A focin túl

Amit írok, nekem is fáj, szavaimmal nem bántani akarok - Fekete Zsuzsa írása

A focin túl

László Csaba, az MTK edzője korrekten azt nyilatkozta a DVTK 5-0-s kiütése után, hogy nem szeretne olyat mondani, ami fájhat Diósgyőrben. A pofon azonban fáj, hiába próbál a fair play szellemére hivatkozva kíméletes lenni hozzánk a kék-fehérek trénere. A valódi csapást azonban nem az MTK mérte ránk, hanem mi, saját magunkra. A diósgyőri sportigazgató az egész klubra, az edző a játékosára, a játékos az edzőjére, és mindannyian ránk, a szurkolókra, majd ennek a kínos sornak a folytatásaként a diósgyőri szurkoló a diósgyőri szurkolóra.

Szeretnék másként tenni, de nem vagyok senkitől sem különb, folytatom a fájdalom-sort. Mélyre jutottunk. A gödör alján nincs helye finomkodásnak, sem szentimentális gondolatoknak, miszerint a körülmények szerencsétlen összjátékának áldozataivá váltunk. Mert ha idióták vagyunk, ha nem, Koman Vladimir Videoton elleni félpályás hazaadása már most bekerült az évszázad bakijai közé és Kovács Gábor fejre küldött mawashi gerije testvérek között is kiállítás. A jó hír viszont az, hogy lent a gödör mélyén, önmagunkba nézve lehet a legtöbbet tanulni, a legjobban fejlődni. Aki hajlandó következtetéseket levonni, visszakapaszkodhat, aki nem, az ottmarad lent. De arra nincs szükség Diósgyőrben. Amit írok nekem is fáj, szavaimmal nem bántani akarok, csak láttatni a szurkoló szemével.

Idén egyszer nyertünk, Bekő Balázs akkor eltiltás miatt nem ült a kispadon. Abban biztos vagyok, hogy Bekő intelligens, tanult, felkészült edző, aki sokkal többre képes, mint amit Diósgyőrben megmutatott. Nagy tervekkel, szép reményekkel érkezett Miskolcra, hiszen soha ilyen erős kerettel nem dolgozhatott korábban. Mikor mutassa meg, hogy mit tud, ha nem most? Ha stabil a tulajdonos, jó az edző, a szakemberek szerint megfelelő a keret, lelkes a szurkolótábor, akkor mi hibádzik Diósgyőrben? Miért van az, hogy bár jó játékosaink vannak, de nincs csapatunk?

Mi kell ahhoz, hogy több legyünk, mint focisták és edzők gyülevésze? Elsősorban közös cél, amit mindenki magáénak érez. Ha valaki nem érzi annak, bomlasztani kezd, ez törvényszerű. Van ilyen köztünk? A csapattagoknak, stábtagoknak őszintén kell kommunikálniuk, tisztelniük kell egymást, hiszen csak együtt lehetnek eredményesek. Nem kell brezsnyevi csókokat lehelni egymás orcájára, de empátiával, elfogadással kell egymás felé fordulni. Lehet, hogy már az alap is repedezett? Mitől csapat a csapat?

Kell a csapathoz egy jó szellemiségű vezető, aki dönt az igazolásokról. Ebben a kérdésben kirívóan gyengén muzsikál Árki Gábor, aki nálam a kispadnak is csak a perifériáját koptatná a sportigazgatók csapatában. A középszer Pápán elegendő lehet, de Diósgyőrben édeskevés. Lelkén szárad – sok egyéb mellett – több kiváló csapatjátékosunk távozása, de igazolni sem tudtunk úgy, ahogyan elvárható lenne.

Aztán jön az edzőkérdés, valamint az, amit minden diósgyőri feltesz: hogyan lehet, hogy Vitelki Zoltán ugyanezzel a csapattal a mostani teljesítmény inverzét produkálta és veretlenül lehozta a bajnokság végét? (Persze, persze, könnyebb meccsek voltak,...de mégis!) Az edző szakmaiságához hozzátartozik, hogy kiválóan motiváljon, lelkesítsen, (többek között erről is volt híres Sir Alex Ferguson) konfliktusokat kezeljen, hibákat korrigáljon. A jelek szerint Bekő Balázs még tanuló vezető – úgy tűnik – egyelőre túl nagy falat számára Diósgyőr, ahol minimum elvárás a szurkolók részéről a harcos játék. A testbeszéd nem hazudik, ezért is volt elkeserítő látni Bekő Balázst az MTK elleni mérkőzésen; fiatal mesterünk a reklámtáblán könyökölve inkább tűnt a nyugdíjas Matula bácsi 21. századi reinkarnációjának, mint egy olyan edzőnek, aki tudja a probléma megoldását és képes motiválni fiait.

A Fradi elleni meccsen már a 23. percben három nullra vezettek a zöldek, pedig öt védővel álltunk fel. A diósgyőri mentalitástól (elvárásoktól) fényévekre áll az az elképzelés, hogy a nemzetközi szereplésben éppen összeszottyadt Fradi ellen beálljunk védekezni egy olyan lélektani helyzetben, amikor az Groupama Aréna sem emlékeztetett félelmetes zöld katlanra. A stadion negyedházzal kongott, és hiába próbálkozott a helyi hangosbemondó, hogy feltüzelje a zöldeket a hajrá csatakiáltással, válaszként mindig csak a „Diósgyőr” hasított bele az Üllői úti estébe. Ott voltunk a csapat mellett a 3-0 ellenére is. Játékosainkból azonban hiányzott a tűz, az akarás, a szenvedély, ami ismét csak a lelátón volt érezhető. De hogyan is várhatjuk el tőlük, hogy pelenkában hátrafelé totyogva legyőzhetetlen vörös harcosnak érezzék magukat? A pelust azonban a gyerekek sem maguk veszik fel, azt rájuk adja valaki.

A Videoton ellen a hosszabbításban elvesztett meccset értékelve azt nyilatkozta Bekő Balázs, hogy játékosai nem akartak túlzott kockázatot vállalni, ezért tili-toliztak hátul 1-0-s vezetésnél. Hazai pályán, vezetésünknél, emberelőnyben, felfokozott hangulatban, vajon miért kell biztonsági játékra törekednünk? A sikeres emberek bátrak, kezdeményezők, gyakran kockázatot vállalnak az eredményért. Gatyába tojva, óvatoskodva, még senki nem hódította meg a világot! A biztonsági játék Ferencvárosban és otthon a Vidi ellen is vereséghez vezetett, és szögezzük le: Diósgyőrben az ilyen jellegű játékfelfogásra soha nem volt vevő a közönség.

Csapatkapitányunk Koman Vladimir nem azért nem való kapitánynak, mert hülyesége éteri magasságokba szökött, amikor amatőr módon hazaadott az ellenfél térfeléről, amiből gólt kaptunk a 93. percben, (mindenki hibázhat), hanem azért mert nem mutatkoztak meg azok a vezetői tulajdonságai, amelyek valakit kiemelnek a többi közül. Vagyis a jó csapatkapitányra felnézhetnek a többiek, mert határozott, ösztönöző, nagy munkabírású, empatikus, jó kommunikátor, képviseli a rábízottakat, erkölcsileg és szakmailag is tekintély. Koman egyelőre nem képes valódi példakép lenni. Játékosaink többsége tudása alatt teljesít, vagy ha ennyit tud, édesanyám szavai szerint „inkább kilövöm magam a Holdra, nézek űrfocit.”

Aztán itt vagyunk mi, szurkolók, akik nem tudtunk összefogni a bajban, hanem egymás farkasai lettünk. Az ultrák nekimentek a „sima” szurkolóknak, mert nem úgy drukkoltak, ahogy elvárták volna, vagyis elnémultak miután bekaptuk a harmadik gólt az MTK-tól. A pszichológia is ismeri a jelenséget, mikor valaki megnémul a sokktól, kár ezért egymást csesztetnünk. Arra pedig nem találok szavakat, hogy az ultrák betámadták a saját szurkolói buszunkat, ahol gyerekek és nők is utaztak. Talán a mérsékelt alkohol-és drogfogyasztás megkönnyítené mindenki józan belátását. Jusson majd eszünkbe egymás elleni támadásunk, mikor a lelátón sértetten kiabáljuk, hogy Európa, Európa! Az egésznek a gyökere a csapnivaló foci, mert senki nem foglalkozna a másikkal, ha a csapat szárnyalna.

Hát itt vagyunk együtt a gödör alján, kedves diósgyőri barátaim. A közhellyel élve, innen szép nyerni! Ne bántsuk a játékosainkat, őket is anya szülte, a „kurvaanyázástól” még senki nem csinált szebb cseleket, nem rúgott nagyobb gólt. El nem tudom képzelni, hogy úgy kelne fel a labdarúgó egy verőfényes szombat reggelen, hogy „ma iszonyú béna leszek, rúgok egy öngólt, nem passzolok a csapattársamhoz, végre fröcsögve szidnak majd, és egész héten a fű alatt közelítem meg a főutcát.

Gondolkodjunk! Bocsássunk meg egymásnak!

Eszembe jut kolléganőm rövid üzenete, megosztom veletek: „Kompetenciaméréseket javítok. Nyolcadikos gyerek irreleváns válasza a szövegértési feladatban: Csak a Diósgyőr!”

Van remény!
(fekete)