DVTK HUNTHERM - Casademont Zaragoza

Sajnos nagyon mély válságban van a diósgyőri sport. A körülményeket, az infrastruktúrát, a TAO- és egyéb állami forrásokat, a szponzorokat és a tulajdonosi hátteret figyelembe véve a labda elrúgóknak  6. hely környékén kellene lennünk, ehelyett inkább kiesés a realitás, miközben a Honvéd és a Vasas is előttünk jár. Kosárlabdában papíron nálunk a legjobb a helyzet, mégis a jelenlegi formát nézve a döntőbe jutásra sincs 50% esély, sőt benne van akár három vereség is a bajnokságban, ami a 3. helyért is pályahátrányt jelenthet.

(elképzelt nyilatkozat, bármelyik vesztes meccs után jó): "Ki kell elemezni a hibákat és tanulnunk kell belőlük. Megyünk tovább, csak a következő mérkőzésre koncentrálunk."

Ha egy szóval kellene jellemezni a meccset: kilátástalanság... :( A spanyolok bemelegítését nézve sima vereségre tippeltem, min. 20 pontosra, ami végül nem lett meg, de ha szükségük lett volna rá, akkor 30-cal nyernek. Az utolsó támadásunkat sem tudtam értelmezni: van hátra 10 másodperc, a meccs rég eldőlt. Melinda kinéz Péterre, hogy mi legyen, aki a szokásos óralepörgetés helyett támadást mond, de mire elkezdjük, a dobás már időn túli... A 2 amerikai továbbra is óriási melléfogásnak tűnik. Egy amerikai légiós center nem 5-10 perceket játszik a csapatában, hanem 25-30-at. Nem látom, hogy lesz ebből ütőképes csapat a rájátszásra...

Én sokáig rajongtam a diósgyőri női kosárlabdáért. 93-94 körül kezdtem el meccsre járni, 11 évesen. Mondanom sem kell, megfogott a légkör. Aztán jött a szokásos diósgyőri hullámvasút, de túltettem magam a hullámvölgyeken. Amikor gyakorlatilag csődbe ment a DKSK egy világ omlott össze bennem. Utána érzelmileg tudatosan távol tartottam magam az egésztől. Az eredményeket nagyjából követtem, de ennyiben maradt.

Aztán az első EL szezonunk meccseibe elkezdtem bele-bele nézegetni. Harcosság, elszántság, küzdeni akarás jellemezte a csapatot. Nem volt elveszett labda, nem volt elveszett meccs. Az akkori játékkal teljesen megvettek engem. "Ez biztosan csak egy fellángolás!" - mondtam magamban. "Majd elmúlik!, Hiszen ez Miskolc..." Hát nem múlt el, hovatovább egyre csak fokozódott. Két éve tettem be a lábamat először az új Arénába. Ekkor már több meccsre is kimentem. Jeggyel. Majd szezon végén elhagyta az a bizonyos szó a számat, amit azt hittem, soha nem érek meg: BAJNOKCSAPAT! Közben könnyeztem.

A tavalyi évnek már bérletesként vágtam neki. Hiszen ezek a lányok évről-évre a szívüket-lelküket beletették a meccsekbe. Hát az volt a minimum, hogy én is kimegyek és buzdítom őket. Aztán valami szép lassan kezdett megváltozni. Egyre kevesebb volt a szép játék, egyre több a darálós, szenvedős meccs. A játékosok arcáról először eltűnt a mosoly, de legalább maradt az elszántság. Majd eltűnt az elszántság, jött a tanácstalanság. A tanácstalanságot pedig idővel felváltotta a frusztráció. Majd a frusztrációt a letargia...

Másfél év alatt ide jutottunk. Nemhogy szép játék, már eredmény sincs. Nemhogy EL Final6 nem volt, már hazai pályán sem tudtunk behúzni egy bajnoki döntőt a sérülésektől tizedelt Sopron ellen (miközben nekünk az okozta a legnagyobb problémát, melyik szám feletti légiósunkat ne nevezzük az adott meccsre). Mondjuk úgy nehéz is volt, hogy már mindenki előre ünnepelt. Tüzijáték bekészítve, bajnokcsapat pólók berendelve, pezsgők behűtve. Aztán maradt a pofára esés. Mára nincs mosoly, csak fájdalmas szenvedés az arcokon. Kilátástalanság. Közöny.

Ami maradt, az idióta marketing propaganda. "Buzdítsuk a lányokat!" "Számít, ha itt vagy!" 

Számít a lóf.szt! :(

Közben a Landes nagy meglepetésre megverte a Fenert. Ennek nem örül a Zaragoza.