Akinek a mai napig a Nem érdekel más, csak a Diósgyőr a csengőhangja - Interjú Földesi Károllyal

Karcsi, szeretünk Téged, de mi ez a csengőhang?

Hat éven keresztül volt a DVTK játékosa, gyerekkori álma teljesült azzal, hogy 17 évesen Diósgyőrbe igazolt Somsályról. Nyolcvankét mérkőzésen öltötte magára a piros-fehér mezt és nyolc alkalommal talált be az ellenfelek hálójába. Emlékezetes bemutatkozására három nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt került sor, ahol csereként beállva egyenlített a Tatabánya ellen, azon a meccsen pedig, amelyen elsőként lépett pályára kezdőként Fehérváron, győzelmet érő találatot szerzett. 1975-ben talán kicsit elhamarkodott döntést hozott azzal, hogy elhagyta a DVTK-t és Kaposvárra igazolt. Edzőként a 73/74-es szezonban feljutó Diósgyőr edzője volt, de tevékenykedett a cigányválogatott edzőjeként is. Hatvannyolc évesen is aktív, Soroksáron dolgozik utánpótlás edzőként.

Fogadjátok szeretettel a Földesi Károllyal készült interjúnkat!

Tizenhét évesen már bemutatkoztál az NB III-ban Somsálybányán…

Igen, akkoriban még egy nagyon jól működő bánya működött ott és jó csapatunk volt. Gyerekkoromban mindig kimentem az edzésekre is, szedtem a labdát, próbáltam ellesni minél többet a játékosoktól. Volt egy Csáki Béla nevű játékosa a csapatnak, aki magyar B-válogatott is volt, csak egy balszerencsés balesetben elveszített a bal kezét. Tőle például nagyon sokat lehetett tanulni, én pedig próbáltam minél jobb tanuló lenni.

Hogy figyeltek fel rád a DVTK-nál?

A megyei válogatottaknak akkoriban rendszeresen tornákat rendeztek, és ehhez Tóth Józsi bácsi és Dr. Garadnai Sanyi bácsi toborozta össze a játékosokat Borsod megyében. Jól ment a játék a csapatomban, sok gólt rúgtam, második voltam a góllövőlistán, és bizonyára olvasták az újságban az eredményeket meg a góllövőket, így kerülhettem képbe Józsi bácsiéknál. Mondanom sem kell, hogy nagyon jó kis megye válogatott jött össze. Itt edzettünk Diósgyőrben, akkor még nem ilyen körülmények között, mint a mostaniak, és edzőmeccseket játszottunk a DVTK ificsapatával, ahol árgus szemekkel figyelték, ki mire képes. Így kerültem a DVTK látókörébe.

Mi döntött a DVTK mellett, hiszen úgy tudom, hogy a Ferencváros is mindent megtett, hogy leigazoljon?

Egy megyei válogatott tornán figyelt fel rám a Fradi játékosmegfigyelője és nagyon szerették volna, hogy hozzájuk igazoljak. A megfigyelő eljött az utolsó somsályi NB III-as meccsemre is. A Bag ellen játszottuk a meccset idegenben, kikaptunk 4-3-ra úgy, hogy én rúgtam mind a három gólunkat. Meg is kereste Édesapámat, hogy engedjen a Fradiba. Akkoriban még klasszikus pozíciók voltak, mint balösszekötő, jobbösszekötő, a ferencvárosi vezetők egyértelműen megmondták, hogy Mucha Józsit Rákosi Gyula helyére, engem pedig Branikovits helyére szeretnének beépíteni.

Apám viszont kerek-perec megmondta neki, hogy az ő fia nem fog egy olyan csapatban játszani, amelyiknek ő nem szurkol. Én akkor elfogadtam a döntését, hiszen borsodi gyerekként az volt az álmom, hogy Diósgyőrben futballozzak. Nagy boldogság volt számomra gyerekfejjel, hogy az NB I-ben focizhatok Diósgyőrben. Néha átfut azért az agyamon, hogy mi lett volna, ha a Ferencváros játékosaként tudok olyan teljesítményt nyújtani, mint néha-néha Diósgyőrben. Hiszen akkoriban jónéhány válogatottja volt a Fradinak, nem úgy, mint ma, mivel alig van magyar a csapatban.

Az 1970-es csapatképen Földesi a kép bal szélén látható

Hogy tudtad összeegyeztetni a DVTK-t és a válogatottat a tanulással?

A 2-es számú szakközépiskolába jártam és a Petőfi kollégiumban laktam. Az ifiválogatottnak azonban abban az évben két nagyon komoly túrája volt és mindkettőn a keret tagja voltam. Az egyik az olimpiai reménységek tornája volt Koreában, a másik pedig az UEFA torna, ami a legrangosabb nemzetközi torna volt akkoriban. Nagyon sokat hiányoztam ezek miatt, a hiányzásaim meghaladták a határt, ami miatt évet kellett volna ismételnem. Akkor úgy döntöttünk, hogy inkább kimaradok az iskolából, de utána elvégeztem a vendéglátóipari technikumot. Úgy érzem, jó döntés volt, mert azt a szakmát, amit választottam, nagyon szerettem csinálni.

Az NB I-es bemutatkozásod egészen jól sikerült …

1970. március 29-én, három nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt debütáltam. Itthon játszottunk a Tatabánya ellen, szakadt az eső, 1-0-ra vezettek a vendégek, amikor a 74. percben csereként úgy küldött fel a pályára Tátrai Sanyi bácsi, hogy „Menjen be, és egyenlítsen ki!”. A 80. percben szöglethez jutottunk, felmentem fejelni és két tatabányai védő között el is tudtam fejelni a labdát. Utána már csak azt láttam, hogy Rothelmer szedi ki a labdát a hálóból. Óriási boldogság volt, örült mindenki, hogy pontot tudunk menteni a végén. Ennél jobb és szebb bemutatkozást aligha képzelhet el egy tizennyolc éves gyerek.

Még tizennyolc sem voltál, és Tátrai Sándor betett a kezdőbe. A mai fociban miért olyan ritka ez, mint a fehér holló? Mi erről a véleményed?

Más volt nekünk a futballhoz való hozzáállásunk, más volt a futballszeretetünk, a futball iránti alázatunk. Mi mindenáron futballisták akartunk lenni. De nem csak szájjal, hanem tettekkel is. A mai világban kevés ilyen gyerek van már. Soha nem felejtem el, mi mindig kint maradtunk edzés után gyakorolni Szabó Lacival, Tatár Gyurival és a többiekkel. Milliószor rúgtunk kapura, Gyuri a fejelést gyakorolta, mi el akartuk érni a kitűzött célunkat. Ma a fiatalok sajnos egy burokban élnek. Azt gondolom, hogy manapság a gyerekek nyolcvan százalékát a szülők rontják el azzal, hogy ha két egyeneset rúg a gyerek a labdába, máris sztárként kezdik kezelni. Mindezek mellett türelmetlenek is a szülők a klubokkal, egyből továbbállnak, ha nem a szájuk íze szerint bánnak a gyerekkel, netán kicsit keményebb munkára is fogják őket.

A 70/71-es szezon csapafotóján Földesi a giggoló sorban jobbról a negyedik

Az a meccs is emlékezetes maradt számodra, amin először voltál kezdő ….

Hát igen. A tízedik fordulóban Fehérváron voltam először kezdő és rögtön az első percben betaláltam és ezzel a góllal meg is nyertük a mérkőzést. Óriási élmény volt az a fehérvári meccs, gondold el, rúgsz egy gólt az első percben, és a meccs végéig csak a te neved van az eredményjelzőn. Ez egy felemelő érzés. Ráadásul a bíró vagy hét percet hosszabbított is, de nem tudták kiegyenlíttetni a meccset, olyan jól védekeztünk. A meccs pont a skóciai UEFA torna előtti napokban volt, hazafelé Gass Pistával és Bence Jancsival nem is jöttünk haza Miskolcra, hanem leszálltunk a buszról Budapesten és mentünk a válogatott edzőtáborába.

Te ott voltál azon az 1970. szeptember 5.-i alberttelepi pályaavatón, ahol az edzőtök, Tátrai Sanyi bácsi meghalt?

Nem voltam ott. A válogatott edzőtáborából jöttünk haza a meccs előtti napon és felhívtam telefonon Sanyi bácsit otthonról, Somsályról, hogy menjek-e a pályaavatóra. Azt mondta, hogy maradjak otthon és pihenjek. Nagyon lesújtott mindannyiunkat Sanyi bácsi halála.

A diósgyőri edzőid közül kire gondolsz vissza a legjobb szívvel?

Mathesz Imrére egyértelműen. Ő volt az az edző, aki hitt bennem és meglátta bennem a tehetséget. Egy meccs kivételével végigjátszottam nála a teljes 71/72-es szezont. Imre nagyon jó futballista volt, majd 250 meccset játszott a Vasasban és 12-szeres válogatott is volt, részt vett a 66-os angliai világbajnokságon is. Emlékszem, amikor már az edzőnk volt, Németországban edzőtáboroztunk és Salamon Józsi megsérült az egyik meccsen, erre Imre fogta magát, beállt Józsi helyére, de olyan jól játszott, hogy a németek csak néztek. Nagyon jó edzéseket tartott, nem voltak két és fél órás edzései, rövidek, pörgősek voltak a tréningek. Ő már közel volt a mai modern futballhoz, többet foglalkoztunk a labdával, többet játszottunk. Nagyon szerettem az edzéseit és nagyon sajnáltam, amikor elment Diósgyőrből.

Imre nagyon bátran nyúlt a fiatalokhoz. Egy örök emlék marad számomra a 72. április 1.-i Fradi elleni idegenbeli győzelem a Népstadionban. Úgy vertük meg a nagy nevekkel felálló Ferencvárost, hogy szinte csikócsapattal álltunk fel. Én a meccs utáni napon töltöttem be a húszat, Gass Pista, aki a győztes gólt rúgta, még tőlem is fiatalabb volt, de Oláh Feri és Görgei Jancsi is csak 21 évesek voltak.

Az 1972. április 1.-i FTC elleni meccsen Földesi Kű Lajos ellen próbálja megszerezni a labdát, a jobb oldali képen Hajas Imre és a meccset eldöntő gólt szerző Gass István

A diósgyőri pályafutásodat nagyban meghatározta Szabó Géza érkezése…

Igen, de valószínűleg közrejátszott ebben az én túlzott önérzetességem is, amit utólag be kell látnom, nem kellett volna annyira erőltetnem. Ennek előzménye az volt, hogy nem sokkal előtte kaptam lakást az önkormányzattól a klub közbenjárásának is köszönhetően. A klubvezetés kikérte Géza véleményét a lakás kiutalása előtt, hogy szüksége van-e rám, számít-e a játékomra? Géza biztosította őket róla, hogy természetesen számít a játékomra, így meg is kaptam a lakást. Aztán telt-múlt az idő és Géza azt mondta, hogy szeretné éles helyzetekben is kipróbálni a fiatalokat, Fükőt, Borostyánt, a Teodoru testvéreket, illetve azt is megemlítette, hogy nem vagyok elég határozott a pályán, agresszívebbnek kellene lennem. Ekkor valami megbicsaklott bennem és úgy éreztem, hogy el kell mennem, mert az edzőm nem fog számítani rám, nem lesz helyem a csapatban. A vezetők próbáltak győzködni, hogy ez csak egy kísérletezési fázis lesz és maradjak, de végül úgy döntöttem, hogy máshol folytatom.

Mathesz Imre akkor a Kaposvár edzője volt, hívott, hogy menjek hozzájuk. Bennem meg éltek a kellemes emlékek róla, hogy milyen jó volt együtt dolgozni vele, meg vitt persze a forró fejem is.

Szokták mondani, hogy vásár után okos a paraszt, ilyen idős fejjel már azt gondolom, hogy nem kellett volna elkapkodnom a döntést, küzdenem kellett volna, be kellett volna fogni a számat és fogcsikorgatva küzdeni a helyemért a csapatban. Akkoriban fiatalon azonban ezt másképp gondoltam, nem tűnt olyan komoly döntésnek, mert hívott az MTK és a Tatabánya is, itt álltak sorban a csapatok értem. Nem akartam én itt hagyni a Diósgyőrt, de a Gézával folytatott beszélgetés és Mathesz Imre megkeresése végül pontot tett a dolog végére.

Diósgyőri meccseid közül ki tudsz választani egyet, amely a legemlékezetesebb volt számodra?

Nagy élmény volt a hazai bemutatkozásom, de ha egy meccset kell kiválasztani, akkor a Szeged elleni hazai meccset mondanám, amin 2-2 lett a végeredmény (1971. május 9.) Ezen lőttem életem legnagyobb gólját. A gyár felőli kapura támadtunk és szöglethez jutottunk. A kapu elé beívelt labdát kifejelték a szegedi védők, pont elém érkezett, nem hagytam lepattanni és ballal kapásból akkora gólt lőttem, hogy egészen a tizenhatosig pattant vissza a labda a hálótartó vasról.

Kaposvár után még játszottál NB II-ben is és Ausztriában fejezted be a pályafutásod …

36 évesen kényszerültem arra, hogy szögre akasszam a csukát, amikor Ausztriában elszakadt az achillesem. Kezdetben ingáztam Miskolcról Ausztriába, később kaptam egy lakrészt az óvoda melletti házban, és ott laktam. Aztán az egyik edző elhívott a negyedik ligába, a Niederösterreichba játszani, azt mondta, szeretné, ha megmutatnám az edzésen az ottani fiataloknak, hogy mi a futball, hogy kell átvenni a labdát, hogy kell passzolni, kapura lőni. Ez annyiból volt jobb, hogy csak a hétvégére kellett kimennem, de sajnos egy felkészülési meccsen elszakadt az achillesem és ez pontot tett a pályafutásomra.

Az edzői pályádon is akadnak bőven érdekességek. Milyen volt például együtt dolgozni Tornyi Barnával?

Az első időszakban nagyon jó volt a közös munka Barnával. Ő hagyott minket dolgozni Leskó Zolival. Le voltak osztva a feladatok, Zoli feladata volt a védekezés oktatása, az én feladatköröm pedig a középpálya és a támadó szekcióval való foglalkozás volt. Minden edzésre készülnünk kellett, illetve elküldött minket az ellenfeleket is feltérképezni. Nagyon élveztem ezt a munkát. Barna nagy pszichológus volt, pszichésen nagyon tudott hatni a csapatra. Mindig kikérte a véleményünket a csapat összeállításáról, majd elmondta azt is, hogy ő gondolja és ennek megfelelően hozta meg a döntését. A meccs előtt az öltözőben elmondta a kezdőcsapat összeállítását, de a konkrét taktikai feladatokat mi mondtuk el Zolival a játékosoknak.

A II. ker. TTVE elleni osztályozó előtt a Te ötleted volt a harci díszben való megjelenés?

Bükkszentkereszten voltunk edzőtáborban a visszavágó (az első meccsen 1-0-ra nyertek a hazaiak) előtti napokban és mondtam Barnának, hogy fessük be magunkat piros-fehérre, gyakoroljunk egy kis pszichés hatást az ellenfélre. Volt egy fodrász ismerősünk, akit felhívtunk és megkértük rá, hogy maszkírozzon ki minket. Így jöttünk le Bükkszentkeresztről és úgy gondolom, hogy ez kellően fel is spanolta a csapatot. Ráadásul esett az eső a meccsen, szétfolyt a festék az arcunkon. Meg kell mondjam, hogy tényleg elég őrült brigádra hasonlítottunk. De hála istennek, szerencsésen jöttünk ki a meccsből, mert nyertünk 2-0-ra és mi jutottunk fel az NB I-be.

A feljutást ünneplő csapat fotóján Földesi az első sor jobb szélén

Aztán elég szerencsétlenül alakultak a dolgaid Diósgyőrben és távozni kényszerültél …

Szerettem volna elindulni az önálló edzői pályán és mint minden edző, én is szerettem volna vezetőedző lenni. Volt egy megkeresésem Tiszaújvárosból, meg is beszéltem Barnával, hogy ott folytatom a pályámat, de az utolsó pillanatban visszamondták és én két szék között a padlóra estem, mert mire ez megtörtént, akkor már leszerződtették Diósgyőrbe Szapor Gábort, így nekem már nem volt hely, mennem kellett.

Az edzői pályáddal kapcsolatban van egy megkerülhetetlen kérdés, mégpedig a cigányválogatott. Hogy jött ez a felkérés?

Mezei Pista volt ennek a kitalálója. Ő a Farkas János Ifjúsági Alapítvány elnöke és támogatta őt Benkő László és Puskás Öcsi is. Laci bácsi az MLSZ elnöke volt akkoriban. Volt egy kiválasztás a roma játékosoknak és én is vittem két gyereket a válogatóra. Ott beszélgettünk Mezei Pistával, ő kérdezte meg, hogy nem lenne-e kedvem ezt csinálni és szó szerint ott ragadtam.

A gyakorlatban hogy működött a cigányválogatott? Honnan jöttek a játékosok?

Szerencsére nagyon sok helyen ismerték a nevemet, széles ismeretségi köröm van a magyar focin belül, ennek köszönhetően zökkenőmentesen működött a dolog. Egyrészt én is tudtam sok jó roma játékosról, illetve az edzők is ajánlottak nekem játékosokat. Meghirdettük a kluboknak a kiválasztást, többször a Népstadionban került erre sor és jöttek szívesen a srácok, hiszen nagy élmény volt ez nekik is. Eleinte alacsonyabb osztályokból jöttek a játékosok, de aztán idővel kinőttük magunkat és egyre többen jöttek magasabb osztályból is.

Milyen csapatok ellen játszottatok?

Többnyire meghívásos nemzetközi tornákra jártunk, de sokszor játszottunk környező országok romaválogatottja ellen is. Legnagyobb sikerünket Helsinkiben értük el 2006-ban, ahol megnyertük a Helsinki Cup-ot, amit magyar csapat előtte még soha nem hódított el. Ezen a tornán 80 csapat indul, egy emlékezetes döntőn a házigazda finneket győztük le. Korábban csak a Détári nevével fémjelzett Honvéd U19-es csapata játszott a magyar csapatok közül döntőt ezen a tornán, de diadalmaskodni nekünk sikerült először.

Mennyivel volt másabb ezekkel a srácokkal foglalkozni?

Tehetséges gyerekek voltak egytől egyig, szerettem velük dolgozni. De azért nagyon okosan kellett összeállítani nekik az edzésprogramot, hogy ne tűnjön fel nekik az edzésen, edzőtáborban, milyen sokat is futnak a gyakorlatok közben. Rengeteg labdás feladatot végeztünk, szöglet- és szabadrúgás variációkat gyakoroltunk. Nagyon jóleső érzéssel tölt el, hogy a mai napig nem feledkeztek meg rólam, többen is rendszeresen felhívnak és sokuknak segítettem csapatot is keresni.

Mit gondolsz, miért van nagyon kevés roma játékos az NB I-ben?

Sokan közülük azért nem tudnak igazán kitörni, mert hiányzik belőlük a kitartás, a minden áron való győzni akarás.

Kaptál megjegyzéseket a szakmán belül, amikor a cigányválogatott edzője voltál?

Volt olyan Borsod megyei labdarúgó vezető, aki azt mondta nekem, hogy rangon alulinak tartja ezt a feladatot és csodálkozott, hogy miért vállaltam el. Neki is elmondtam, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy elfogadtam a felkérést, nem egy fekete színfoltja ez az életemnek, sőt! Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök, Kozma atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője is gratulált az eredményeinkhez. 2006-ban Brazíliában vettünk részt a válogatottal egy nemzetközi tornán. El tudod képzelni, mekkora élmény volt ezeknek a srácoknak, meg persze nekem is a Maracana stadionban pályára lépni? Ráadásul meg is nyertük a tornát. 2010-ben a Vatikánban jártunk, találkozhattam és kezet foghattam a Pápával. A pápai audiencia előtt játszottunk egy meccset a Svájci Gárda csapatával, akik az olasz 6. osztályban szerepelnek. Rengeteg szép emlék van bennem, amit itt szereztem, és amik nélkül sokkal szegényebb lenne az életem.

A mai napig edzősködsz még?

Igen, jelenleg Soroksáron dolgozom, az U14-és és U16-os lány csapatának vagyok az edzője és szakmai koordinátorként is tevékenykedek. Ez azt jelenti, hogy az edzésvezetésen kívül több más feladat, mint például játékosok beiskolázása, kollégium szervezése és még nagyon sok minden egyéb feladat is hárul rám.

A lányokkal milyen dolgozni?

A női futball azért egy más világ. Nyilasi Tibi révén csöppentem bele, akivel az MLSZ-ben dolgoztunk együtt. Én az U15-ös válogatott edzője voltam és Nyíl kérdezte meg egyszer, nem akarok-e Hevesi Tamással együtt dolgozni a női U17-es válogatottnál? Ha ő akar velem, akkor miért is ne, válaszoltam neki. Így kezdődött.

Témát váltva, hogy látod a mostani Diósgyőrt?

Azt mondom, hogy most viszonylag jó játékos állomány jött össze Diósgyőrben, mégsem érzem rajtuk azt, hogy ők ezért a DVTK nevű csapatért tennének meg mindent. Sokkal inkább az az érzése az embernek, hogy a céljuk minél több pénzt keresni és utána továbbállni egy jobb bajnokságba. Láttam itt olyan játékost, nem is egyet, aki már az első meccs után csókolgatja a mezén a DVTK címert, aztán az első adandó alkalommal öt forinttal többért továbbáll másik csapathoz.

A mi időnkben becsületbeli ügy volt, hogy nem játszhatsz rosszul, lélektelenül meg pláne. Ez belénk volt oltva. Sose felejtem el, Csáki Józsi bácsiék többször is lejöttek az edzésre, ott sétálgatott az edzőpálya mellett és azt mondta a mély érces hangján, hogy „Gyertek csak ide! Úgy picsán lesztek rúgva, ha a hétvégén nem nyertek.”.

Ennyi év távlatából hogy gondolsz vissza a diósgyőri éveidre?

Az első perctől, amikor ide kerültem Diósgyőrbe, beleégett a DVTK szeretete a szívembe, a lelkembe és szó szerint amíg élek én, nem felejtem el. A telefonom csengőhangja is a mai napig a Nem érdekel más, csak a Diósgyőr.

Az ugye köztudott, hogy a Soroksár a Ferencváros fiókcsapata és egy alkalommal egy közös értekezleten megcsörrent a telefonom. Mit mondjak, megfagyott a levegő a teremben és mondták is egyből a kollégák, hogy „Karcsi, szeretünk Téged, de mi ez a csengőhang?”