi az a torinózás? Tiszta vicc!

Isten éltessen Gyuri báááá!
5. KáGábor
2020-01-28 08:36:29
Nagyon-nagyon remélem, hogy Gyuri bácsi megél egy nb1-es bajnoki címet! Ott van abban a top csoportban, akik nagyon megérdemelnék!
4. toki
2020-01-28 08:12:03
Nem tudom, hogy ki volt ez az újságíró, de nem is nagyon érdekel. Gyuri bátyjám, hiszem, hogy leszünk mi még fent, bajnokok, és az nb1-ben!!!
3. pinatinajkosz
2020-01-27 19:18:40
Remélem még 1-2 bajnoki címet is megélsz velünk Gyuribá!:) Jó egészséget kívánok! Csak a Diósgyőr!
2. wilson
2020-01-27 16:46:09
Aki elolvasta a teljes cikket, feltételezem, már nem először találkozik az 1980-as olimpiai válogatott esetével, hiszen majd’ minden Veréb-interjúban rákérdeznek. Egyszer, évekkel ezelőtt már magam is írtam egy hozzászólást erről a témáról, de nem állom meg, hogy újfent ne emlékeztessem az utókort arra a mérhetetlenül dilettáns, rosszindulatú, arcátlan döntésre, melynek nyomán – így, 40 év távlatából nézve is szilárd meggyőződésem – a diósgyőri aranycsapat derékhada egy olimpiai bajnoki címtől lett megfosztva. Még most is forr bennem az indulat, amikor e sorokat írom, és elképzelni sem tudom, mit érezhettek az akkori diósgyőri játékosok, akik elszenvedői voltak az esetnek, különösen Gyuri bácsi. Az az olimpiai válogatott, ki merem jelenteni, jobb volt, mint a cseheké, akik végül helyettünk jutottak ki, és meg is nyerték az olimpiát. Gyuri bácsi emberi nagyságára jellemző, hogy a cikkben meg sem nevezi azt a brilliáns „szakembert”, akinek köszönhetően végül nem kerültek bele a magyar sport aranykönyvébe. Az illetőt – akit épp akkor neveztek ki a nagyválogatott élére, és aki Lakat Karcsi bácsi „segítőjeként” az olimpiai csapat utolsó, sorsdöntő, prágai mérkőzését használta fel arra, hogy az általa kinézett, jövendőbeli A-válogatott játékosokkal kísérletezzen – én sem nevezem meg, mert nem méltó rá, elég legyen annyi, hogy játékosként szőke sziklának titulálták, edzői és emberi kvalitásai viszont a barna tehénlepény szintjét sem érték el.
Azok a diósgyőri olimpiai selejtezők megismételhetetlen, örök élmények maradnak mindazok számára, akiknek hozzám hasonlóan megadatott a személyes részvétel. Gyuri bácsi ihletett formában védett, hiszen hazai pályán, és egy-két kivételtől eltekintve saját csapattársai között játszhatott, 25 ezer fanatikus néző előtt. Erre jött aztán a prágai „tavasz”, ahol a csapatban diósgyőri már csak hírmondónak maradt, és a kapuba az a Katzirz Béla került, aki egyáltalán nem volt rossz kapus, viszont semmi kötődése nem volt ahhoz a gárdához, és hiányzott belőle az a felbecsülhetetlen lelki plusz, amit Gyuri bácsi az előző selejtezőkben csodálatos teljesítményével magában felhalmozott. Az eredmény ismert…
Jellemző, hogy mikor a cseh újságírók megtudták, hogy nem ő véd, mindjárt a magyar kollégáikat kérdezték, hogy mi történt a csodakapusukkal. Persze, azok semmi épkézláb választ nem tudtak adni, mint ahogy nem is volt.
Úgyhogy a magyar foci általános leépüléséhez az ilyen és hasonló incidensek is nagyban hozzájárultak. Elég baj, hogy ennek a konkrét esetnek épp diósgyőri játékosok lettek a legnagyobb kárvallottjai.
1. 2017.
2020-01-27 16:23:49
Az elején az az egy nem tetszik hogy a szerző úgy mutat be minket hogy a “borsodi kiscsapat”...ki a magyar nagy csapat ha mi nem vagyunk azok?

Gyuri bácsi pedig Gyuri bácsi, akkora legenda, hogy ma már valljuk be lehetetlen hogy valaki akkora legendánk lesz mint ő és ezzel mindent elmondtam.
Banner
Mégsem


Üzenet küldése...