Három harmad Vas Jánossal - 3. rész

Immár a 3. résszel folytatjuk a Vas Jánossal, a DVTK Jegesmedvék sokszoros válogatott jégkorongozójával készült interjúnkat.

Az 1. részben pályafutása kezdetéről, a 16 évesen kezdődő svédországi kalandról, valamint a 2002-es torontói NHL draftról beszélgettünk, amelyen a második kör második helyén draftolta a Dallas Stars. Az interjú 2. részében végigkövettük a 2005 és 2016 közötti légiós éveket, a mostani, 3. részben pedig a jégkorong iránti töretlen szerelemről, a család fontosságáról, Miskolcról és a jövőről is beszélgettünk. Nagy örömömre a sorozat nem ér véget a 3. résszel, mert a hosszabbításban a szapporói és a krakkói csodával, valamint az idei, hazai rendezésű világbajnoksággal kapcsolatos élményeit is megosztja majd velünk Jankó.

Hogyan lett a tiéd a nyerő 21 es számú mez?

Mindig is ez volt a kedvenc számom, már gyerekként is 21-es voltam. Tulajdonképpen egész pályafutásom során végigkísért és szerencsét is hozott nekem. Amikor Svédországba igazoltam, muszáj volt váltanom, mert már foglalt volt a 21-es mez és az elején 67-es számot viseltem. Az Iowa Starsban az első évben Loui Eriksson gyorsabb volt nálam és lefoglalta a 21-est, akkor 29-es mezben játszottam. Később, amikor felhívta őt az NHL-be a Dallas, akkor enyém lett a 21-es mez. Franciaországban mindkét állomáshelyemen, Dijonban és Rouenben is viselhettem a kedvenc számom, Csehországban viszont 84-es mezben játszottam, mert egy hatalmas nagy sztár, Jaroslav Bednar volt a csapatkapitányunk, és övé volt a 21-es mez. A válogatottban azonban megszakítás nélkül az enyém a 21- es mez az elejétől kezdve.

Aki kicsit is ismer téged, tudja, hogy te egy igazi nyerő típus vagy. Ez egy családi vonás nálatok, vagy a profi évek alatt rögződött ez beléd?

Mi hárman vagyunk fiútestvérek, és gyerekkoromban minden egyes győzelemért meg kellett küzdenem a bátyáimmal szemben. Bármit is játszottunk, mindig mindegyikünk nyerni akart. Volt a pincében egy pingpongasztalunk és nagyon sokat játszottunk. Már egészen kicsi koromban egész jól ment a játék, rengeteg nagy csatát vívtunk. Apu is rendszeresen beszállt a játékba, és nem az volt, hogy hagyta, hogy mi, gyerekek nyerjünk. Ebből is látszik, hogy már gyerekkoromtól belém ívódott az állandó győzni akarás.

Ha visszagondolsz arra, milyen volt a fiatal Vas János, aki kiment Svédországba, és összehasonlítod a mostani önmagaddal, milyen változásokon mentél keresztül. Gondolok itt ugyanúgy a sport és az emberi vonatkozására is.

Szerencsére a jégkorongot ugyanúgy szeretem, mint fiatal koromban, ez cseppet sem változott. Sokkal rutinosabb, okosabb lettem, ez egészen biztos. Természetesen, a mostani fejemmel már sokkal megfontoltabban és sokkal rutinosabban tudnám megoldani azokat a problémákat, amelyek fiatalabb koromban előjöttek. De ez így is van rendjén. Mindenesetre azt veszem észre magamon, hogy 34 évesen sokkal profibb vagyok, mint fiatalabb koromban voltam és itt nem elsősorban a 16-18 éves önmagamra gondolok, hanem például az Amerikában töltött időszakra.

Mit értesz a profizmus alatt?

A felkészülés is nagyon sokat fejlődött például. Akkoriban nyáron egyedül készültem egy konditeremben Dunaújvárosban és semmi hoki specifikus nem volt a felkészülésemben. Megkaptam ugyan a programokat Amerikából, amit el kellett végeznem, de egyáltalán nem tudtam, mit és hogyan csináljak és hogy helyesen csinálom-e egyáltalán a feladatokat.

Mostani viszonylatban már ég és föld a különbség az edzéskörülmények között. Ma már felkészült szakemberek segítenek az edzőtermi felkészülésben és ennek köszönhetően is sokkal jobban tudom, hogy a jégen kívül milyen döntést kell meghoznom annak érdekében, hogy jobb legyek a jégen.

A táplálkozásban például a feleségem segített nagyon sokat. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a jégen mutatott teljesítményben mennyit számít, hogyan táplálkozik az ember. Gabinak köszönhetően ebben a tekintetben is nagyon sokat okosodtam.

Azt mondtad, hogy a jégkorong szeretete mit sem változott az évek alatt. Hogy sikerül fenntartani magadban ezt a lelkesedést, ezt a tüzet?

Ez jön belülről, nem kell fenntartani. Szerencsére, nem kell extra motiváció hozzá, ez most is megvan bennem. Egyszerűen azért, mert szeretem a jégkorongot. Persze, jó volt pihenni két hetet, de már nagyon vártam, hogy újra edzhessek. Nekem tökéletesen elég két hét, amikor nem csinálok semmit, de utána már szükségem van a mozgásra. Azért azt meg kell mondanom, hogy a nyári felkészülést nem szeretem annyira, mint amikor már a jégen edzhetünk.

Az étkezés kapcsán már említetted a feleségedet, Gabit. Meg tudod fogalmazni azt, hogy milyen szerepe volt neki a te sikeres pályafutásodban?

Feladott mindent értem, a szüleit, a barátait, a karrierjét. Biztos vagyok benne, hogy Gabinak nagyon sikeres karrierje lehetett volna itt, Magyarországon, de 20 évesen feladta értem és kijött velem Amerikába. Rengeteget segített, mindenben támogatott, nélküle egészen biztosan nem jutottam volna el idáig, ahol most vagyok. Nagyon szeretjük egymást és ez a legfontosabb. Csak megismételni tudom, hogy nem tudom, hol lennék nélküle.

Neked van kabalád, vagy valamiféle rituáléd a meccsek előtt? Azt vettem észre, hogy amikor vége van egy mérkőzésnek, többnyire utolsónak mész be az öltözőbe.

Az azért van, mert meccs után a kispadon felteszem az élvédőt a korcsolyára. De van egy-két dolog a felkészülésben, illetve meccs előtt, amit ugyanúgy szoktam csinálni, de ezt nem is kabalának, hanem sokkal inkább rutinnak mondanám. Sokan vannak például úgy, hogy mindig ugyanazt a korcsolyát kötik be először. Nekem nincs ilyen babonám, de szeretek utolsónak kimenni a jégre. De ha jönne valaki, és ragaszkodna hozzá, hogy ő szeretne utolsónak jégre lépni bevonuláskor, egészen biztosan átengedném neki.

Volt neked egyáltalán valaha olyan csapattársad, akivel rossz volt a viszonyod?

Biztos volt, de szerencsére nem sok és az is inkább külföldön. Itthon nagyon sokan nem tudják, milyen külföldön légiósnak lenni. Az azért teljesen más, mint itthon játszani. A légiós helyzete teljesen más, hatványozottan kell teljesítenie, mert ha nem így tesz, nagyon könnyen megválnak tőle. Én ezt nagyon sok éven keresztül csináltam, sok csapatban szerepeltem, és szerencsére 90-95%-ban mindenkivel nagyon jó volt a kapcsolatom. De azért persze, volt egy-két csapattársam, akivel nem igazán találtam meg a megfelelő hangot, de olyan, hogy én valakivel tüzes viszonyban lettem volna, olyan szerencsére nem volt. Rövid fellángolások természetesen előfordulnak, de ezek elmúlnak hamar. Ez azért is nagyon érdekes dolog, mert ha jól játszik az ember, akkor jobban be is tud illeszkedni a csapatba.

Milyen érzés az, amikor az ember azzal keresi a kenyerét, amit a legjobban szeret csinálni az életben?

Ennél jobb dolog számomra nincs a világon. Mindenkinek azt mondom, hogy ameddig bírja és szereti, addig csinálja, mert utána váltani nagyon nehéz. De kétoldalú a dolog, mert a mi életünk azért hatalmas lemondásokkal jár. Ez kőkemény munka, és hogy ezt valaki versenyszerűen tudja űzni huszonvalahány évig, ahhoz irgalmatlanul keményen kell dolgozni. De én ezt is szeretem benne és nem cserélném semmivel, az biztos.

Hogy alakul ki egy jégkorongozóban az, hogy a félelemérzet nélkül vetődik bele a korong útjába?

Ezt meg kell tanulni már gyerekkorban. Amikor már sok éven keresztül gyakorolja ezt az ember, akkor már rutinból jön a mozdulat. Ha érzed vagy látod, honnan jön a lövés, akkor tudod, hogyan vetődj bele, hogy azzal a testrészeddel blokkold a lövést, amin van védőfelszerelés.

De ez egy ilyen sport, ha valaki fél a lövéstől, az egyből kiütközik a jégen, meg is látszik játék közben. A szurkolók is kiszúrják azokat, akik félnek blokkolni egy lövést. Az a helyzet, hogy ebben a kőkemény játékban néha fájdalmakat elviselve kell játszanunk, és néha, ugyan nem ez a cél, de fájdalmat kell okozni az ellenfélnek.

Mennyi munkád, gyakorlásod van abban, hogy különösen emberelőnyös helyzetekben a kék vonal környékére teszik le neked kapáslövésre a korongot a csapattársaid? Ez nem inkább a védők feladata volt régebben?

A mai, modern hokiban már nemcsak a védők feladata ez, le vannak osztva a szerepek. Ebben a szezonban én kaptam a pozíciót, hogy én lövöm a kapáslövéseket, ha úgy jön ki rám a játék. Meg kell, hogy mondjam, nagyon sok munka van ennek a hátterében. A legjobb recept erre természetesen az, hogy már gyerekként nagyon sokat kell gyakorolni a mozdulatot.

Mikael Tisell már harmadszor volt edződ az előző szezonban. Ő mennyivel lett másabb ahhoz képest, mint amikor először dolgoztál a keze alatt?

Ez egy érdekes kérdés. Amikor először volt az edzőm, akkor tulajdonképpen még gyerek voltam. Nagyon jó pedagógus volt és ez nekem nagyon sokat jelentett akkoriban. Az tavaly is látszódott, hogy az erőnlétet tekintve is nagyon érti a dolgát. Ennek köszönhetően is tudtunk az egész szezonban szinte végig topon teljesíteni.

Azt azért tudni kell, hogy Svédországban egész más hokit játszanak. Itthon egy edzőnek sokkal jobban el kell magyaráznia az a játékosoknak, mit hogyan csináljanak, hova álljanak, hova korcsolyázzanak, hova passzoljanak. Svédországban sokkal inkább a játékra kell koncentrálni, mert ezeket már gyerekkorban megtanulják a játékosok.

Prága után hazajöttél és Fehérvárra igazoltál. Miért csak egy évig maradtál?

Szerették volna, hogy még két évig maradjak, és már nagyon kicsi hiányzott ahhoz, hogy aláírjam az új szerződést, de közbejött Miskolc és Pista bácsi. Vele nagyon hamar megtaláltam a közös hangot, azt az új motivációt, amire vártam, amire szükségem volt. Ezért úgy gondoltam, jobb lesz nekem itt Miskolcon és két nap alatt meg is állapodtunk.

Említetted, hogy jól érzitek magatokat Miskolcon. Minek tudható ez be? Az egész környezetnek, a csapatnak, a fejlődésnek, ami a klubot körülveszi?

Nagyon sokat számít, hogy remek a hangulat a csapaton belül. Amikor megérkeztem, egyből befogadtak, persze, több játékost is jól ismertem előtte a válogatottból. Ritka az, amikor ennyire együtt van egy csapat, nincs széthúzás, tudunk egymásért küzdeni. Mi ezért vagyunk ilyen erősek, mert mindenki egy irányba halad. Természetesen, nagyon fontos az edző személye is, de az a legfontosabb, hogy egy irányba húzzon a társaság.

34 éves vagy. Hány évet látsz még magadban?

Remélem, még jó sokat. Imádom jégkorongot, ezt szeretem a legjobban csinálni a világon. Addig szeretnék játszani, ameddig csak bírja a testem, remélem, hogy akár 40 éves koromig is. De ez nagyon sok mindentől függ azért. Mennyire tartja karban magát az ember, mennyire kerülik el a sérülések, milyen a családi háttér, megtehetem-e azt, hogy addig játszok, ameddig akarok? Minél tovább szeretnék játszani, illetve addig, amíg segítségére tudok lenni a csapatomnak.

Gondolkodtál már azon, hogy ha egyszer szögre akasztod a kesztyűt, hogyan tovább utána?

A sportmenedzseri végzettségem már megvan. Beadtam a jelentkezésemet a TF-re a szakedzőire, bízom benne, hogy fel is vesznek és meg tudom szerezni az edzői képesítést is, de jelen pillanatban sokkal jobban érdekel a csapattal kapcsolatos háttérmunka, mint az edzői. Magyar viszonylatban széles kapcsolatrendszerrel bírok és ezt is kihasználva szeretném majd segíteni a magyar hoki fejlődését. Ha az a profizmust, amit én tapasztaltam külföldön, meg tudnánk honosítani itthon, akkor sokkal többre lennénk hivatottak, mint hogy fel-le ingázzunk az A-csoportba.

Összességében teljesen elégedett vagy a pályafutásoddal, vagy van benned valamiféle hiányérzet?

Amit én tudtam kontrollálni, abban nincs hiányérzetem. Egész pályafutásom során mindent 100%-osan próbáltam teljesíteni és az a lényeg, hogy folyamatosan tükörbe tudtam nézni. Természetesen, követtem el hibákat, de hát, ki nem. Összességében teljesen elégedett vagyok vele.

Jankó 13 éve él boldog házasságban feleségével, Gabival. Többször is kihangsúlyozta a beszélgetésünk során, hogy milyen sokat köszönhet Gabinak, aki jóban-rosszban kitartott mellette, mindenben segítette őt pályafutása során, és meggyőződése, hogy nélküle egészen biztosan nem lehetne ilyen sikeres pályafutás a háta mögött. Nagyon kíváncsi voltam, Gabi hogy vélekedik erről, ezért a 3. részt a vele folytatott beszélgetéssel zárjuk:

Jankótól is megkérdeztem, hogy az évek folyamán milyen változásokon ment keresztül, de érdekelne, te hogyan látod, mennyivel másabb a mai Jankó ahhoz képest, akit annak idején megismertél?

Úgy érzem ugyanolyan maradt, ugyanúgy imádja a jégkorongot, mint a legelején. A játékára azt tudom mondani, hogy egy kicsit már lehiggadt, de mégis ugyanazt a harcos Jankót látom a jégen, aki küzd, aki győzni akar és mindig teljes erejével veti magát a küzdelembe. Ebben a tekintetben sincs semmi változás a korábbi önmagához képest.

Te igazi hokis feleség vagy, jársz a meccsekre, szurkolsz a csapatnak?

Persze, természetesen.

Amikor Csehországban volt az a súlyos fejsérülése, utána nem volt benned nagyobb félelem, amikor elengedted egy meccsre?

Én előtte is nagyon izgulós voltam és vagyok a mai napig is. Minden meccs előtt és meccs közben is nagyon izgulok, de Jankónak úgyse tudnám azt mondani, hogy ne menjen, mert neki ez az élete. Bármit is mondhatnék neki, ő nem ismer lehetetlent, és nem fog kihagyni egy meccset emiatt. Annyira imádja jégkorongot, hogy játszott már törött ujjal is és azt sem tudta senki, hogy a svájci VB-n úgy játszott, hogy el volt repedve a talpa. A jégkorongban ő nem ismeri azt a szót, hogy nem.

Franciaországban készült róla egy festmény. Ennek mi a története?

Egy francia szurkolólány örökített meg a vásznon néhány játékost, köztük Jankót is. Nagy bánatunkra azonban nem kaptuk meg a festményt, csak egy fotónk van róla.

Elég sok országban, sok városban éltetek, te hol érezted magad a legjobban?

Franciaországban, Dijonban. Ott a franciák is sokkal befogadóbbak voltak, szerettek együtt lenni velünk, külföldiekkel is. Annyira jó kis mag alakult ki ott, teljesen családias légkör vett körül minket. Ez nem mindenhol volt így, a többi helyen általában a külföldi játékos és a családja a többi légióssal volt jobb viszonyban, de Dijonban mindig összejártunk a franciákkal is, összetartottunk, szinte olyan volt, mint ha egy nagy család lettünk volna.

A civil életben mindig ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott, mint amilyennek én megismertem?

Hát, nem könnyű kihozni a sodrából, de mindenesetre tudom, hány fok a v(V)as olvadáspontja. Ha elő is fordulnak közöttünk viták, úgy sohasem tudnánk lefeküdni esténként, hogy ki ne békülnénk, ez nagyon fontos.

Jankó egy csodálatos Apuka. Imádom benne, ahogy tud szeretni, ahogy szereti a kisfúnkat, Joelt. Nála jobb embert nem ismerek.

Sokat segítettél neki a táplálkozásban is …

Igen, ennek az az előzménye, hogy egy sérülés miatt 10 év után sajnos abba kellett hagynom a balettot. De nagyon hiányzott már a mozgás, és amikor Jankó Fehérváron játszott, akkor én elkezdtem itthon egy aerobik edzői és egy táplálkozás tanácsadói iskolát. Miután ezt elvégeztem, elkezdtünk helyesen táplálkozni és Jankó nagyon hamar érezte magán a pozitív változást, a kondíciója is javult ennek köszönhetően.

Jankó többször is említette nekem, hogy nagyon jól érzi magát Miskolcon. Te is így érzed?

Igen, nagyon jól érezzük magunkat, szeretjük Miskolcot. Szeretjük az embereket, a szurkolókat, a családias környezetet. Arról nem is beszélve, hogy Miskolc nagyon szép helyen fekszik, szép a környezete és a belváros is gyönyörű. A többi hokis feleséget is nagyon szeretem, sok barátot szereztem köztük is.

Elolvasom a "Három harmad Vas Jánossal - 1. rész" -t >>>>>>>>>

Elolvasom a "Három harmad Vas Jánossal - 2. rész" -t >>>>>>>>>