Én nem is betörtem, én beittam magam

Tóth-Szenesi Attila interjúja Tompos Ádámmal, az Amíg élek én című könyv szerzőjével.

Tóth-Szenesi Attila interjúja a Jóblog-ról Tompos Ádámmal, az Amíg élek én című könyv szerzőjével.

Azt mondják, a Diósgyőrnek van a leglelkesebb, leghangosabb, legnagyobb szurkolótábora a vidéki Magyarországon. De ott vannak a legszerencsétlenebbek között is – megszűnéssel, kiesések garmadájával. És – ne hallgassuk el – dobogós helyezésekkel, kupagyőzelmekkel abból az aranykorszakból, amikor még teljes kapacitással működött az emberek tízezreinek munkát adó Lenin Kohászati Művek. Tompos Ádám, a Magyar Hang térséggel foglalkozó riportere „Amíg élek én – A Diósgyőri VTK szurkolótáborának lebilincselő története” címmel írt szociográfiát, ami messze nem csak egy csapatról és egy szurkolótáborról szól.

(Kollégák vagyunk, ezért az interjút álságos lett volna magázó formára átírni.)

A Diósgyőr előtt volt kedvenc csapatod?

Csepelen születtem és Tökölön nőttem föl, majd hamar Budapestre költöztem. A nagybátyám MTK-szurkoló volt, mindig Csepelen nézte meg a kedvenc csapatát, vele elmentem, de nagy meccsre járás nem volt rám jellemző. A kilencvenes években a Manchester Unitedet szerettem nagyon Schmeichellel, Cantonával, Scholesszal, meg persze követtem a magyar focit, a Bravó Sportnak nagy olvasója voltam. Aztán elkeveredtem ettől a világtól, belpolitikai újságíró lettem, és láttam, hogy a sport, különösen a labdarúgás, egyre inkább belpolitikai téma lett.

Pláne 2010 után.

Abszolút. 2015-ig online-os voltam, üzemszerű beosztásban dolgoztam, ki akartam ebből szakadni, méghozzá a lehető legdinamikusabban. Ekkor kezdtem el járni Északkelet-Magyarországot, különösen Borsod-Abaúj-Zemplént. A közszolgáltatások minőségét az ilyen helyeken tudod tesztelni a legjobban. Van az az angol mondás, hogy minden lánc annyira erős, mint a leggyengébb szeme. Hát ha valahol gyenge az állam, akkor ebben a régióban az. Harminchat éve itt összeomlott minden, nem véletlen, hogy az 1990-es rendszerváltás errefelé szitokszó. Egy csomó izgalmas téma volt, ez volt az az időszak, amikor sorra keletkeztek az etnikai feszültségek, gárdatüntetések, Olaszliszka, Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány eltávolítása, majd azok az emberek álltak be mögé, akik annak idején kirúgták. Nagyon érdekelt, hogy mi történik ott.

Mikor tapasztaltad meg, hogy a DVTK több egy futballcsapatnál?

Rögtön az elején, és ilyet sehol máshol nem láttam. Még az is szenvedéllyel beszélt a csapatról, aki már rég nem járt meccsre, elszakadt a közegtől. Ott motoszkált a fejemben, hogy mi ez a düh, ez a szenvedély, ami hajtja az egészet. A 2018-as stadionavatón például megkergették a saját játékosaikat a vereséget hozó, Mezőkövesd elleni kiesési rangadón.

Már az is abszurd, hogy a szomszédos kisváros csapata is NB I.-es volt a NER-ben.

Igen. És akkor a szurkolók a vereség után az új stadionban szarházi pénzéhes kurvákat üvöltözve a luxusautók körül kergetik a saját játékosaikat, meg azt ordítják, hogy vedd le a mezt. Oké, ilyen máshol is van, de hogy mindez egy stadionavatón történik, annak a stadionnak az avatóján, amiről a lelátói szubkultúrában közös megegyezés van: a Puskás Aréna és a Fradi-stadion mellett ez az egyetlen, ami nem épült fölöslegesen, mert ide legalább járnak az emberek.

Mi volt az, ami a könyv megírása felé lökött?

A covid alatt felfutott a Netflixen a Sunderland 'Til I Die, ami a diósgyőrihez nagyon-nagyon hasonló történet. Az angliai Sunderland és Miskolc is lepukkant gyárváros keleten, piros-fehér a csapat színe, a történet telis-tele van tragédiákkal, kiesésekkel, és a csapathoz képest indokolatlanul nagy nézőszámokkal. Amikor láttam, hogy a covid alatt a Diósgyőr valószínűleg ki fog esni [ki is esett], arra gondoltam, érdemes lenne intenzívebben követni ezt a történetet. Az eleje nagyon-nagyon nehéz volt. Covid, zárt kapus meccsek, maszkos korszak, kocsmák is csukva. Ha Miskolcnak van halott arca, akkor az még halottabb volt abban az időben. Mindig a meccs utáni napon mentem vasárnaponként, ott volt az egyik kocsma, amelyikben umbuldával elvitelre adtak dobozos sört, amit ott ittak meg egy ilyen zöldséges mögött, ha jöttek a közterhesek, akkor húzkodták föl a maszkot. Rögtön az első nyílt kapus meccsen dőlt el, hogy ki fognak esni, és akkor a szurkolók bojkottot hirdettek. Tehát ez megint ilyen tipikus miskolci történet: végre lehet menni meccsre, és akkor nem megyünk.

Mennyire voltak nyitottak? Mert az ultravilág egy rohadt zárt közeg, és kívülről nagyon nehéz betörni.

Én nem is betörtem, én beittam magam. Van egy Bermuda-háromszög a stadion mellett, Kata presszó, Red Country, amit pár éve még Lila presszónak hívtak, és a Bakter. Egy Vasas-meccs után voltunk, és én ott hazaittam mindenkit. Mind a háromban az utolsó vendég voltam, utána már elfogadtak.

Emlékszel arra, mikor váltál igazi diósgyőri szurkolóvá? Amikor, mit tudom én, már tudtál azon dühöngeni, hogy szar a balhátvéd.

Ez skizofrén helyzet volt. Emlékszem, hogy megyek Pestről Diósgyőrbe meccsre, és együtt kiabálom a szurkolókkal, hogy rohadt, köcsög pesti bíró. Aztán felülök a vonatra, és megyek vissza Pestre.

Ez hasonlít a DVTK-szurkolók cigányokhoz való viszonyára.

Ez a legönreflektívebb tábor Magyarországon, hiszen van, amikor azt kiabálják, hogy Budapesten mindenki cigány, van, amikor meg azt, hogy megjöttek a borsodi cigányok, megbasszuk a jó kurva anyátok. Épp most hallottam, hogy elég komoly balhé van Miskolcon, mert egy U8-as, 10-es vagy 12-es csapat egy olyan rapdalra melegít be, amiben szerepel az utóbbi rigmus. A szülők mondták az edzőnek, hogy értik a motiválást, de ezt kicsit lejjebb kellene tekerni.

Kattints ide és a Jóblog-on olvasd el a teljes interjút >>>>>>>>

forrás: Jóblog

Fotó: Németh Ádám / 444