Három harmad Vas Jánossal - 2. rész

Szerző: Jáborcsik András | 2018-04-19 20:56:00

A második résszel folytatjuk a "Három harmad Vas Jánossal" című beszélgetéssorozatunkat. Egy részbe lehetetlen lett volna összesűríteni a DVTK Jegesmedvék válogatott csatárának páratlanul izgalmas pályafutását, ezért stílszerűen három harmadra osztottam az interjút.

Az első harmadban Jankó pályafutásának kezdetéről, a svédországi utánpótlás évekről és a 2002-es torontói NHL draftról olvashattatok, a most megjelenő részben pedig megpróbáltuk végigkövetni a 2005 és a 2016 közötti légiós éveket. Az interjú harmadik részében a Magyarországra való hazatérésről és a DVTK Jegesmedvékről beszélgetünk majd.

A beszélgetés során egy fantasztikus sportember és egy remek családapa portréja rajzolódott ki bennem, aki soha nem adta fel a harcot, bármilyen nehézségekkel is kellett szembenéznie pályafutása során. Jankó minden állomáshelyén igazi nagykövete volt a magyar jégkorongnak, mindenhol sikerült kivívni a megbecsülést. Hatalmas örömmel tölthet el bennünket, hogy a következő szezonban is a Jegesmedvék sorait fogja erősíteni.

Fogadjátok szeretettel a beszélgetés második részét!


Az Amerikában töltött éveid alatt az utolsó évben voltak a legjobbak a statisztikai mutatóid. Ez annak is volt köszönhető, hogy idő kellett megszokni az ottani környezetet, a kisebb pályaméretet?

Igen, időre volt szükségem ahhoz, hogy átvegyem az ottani játékot. Én sohasem voltam egy egyből berobbanó típus, és ott egy egészen másfajta játékot kellett játszani. Egyébként már a második évben is nagyon jól ment a játék, de valóban, a harmadik évben jött ki a lépés legjobban, és ez a pontokban is megmutatkozott. A playoffba ugyan nem jutottunk be, de mind a csapatnak, mind nekem akkor ment legjobban a játék. Nagyon bíztam benne, hogy felvisznek az edzők az NHL-es csapatba, de sajnos nem gondolták úgy, hogy ki akarnak próbálni.

A pálya méretéből adódóan különbséget hogyan sikerült megszoknod?

Idő kell, hogy megszokja az ember, de miután ráéreztem, hogy kell ezt a kisebb pályát játszani, utána már nagyon megszerettem, és inkább a nagyobb pálya volt szokatlan, amikor visszajöttem Európába. Ugye, az teljesen nyilvánvaló, hogy a kisebb pályaméretből adódóan sokkal gyorsabb a játék, sokkal jobban fent kell lenni az ember fejének ahhoz, hogy ne kapjon nagyon nagy ütközéseket. Sokkal gyorsabban jönnek az ütközések, ebből kifolyólag a sérülések is. Az első évben volt egy térdsérülésem és egy csuklóműtétem is, erre rá is ment a szezonom.

Így utólag visszagondolva, min múlt az, hogy végül nem sikerült bemutatkoznod az NHL-ben?

Valószínűleg fent az edzők úgy gondolták, hogy akkor, abba a szisztémába, amit játszott a csapat, nem férek be. Éppen akkor más játékstílust képviselő játékosra volt szükségük, mint én voltam. Egyébként, hogy mennyire közel voltam a Dallas Starshoz való felhíváshoz a harmadik évben, mi sem bizonyítja jobban, hogy Les Jackson dallasi general manager szokás szerint minden NHL-es és AHL-es játékosnak küldött üdvözlő lapot karácsonykor, de nekem azt is írta, hogy én leszek a következő, akit felhívnak. Sajnos, azonban erre mégsem került sor.

Pont a legjobban sikerült éved után hagytad ott Amerikát. A 2007/2008-as szezonban 80 meccsen 41 pontot értél el az Iowa Starsban. Adódik a kérdés, miért nem maradtál a tengerentúlon?

Lejárt a hároméves szerződésem és a menedzserem nem talált olyan lehetőséget, ami megfelelő lett volna. Próbáltunk NHL-es csapatot is keresni, de csak AHL-es lehetőségek adódtak. Akkor úgy gondoltuk, hogy inkább egy európai topligában játsszak, mint a másodosztályban. Voltak jelentkezők Svédországból és Finnországból is, és én a svéd lehetőséget választottam.

A Mikael Tisellel – aki már harmadízben az edződ - való ismeretséged honnan ered?

Először 2004-ben volt az edzőm a Halmstadtnál, amikor a Malmö kölcsönadott nekik. Az egy nagyon jól sikerült év volt, nagyon jól ment a csapatnak. Következő alkalommal akkor dolgoztunk együtt, amikor 2010-ben a Volánból eligazoltam Svédországba, Tingsrydbe, most pedig újra találkoztunk Miskolcon.

A statisztikákat böngészve a 2010/11-es tingsrydi szezonod is nagyon jól sikerült, hiszen 21 góllal harmadik lettél a góllövőlistán a svéd másodosztályban…

Igen, az én sorom nagyon jól muzsikált, de a csapatnak szörnyű éve volt. Kis túlzással csak én lőttem gólt a csapatból. Végig a kiesés ellen küzdöttünk, éppen csak bent tudtunk maradni. Magam sem értettem, hogy miért, mert nagyon jó csapatunk volt, csak valahogy az edzők nem találták meg jól közöttünk a kémiát. A vezetőség két alkalommal is edzőt váltott szezon közben.

Egyébként nagyon szerettem ott játszani, annak ellenére, hogy csak egy háromezres „falucska”, aminek 3500 férőhelyes jégcsarnoka van.

Utána következett a Troja, ahol együtt játszottál Bartalissal. Bejött az a számítása az edzőtöknek hogy a két magyart egy sorban teszi, és egyikőtöktől a gólokat, a másiktól pedig a gólpasszokat várja?

A Troja nem volt ismeretlen számomra, mert a 2002/2003-as szezonban már játszottam ott, amikor a Malmö egy fél évre kölcsönadott nekik. Az elején még egy sorban játszottunk, de nem igazán jöttek a pontok, és csereberélt minket az edző elég sokat.

Hogyan született meg a döntés, hogy 2012-ben Skandináviából délre teszitek át a székhelyeteket?

A Troja a tízedik hely környékén végzett a bajnokságban, és a menedzseremmel arra gondoltunk, hogy két, a csapat eredményessége szempontjából gyengébben sikerült szezon után új motivációt kell találnom, ehhez pedig szükség lehet a váltásra. A francia lehetőség úgy jött, hogy egy volt edzőm, a mostani szövetségi kapitány, Jarmo Tolvanen hívott fel és azt mondta, hogy mindenképpen szeretné, hogy hozzájuk igazoljak Dijonba. A francia ligáról szinte semmit nem tudtunk, mégis belevágtunk a kalandba, amit egyáltalán nem is bántunk meg.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy mielőtt döntöttetek, elmentetek szétnézni, felmérni a viszonyokat?

Nem, összepakoltunk, beültünk a kocsiba és mentünk. Megbíztam Tolvanenben, ő már egy éve ott dolgozott, azt mondta, hogy nagyon jók a körülmények, minden fejlődik, és jól is szerepelt a csapat a bajnokságban. Úgy éreztük Gabival, hogy pont egy ilyen felfrissülésre van szükségem. Az élet végül igazolta, hogy nagyon jól döntöttünk, mert nagyon jó helyre kerültünk. Amikor kérdezik, hogy az állomáshelyeim közül melyik volt a legjobb, akkor egyikként mindig a Dijont mondjuk, Amerikán kívül természetesen. Csodálatos volt a város, nagyon jó csapatszellem alakult ki, a sorom szerencsére az egész szezonban végig egészséges volt, ami nagyon élvezetessé tette az ott töltött időt. Emlékszem, mikor vezettem kifelé, mondtam is Gabinak, hogy úristen, hova megyünk, mustárföldre? Amikor megérkeztünk, egy olyan lakásba vittek minket, ami nagyon nem nyerte el a tetszésünket, másnap aztán mutattak egy olyan lakást, ami mindig is a feleségem álma volt. Egy régi típusú francia épületben levő kandallós lakást kell elképzelni, nagyon közel a belvároshoz és közel a pályához is.

A francia Liga milyen erősségű volt a svéd másodosztállyal összehasonlítva?

Az első három-négy csapat felvette volna a versenyt a svéd másodosztály élmezőnyével, viszont a közepe és a vége az már sokkal gyengébb volt.

Megint visszatérve a statisztikáidra, Dijonban érted el a legjobb mutatókat, 26 meccsen 43 pontot értél el. Ezek szerint jót tett a környezetváltozás…

Franciaországra inkább a támadó hoki volt jellemző, a svéd védekező stílussal szemben, így könnyebb is volt pontokat szerezni. Ha jól emlékszem, az én sorom volt a legponterősebb sor az egész ligában, az egyik sortársam lett a Liga pontkirálya, én talán hatodik vagy hetedik, de a szélső társam is nagyon magasan végzett. Mindent összevetve rendkívül élvezetes szezon volt.

Dijon után következett aztán a francia bajnok, a Rouen. 25 meccsen 31 pont a sokszoros francia bajnokcsapatban nem rossz teljesítmény …

Egy éves szerződésem volt a Dijonnal, ez lejárt, és úgy gondoltam, hogy jó lenne még feljebb lépni. Ekkor már a saját magam menedzsere voltam, én magam kerestem a lehetőséget az előre lépésre. Szerencsére, az eredményességem itt sem romlott le.

Nektek óriási szerencsétek van abból a szempontból, hogy a hokinak köszönhetően sok országot, sok kultúrát megismerhettetek…

Igen, valóban ez a legjobb dolog benne, ezeket az élményeket senki nem veheti el tőlünk. De azért van hátulütője is ennek a dolognak. Ugyanis, ha nincs legalább két éves szerződésed, akkor a szezon után teljesen ki kell ürítened a lakást. Akkor jön a költözés haza Dunaújvárosba, a következő szezonra megint bepakolni és ott megint kipakolni. Harmincon fölül évente kétszer kipakolni a lakást, az nem igazán kellemes dolog.

A két éves franciaországi kiruccanást követte a Slavia Praha. Hogy lettél Te az első magyar hokis, aki a cseh bajnokságban szerepelt?

Egy menedzser hívott telefonon, hogy próbajáték lesz a Slaviánál, van-e kedvem elmenni rá? Természetesen, igent mondtam, hiszen nagyon vonzott a cseh bajnokság. Egy héttel a próbajáték előtt aztán hívott, hogy még sincs meg a lehetőség, és akkor villámgyorsan másik csapatot kellett keresni. Ezek azért elég idegőrlő időszakok tudnak lenni az ember életében. Felhívtam gyorsan egy másik menedzsert, aki intézett nekem egy másik próbajátékot a kazah Karagandánál, aki az orosz másodosztályban, a VHL-ben szerepelt. Ők akkor éppen Svájcban edzőtáboroztak, itt csatlakoztam hozzájuk. Végül nem maradtam sokáig náluk, mert két nap múlva újra hívott a menedzser, hogy mégis mehetek a Slaviához. Nagyon megörültem neki, mert a cseh hoki sokkal szimpatikusabb volt számomra, mint az orosz bajnokság, nem mellesleg Prága jóval közelebb van Magyarországhoz, mint Kazahsztán, ráadásul egyáltalán nem volt biztos, hogy oda Gabi jöhetett volna velem. Gyorsan bepakoltam hát a szerelésem az autóba és indultam Prágába.


Szerencsére edzésben voltam, jól is sikerült a próbajáték, több edzőmeccset is játszottunk. Körülbelül két hét után szóltak, hogy leigazolnának és azon nyomban alá is írtam a szerződésemet.Itt éreztem újra igazán azt, hogy ez az a hoki, ez az a feeling, amit én igazán szeretek. Az idegenbeli meccseinken mindenhol telt ház előtt, csodálatos csarnokokban játszottunk. A hazai meccseinket a tizenhétezres O2 Arénában vívtuk. A két prágai csapat közül a Sparta volt a népszerűbb akkoriban. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a Slaviánál nem sokkal előtte volt tulajdonos és vezetőség váltás is, és a költségvetés is meg lett nyirbálva és mivel annyira nem is ment jól a csapatnak, a Sparta elleni városi rangadót leszámítva, ahol telt ház volt természetesen, olyan négy-ötezer volt az átlagos nézőszám a meccseinken.

Meséld el, légy szíves, hogyan született a horror sérülésed?

Úgy, hogy egy idegenbeli meccsen az arcom találkozott egy korcsolyával.

Gabihoz fordulok és tőle kérdezem, hogyan értesült egyáltalán a sérülésről, hogyan élte meg ezt a szituációt? „A szüleim pont kint voltak nálunk Prágában. Azt tudni kell, hogy az Édesanyám fanatikus hoki szurkoló, és talált egy olyan internetes oldalt, ahol szövegesen tudósítottak a mérkőzésről, itt nyomon tudtuk követni az eredmény alakulását. Egyszer csak mondja nekem, hogy nézd már, Gabi, mindenhol csak azt írják, hogy Vas, Vas. Próbáltam lefordítani, de csak annyit értettem, hogy sérülés meg rengeteg vér a jégen. Na, akkor én ott helyben teljesen rosszul lettem. Próbáltam hívni Jankót, persze, nem vette fel a telefont, később sikerült elérnem az egyik szlovén csapattársát, Zsiga Pavlint. Róla tudni kell, hogy ő egy Móka Miki volt, és csak annyit mondott nevetve, hogy majd ha hazamegy, úgyis meglátod. Akkor persze egy kicsit megnyugodtam, hátha nincs nagyobb baj, aztán nem sokkal később Jankó küldött egy képet. Hát, mit mondjak, amikor megláttam, elájultam."

Hogy sérültél meg tulajdonképpen?

Ütköztem az ellenfelemmel, elvesztettük az egyensúlyunkat, én nekiestem a palánknak, és ahogy ő is elesett, a korcsolyájának a pengéje elérte az arcomat. Egyébként a hátam sokkal jobban fájt, a fejemen csak annyit éreztem, ahogy folyik le a vér az arcomon. Az volt az ijesztő, hogy a doktornő először hirtelen azt sem tudta, mit csináljon velem, kórházba vigyenek-e vagy ott lásson el helyben. Mondtam neki, hogy varrja már össze gyorsan. Különben, le a kalappal előtte, mert nagyon szépen megcsinálta.

Eltűnt a nyoma teljesen?

Dehogyis, mindig látszódni fog. Amikor meccs közben a sisak megnyomja, még most is be szokott dagadni egy kicsit.

Olvastam, hogy a sérülés után pár nappal már újra játékra jelentkeztél…

Muszáj volt, mert ez a meccs már a playoff előtt volt nem sokkal.

2015-ben egy zágrábi próbajátékot követően kis híján a KHL-ben szereplő Medvescsakhoz igazoltál. Hogy kerültél képbe náluk?

Ez az első prágai évem után volt. Egy hongkongi jégkorong tornán találkoztam a Zágráb general managerével. Beszélgettünk, és mondtam neki, hogy nagyon szívesen kipróbálnám magam az orosz ligában. Azt javasolta, hogy nyáron vegyük fel a kapcsolatot és térjünk vissza a dologra.

Hogy kerültél Hongkongba egy hoki tornára? Ez elég érdekesen hangzik…

Az Abu Dhabi csapatában játszottam egy tornán. Magyar edzőjük volt, Kővágó Kristóf, ő hívott el, mert szerették volna megnyerni a tornát. Elsőre hihetetlennek tűnhet, de egy Pláza hetedik emeletén játszottuk a meccseket. Meg kell hagyni, nagyon jó élmény volt.

Milyen volt a próbajáték és miért nem jött össze végül a szerződés?

Szerencsére nagyon jól ment a játék, ezért is tartottak ott két hétig. Az első héten csak a próbajátékosok vettek részt, a másodikon pedig már a csapattal együtt dolgoztunk. Öt nap alatt öt meccset játszottunk, mellette pedig még volt öt edzés is. Visszagondolva, nagyon nagy élmény volt, de látszódott az, hogy tulajdonképpen akkor már megvolt a csapatuk és az orosz légiósokon kívül nem nagyon tartottak meg senkit

A második hét végén mondták is, hogy sajnálják, de rossz az útlevelem. Ezt pedig arra értették, hogy nem orosz vagy horvát vagyok. Csalódott voltam, mert úgy éreztem, hogy minimum a negyedik sorba mindenképpen befértem volna a tudásom alapján.

Aláírtál újabb egy évet a Slaviához …

Igen, szívesen fogadtak is. Mivel az előző szezon végén kiesett a csapat, mindenféleképpen szerettem volna inkább az Extraligában játszani, de a zágrábi próbajáték után megkerestek és látszott rajtuk, hogy nagyon szeretnék, ha továbbra is nálunk maradnék. Mivel ekkor már augusztus eleje volt, eléggé ki voltunk csúszva az időből, ezért úgy döntöttünk, hogy maradunk Prágában. Az is nagyon fontos tényező volt a döntésünkben, hogy Gabi akkor már várandós volt.

Az, hogy a második prágai éved után 2016-ban hazajöttél és a Volánba igazoltál, abban annak is szerepe volt, hogy nem sikerült a feljutás az Extraligába?

Igen, természetesen. Nagyon kevésen múlt a feljutás. Ha összejött volna, akkor mindenképpen maradunk. A prágai évek felejthetetlenek voltak, nagyon szerettünk ott lenni, annak ellenére, hogy az eredmények nem igazán jöttek. Elfogadtak, sikerült kivívnom náluk a tiszteletet, ami magyar hokisként nagyon nehéz volt. Nekem minden edzőnél legalul kellett kezdenem és arra is büszke vagyok, hogy soha nem adtam fel a harcot, és mindig sikerült magam felé fordítani a dolgokat. Még annál a szlovák edzőnél is felküzdöttem magam az első sorba, aki eleinte csak azt mondta rólam, hogy én csak egy magyar hokis vagyok és ezért egyből a negyedik sorban tett.

Folytatjuk …




SEGÍTS MINKET!

Az amigeleken.hu ingyenes, de sok munkával készül.
Támogass, hogy növekedni és fejlődni tudjunk!

www.amigeleken.hu/segits-minket

És ezt olvastad már?
Banner
Hozzászólások
1. Bobák Kornél
2018-04-16 15:55:10
Igen, a múltkori vitánk során is erre utaltam, a hokiban évente változik a keret, főleg a légiósok. Ahogy itt fent olvasom, Vas János sem töltött sok időt egy helyen.
Mégsem


Üzenet küldése...