Vár még acélváros? – Ballai Attila publicisztikája

...vajon meddig lehet a sorsot kísérteni? Valószínűleg eddig...

Néztem csütörtök este a Diósgyőr–Újpest meccset, és közben azon gondolkodtam, vajon meddig lehet a sorsot kísérteni? Aztán a mérkőzés végére kiderült, valószínűleg eddig lehetett, és nem tovább. Ez sem volt kevés, mármint időben, mert produkcióban nagyon is. Hiszen a tizenkét csapatos rendszer bevezetése óta a DVTK folyamatosan és egyre csak a kiesés elől menekül űzött vad módjára, de mostanáig utolsó erőtartalékainak, az ellenfelek gyengeségének vagy elképesztő szerencséjének köszönhetően ötször egymást követően is benn maradt. 2016-ban kilencedikként, 2017-ben tizedikként, azonos pontszámmal a 11., tehát már alászálló MTK-val, amely az utolsó fordulóban döntetlent játszott Pakson, de ha nyer, az végzetes helycserét jelentett volna. 2018-ban ugyancsak a záró körben, a Videoton feletti 2–1-gyel sikerült megkapaszkodni, még épp a szakadék szélén. A kicsivel korábban becserélt Makrai Gábor a 88. percben szerezte meg a túlélést jelentő gólt, és tízezernyi sóhaj szakadt fel, amikor a fehérvári Pátkai Máté jó húsz méterről dörgő kapufát lőtt; egyrészt, nem ment be, másrészt, így aztán senki sem vádaskodhatott bundával. A Diósgyőrhöz hasonlóan 36 pontot gyűjtő, de azzal kieső Balmazújváros sem. 2019-ben sem futotta többre a tizedik pozíciónál, a 2020-as kilencedik az előző évekhez képest már „biztos” kötelező gyakorlatnak számított.

Ám a csapat hívei legfeljebb megkönnyebbülést éreztek, örömöt már réges-régen nem. Több ezer ember lelkével együtt rezdülni, agyával együtt gondolkodni természetesen bajos, meg sem kísérlem. De egyével nagyon is lehet. Hát még ha régi barát és diósgyőri futballőrült az illető. Mint Kuksi. Végig ő járt az eszemben a csütörtöki szenvedés láttán, bár ez így szerinte nem pontos; legalább szenvedtek, beledöglöttek volna a fiúk az Újpest elleni 0–0-ba, ami minden valószínűség szerint az utolsó esélyt kínálta, mert akkora szerencse már nincs, hogy ezt is megússzák. Még az ezt megelőző, bravúros hármas győzelmi sorozat után sem. Kuksi szerint „zúgjanak is ki”, és ezt nem az első vagy a századik elkeseredés hozta ki belőle, hanem a hit, hogy az NB II felér majd egy tisztítótűzzel.

Mondja ezt az a korombéli, egykor fanatikus miskolci fiú, akinek mindene volt a csapat. Illetve, ahogyan sajátosan megfogalmazta akkoriban, az „egyik mindene”, a másik meg az Edda. Amikor az 1970-es évek második felében megismerkedtünk egy balatoni úttörőtáborban, mindkettő fénykorát élte, feszített is a srác rendesen. Eszébe nem jutott volna a diósgyőri várral, Lillafüreddel vagy Miskolctapolcával büszkélkedni, de az Edda és a DVTK miatt fél méterrel a föld és az ország minden szegletéből odasereglett kölykök fölött lebegett. Megértettem, mert szigetszentmiklósi gyerekként mi sem kérkedtünk soha az Ádám Jenő Múzeummal, a Csepel Autógyárral, az Árpád stranddal, bezzeg azzal mindig és harsányan, ha legyőztük a Halászteleket, a Szigetújfalut, kézilabdában a Tökölt! Kuksi mindkét kedvence összeállítását fújta, szinte fohászként ejtve ki Pataky Attiláék és Tatár Gyuriék nevét. Utóbbi mellett Veréb, Salamon, Kutasi, Oláh, Görgei, Szántó, Váradi (nem a Béla, az Ottó) örökre belém is vésődött. Ők nyerték meg 1977-ben a Magyar Népköztársasági Kupát, nem is akárhogyan: négyes, körmérkőzéses finálét rendeztek, és a borsodiak a Ferencváros, az Újpesti Dózsa, valamint a friss bajnok Vasas előtt, óriási meglepetésre, hazavitték a trófeát. Miként 1980-ban is, a kettő között pedig összejött a bajnokságban is egy bronz, már Borostyánnal, Fükővel kiegészülve. Az olimpiai válogatottba időnként nyolc-kilenc játékost adott a gárda, de többen, esetenként öten a nagyok közé is befértek. Az UEFA-kupa 1979–1980-as kiírásában a bécsi Rapid, majd a skót Dundee United kiverése, egyaránt kettős győzelemmel, már-már a mondák világa, négy évtized távolából lassan azok sem hiszik el, akik a saját szemükkel látták.

Mi éppen abban az életszakaszunkban jártunk, amikor lelkünk érése befejeződött, alapértékeinket onnantól soha többé nem tagadtuk meg. Kivéve, ha azok váltak hűtlenné hozzánk, azaz elsősorban inkább önmagukhoz. Kuksi szerint ez történt az Eddával Slamovits István, „Slamó” kiválásakor, ezért a mai napig határozottan vallja, az együttes 1983-ig létezett, és két nagylemezt adott ki: az elsőt és a másodikat. Onnantól „egy mindene” maradt, a DVTK. Ki is tartott mellette. Ha az én kedvencemmel, a P. Mobillal és a szülőhelyét nem feltétlenül idealizáló „Acélváros, nehéz, szürke nappalok” sorral kóstolgattam, ő azzal folytatta, „Ez a város, Miskolc mindig várni fog.” Amelynek fő vonzereje, kincse a DVTK. Volt, akkor. Én is miatta, általa szerettem meg ezt a legalábbis hazai pályán mindig szenvedélyesen futballozó csapatot, a több tízezernyi, rajongásában és dühében is félelmetes szurkolót, a fura stadiont, amelynek külön meredező lelátóiból mintha egy óriás tépett volna ki darabokat.

Olvasd el a teljes cikket >>>

forrás: nemzetisport.hu, fotó: minap.hu