Kosárlabda kibeszélő

Bár már benne vagyunk az igazolási szezonban, eddig még nem bírtam rászánni magam, hogy írjak valamit az idei bajnoki döntőről. Most megpróbálkozom. Szubjektív visszaemlékezés öt fontos mérkőzésre.

Néha kicsit azt gondolom, hogy a Diósgyőr és a fájdalom rokon értelmű szavak. Sokan cserélnének a DVTK-val, mert egy MK arany és egy bajnoki ezüst nagyon szép eredmény. De az a két meccs, amivel lezárult a szezon, sokkal mélyebb nyomott hagyott bennem, mint az azt megelőző összes. Együttvéve. Szeretném előre bocsátani, hogy maximális tiszteletem minden játékosnak, akik végig csinálták ezt a nehéz szezont és minden meccsen a maximumot nyújtották. Köszönet ezért a hozzáállásért! Valamint fontos tisztázni, hogy nagyon nem szeretnék senkit leszólni. Mert kritizálni a legegyszerűbb. De van oka annak ami történt és nem haszontalan erről beszélni.

Az első dolog ami eszembe jut, hogy valószínűleg ez volt minden idők egyik, ha nem „a” legalacsonyabb színvonalú döntője. Nem hiszem, hogy Sopronban nagyon bánkódnának ezen. Mint tudjuk, elfogyott a pénz, a néhány évvel korábbi önmagukhoz képest jelentősen gyengébb játékosállománnyal indultak neki a szezonnak. Újjáépülés fázisában vannak. Nem beszéltek aranyról. De teljesen más volt a szitu itt. Nem kérdés, hogy a keret erőssége és mélysége egyértelműen jobb volt a DVTK-nál. Egy sokéves építkezés csúcspontja. Cél a címvédés. Hogyan lehet ebből részükről öt ilyen gyenge meccs? Amiből pedig az utolsó kettő még ebből a szempontból is lefelé lóg ki. A DVTK az utolsó meccsen mindössze 15 mezőnykosarat ért el 25 eladott labda mellett. Egy Euroliga induló, nemzeti bajnokcsapat. Ilyen (profi) szinten ez egy olyan statisztika, ami valószínűleg sportágtörténelmi léptékben lesz majd negatív példa.

Két dologra szeretnék kitérni, ami lényeges ebben a történetben: Gáspár Dávid harmadik mérkőzés utáni lépésére. És Völgyi Péter támadójátékára.  

A teljes képet tekintve a döntő első két meccse bevezetés volt. Mind a két csapat hozta a kötelező hazait és játszotta azt, amit szokott. De az látszott, hogy a második félidőben a Sopronban jön egy holtpont. És a második, harmadik meccsen ez a győzelmükbe került. A Diósgyőr a második félidőben egyszerűen felőrölte védekezésben az ellenfelét. Ez volt már évek óta a Diósgyőr erőssége, védekezésben megfojtani az ellenfelet. És ez végül most is működött. Legalábbis eddig. Hiába kérte ki Gáspár sorra az időket, nem tudott változtatni a mérkőzés menetén. Emlékszem a frusztrált arcokra a Soproni kispadon időkérésnél. Nem működött a támadójátékuk mert a DVTK extrán védekezett. És egy időkérésnél elhangzott Gáspár szájából az egyik kulcsmondat, ami valahogy így hangzott. „Miért kell összeesni? Csak azért mert mindent váltanak?” A DVTK mindent váltott védekezésben és ezáltal egyetlen figurájuk sem működött úgy, ahogy korábban. Az a meccs elment nekik. Persze nagyon sok összetevője van annak, hogy egy csapat vissza tudjon jönni egy ilyen helyzetből, legfőképp mentális tényezők, de mégis azt kell mondjam, hogy a mentális tényezők önmagukban nem változtatják meg a játék képét. Ezt Gáspár tette meg. Ott változtatott, ahol kellett. A negyedik meccsre a játékukat visszabutította addig ameddig kellett. Vagy inkább visszaokosította. Mivel nem működtek a figurák, áttette a támadójátékuk súlypontját a legegyszerűbb setupokra, az egy-egy elleni, ziccerig vitt betörésekre. Nincs jelentősége, hogy van-e váltás. Nem kell blokk. A mozgékony alacsony embereik szemtől szembe támadták a gyűrűt, ziccerig menve. Nyilván nem kizárólag, de jellemzően. És ez pont elég volt akkor, amikor jött a kosárínség és kellett valami. Ez nem volt sok, de épp elég. Nem volt sok és egy jól játszó csapat ellen nem sokat számított volna, de sajnos nem volt pályán egy jól játszó ellenfél.

A DVTK egész évben kínlódott támadó oldalon. A korábbi években is gyenge pont volt ez, de Garbin legalább annyiszor vált le kifelé, mint befelé. Így maradt tér belül. Az idén viszont már nem. Völgyi azon elképzelése, hogy a játéknak a centerek befejezéseire vagy kulcspasszaira kell épülnie egy lassú, statikus, kiszámítható kosárlabdát eredményezett, amely a beszűkülő palánk alatti tér miatt az idénre gyakorlatilag működésképtelenné vált. Ezt a centerjátékot még a legképzettebb játékosok se tudták volna megoldani, mert hogy egyszerűen mission impossible. Itt a fórumon, télen kaptak bőven a játékosok, szinte mindenki. De egyszerűen nem lehet két védőjátékos testén keresztül kosarat szerezni. Edzői feladat, hogy dobóhelyzeteket hozzon létre, vagy csapatjátékkal vagy anélkül, így vagy úgy. De ez itt idén nem sikerült. Nagyon nem.

Úgy kezdtem nézni az ötödik meccset, hogy reménykedtem a Diósgyőr győzelmében és szurkoltam a csapatnak. De a második félidőben valahogy elhagyott az erőm és olyan érzésem volt, mintha valami bűncselekményt látnék. Döbbentem néztem ami történik és nem hittem a szememnek. A Diósgyőri játékosok egymás után vezették támadásaikat és mintha valami falról pattantak volna vissza, sorra hagyták ki a dobásokat vagy adták el a labdákat. Folyamatosan próbálták ugyanazt a játékot erőltetni ami egész évben nem ment. Valahogy beszuszakolni a labdát a palánk alá, hogy majd ott történik valami jó dolog. Nem sikerült. A Diósgyőri játékosok arcán az elkeseredett akarás és a teljes kétségbeesés keveréke látszott. Mindent megpróbáltak, de ez egy lehetetlen vállalkozás volt. A Soproniak pontosan tudták, hová kell védekezésben helyezni a hangsúlyt és jól meg is csinálták. Borzasztóan sajnáltam a síró Diósgyőri játékosokat. Mert azt mindenki tudta, hogy itt valami nagyon félre ment. Amikor már a kommentátor is arról beszél, hogy az nem kosárlabda, hogy fejjel előre megyek a falnak, akkor az már nagyon az alja valaminek.

A DVTK története egyik, ha nem „a” legerősebb játékoskeretével érte el történetének egyik leggyengébb, ha nem „a” leggyengébb produkcióját. Emlékszem amikor a kilencvenes években Király nem tudta áttörni Rátgéber játékát. Vilutyte kisétált a palánk alól és a kisemberek Horváth, Balázs vagy Anitics sorra dobálták bentről a ziccereket. Most mintha Szondi Lipót családi tudattalanjának kényszersorsa öltött volna Diósgyőr mezt és az élet önmagát ismételné ezzel az abszurd helyzettel. Ilyen nem történhet meg kétszer… Vagy mégis…

A döntő közben sokan beszéltek arról, hogy a Sopron rosszabbul fogja bírni a végét, hamarabb elfáradnak majd. A minap.hu oldalon 2025.04.24-ei dátummal van fent egy videó, a negyedik meccs előttről. Völgyi nyilatkozik benne és azt mondja: „Nagyon kemény fizikális mérkőzéseket vívunk. Így én úgy éreztem a második Soproni meccs lehet a fordulópont. Úgyhogy ez a számítás be is jött.” 

A kosárlabda nem országúti kerékpár. A kosárlabda ügyességi sportág, ahol a fizikalitás ugyan alap, de csak az alap. A kosárlabda egy csodálatos társasjáték, amelyet a hadvezér, az edző tölt meg élettel, értelemmel és tartalommal. És ha nincs óriási különbség a játékosállományban, akkor az a csapat nyer meg, amelyiknek jobb az edzője.

Ami pedig a női kosárlabda hazai jövőjét illeti: vagy lép valamit a szövetség és gátat vet ennek az eszetlen és nézhetetlen öldöklésnek a pályán vagy a női gyeplabda szintjéig sorvasztják vissza a sportágat.

Fentiek kizárólag szubjektív, nem tévedésektől mentes gondolatok egy egyszerű fórumbejegyzéshez.