Sunderland, til I die!

Egy Barcelonában élő szurkolótársunktól, Mátyástól kaptunk egy - véleményünk szerint - sokak érdeklődésére számot tartó írást, melyben a NETFLIX-en megjelent Sunderland, til I die! sorozat kapcsán elevenítette fel a DTVK-val kapcsolatos emlékeit.

"Töredelmesen megvallom, közel 5 éve nem voltam focimeccsen, még az új DVTK stadionban nem is jártam. Ha jobban belegondolok, egyik új stadionban sem jártam. Voltam többször idegenben a régi fradi pályán - ahol gyerekként, a tv-t nézve, sohasem értettem, hogyan közlekedhetnek autók a lelátók tetején – a Szuszában (a „barbie”, „városszéli álomgyár”), a Vasas omladozó lelátóin, a Népstadionban azon a tragikus kupadöntőn is, a régi debreceni falelátókon, sorolhatnám...

A minap ránéztem a tabellára és majdnem dobtam egy hátast mikor megláttam, hogy ötödikek vagyunk! Egyetlen játékost nem tudnék megnevezni a csapatból, mint ahogy azt sem tudom ki most az edző. Na jò, most megnéztem, Feczkò. Az életben nem hallottam róla.

Szóval, ez a poszt most sokkal inkább a múltról fog szólni, de végül mégsem; Nagyapám vitt ki először meccsre a 90-es évek második felében. A legendás Tornyi időszak. Ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy órával a kezdő sípszó előtt már a stadionban legyünk, mert szerette nézni, ahogy melegítenek a játékosok. Iszonyatosan forró nyári nap volt és már ekkor több ezer szurkoló volt bent a régi diósgyőri beton bástyákon, sok száz kispestivel néztek farkasszemet. A meccs 0:0 lett, 25 ezren voltunk kint végül, a hangulat pokoli volt és szerintem akkor láttam életemben először afrikai embert.

Miután nagyapám sajnos 98 decembere végén meghalt, édesanyám kisért el öcsémmel egy könnyed hangulatúnak ígérkező Nyíregyháza elleni derbire. Emlékszem kérdezgettük szegényt, hogy mi az a „tirpák”, majd egyszer a semmiből az ultrák a kanyarban felemeltek egy hatalmas karton fejet, aminek nyitva volt a szája, illetve egy hatalmas karton péniszt majd rázendítettek a jól ismert „háliáliáliálióóó....” kezdetű rigmusra. Onnantól kezdve ki nem lehetett robbantani minket a stadionból.

Teltek az évek és emlékeim szerint ez a tipikus liftező egyesület voltunk a különböző osztályok között. Gyakorlatilag attól a rövid Szivics érától eltekintve, mindig kutyaütô csapatunk volt, azonban ez különösebben senkit nem zavart. A meccseknek az én felfogásom szerint mindig két frontja létezett; a gyep es a lelátó. Ahogy mondtam, az előbbin gyakran alulmaradtunk, de hazai pályán soha nem volt nálunk fanatikusabb, hangosabb, vadabb és persze a meccs végére kiábrándultabb. Gyerekként nem foglalkoztatott, hogy megértsem ennek az okait, hogy Miskolcon miért ennyire fontos a foci, a piros-fehér színű mez, hogy miért van az, hogy friss feljutó csapatként 2004-ben, miután az első győzelmünket megszereztük a bajnokságban (talán a ZTE, vagy a Békéscsaba ellen?) a 8-9. forduló környéken, tömegek ünnepelnek a városban mintha bajnokságot nyertünk volna. Ez volt a természetes, hisz ebben nőtünk fel. Körülbelül annyira, mint, hogy a csapolt Borsodi 180 Ft a Kata Presszóban.

A minap pörgettem a Netflixet és rátaláltam egy dokumentumfilm-sorozatra; Sunderland 'til I die! Piros-fehér mezes csapat, egy durván 170 ezres észak-kelet angliai városban, amely az ország, gazdaságilag egyik legterheltebb térségében fekszik. Ahol magas a munkanélküliség és az egykori nehézipar már csak árnyéka régi dicső önmagának, de az emberek megőrülnek a csapatért. A családok piros-fehérben járnak vasárnap templomba és sokszor megtöltik az 50 ezres stadiont, még a másodosztályban is. Hm, ez egy ismerős story, gondoltam magamban. A film mellesleg azt volt hivatott bemutatni, hogy miként működik egy profi klub. Hogyan alakul ki a keret az új szezonra, rögtön a kiesést követően. Megszólaltatják az új edzőt, játékosokat, fizikoterapeutát, a konyhás nénitől kezdve a jegypénztárban dolgozókon keresztül a szertáros bácsiig bezárólag, de a film számomra sokkal inkább egy hatalmas dráma, ami olyan érzelmeket hozott a felszínre, amire egyáltalán nem számítottam.

Persze lenyűgöző az is, ahogy a klub vezetése a szurkolókhoz viszonyul. A különböző kocsmákban, rendszeresen megtartott szurkolói esteken rendre megjelennek az egyesület vezetői, játékosai. Öltöny, egyennyakkendő. Diagrammokat vetítenek ki, bevételek és kiakadások kesze-kusza görbéit, jegybevétel, merchandising pénzek, szponzorok támogatásai, minden teljesen transzparens, holott erre semmilyen törvényi kötelezettsége nem lenne a tulajdonosnak. Ô azonban úgy vélekedik, hogy ez a klub a szurkolóké (amúgy nem, mert az övé) és neki kötelességé tájékoztatni a bérleteseket. Ugyanakkor nem ez hatott meg igazán, hanem azoknak az embereknek a története, akik hétről-hétre a stadionban, vagy a rádió előtt ülve (az angol három meccseit már nem adja a TV) tördelik a ujjaikat. A Koszovót, Irakot és Afganisztánt megjárt veteráné, aki a Wembley-ben elbukott Checkatrade kupadöntő után vigasztalja a síró kisfiát és annyit tud neki kinyögni elcsukó hangon, hogy „nem tehetünk semmit, emlékezz kik vagyunk; Sunderland ’til I die!” Az aggastyán, aki még emlékszik arra az FA kupa győztes csapatra a hetvenes évekből és aki most a stadion portásaként nézi végig csillogó szemekkel, ahogy reggel edzésre érkeznek drága luxusautókkal az üveges tekintetű aranylábúak. Valahogy szerintem ezeknek az embereknek is ebből táplálkozhat a fanatizmusa. Kihívni az elitet hétről hétre, megmérkőzni a nagy es sokkal gazdagabb klubokkal, leszurkolni a fradistákat vagy a beképzelt „flamboyant Chelsea seggfejeket” (igen, Nick Hornby – Fever Pitch) és ha nem is nyerünk, még mindig ott van az opció, hogy a 101B-s busszal irány a Tiszai és szétrúgjuk a seggüket. Emlékszem a sok-sok kudarcra. A sok épphogy elbukott nagy derbire, a meccsek után magukba roskadó szerencsétlenekre. Arra, hogy a vérben forgó tekintetek, hogy változtak át egy pillanat alatt, három sípszó hatására teljesen üressé. Pontosan ezek az arcok köszöntek vissza sok-sok év multán most ebben a filmben.

Miután végignéztem az teljes sorozatot, belémhasított egyfajta bűntudat, amiért teljesen eltávolodtam mára ettől a világtól. Mindazonáltal pont a film az, ami elültette bennem a gyanút, hogy biztosan én változtam ekkorát? Nem lehet, hogy a közeg lett más? Hogy pénzes csapat lettünk, saját nevelésű játékosok nélkül, de műanyag székekkel borított stadionnal, átláthatatlan céghálókkal és kiperelhetetlen finanszírozási adatokkal? Egy olyan tulajjal, aki hagyja, hogy a klubján nyerészkedő játékosügynökök komplett hülyét csináljanak belőle? Ugyanakkor nem tök mindegy? A klub, a mez, amit megtestesít, a közösségformáló erő, a fanatizmus, az, hogy az átlag szurkoló kicsit a saját történetét írhassa tovább a DVTK-ban, teljesen más dimenziók. Ha egy 110 éves klub szurkolója vagy, teljesen rangon aluliak ezek a picsogások. Valahol ezek az észak-kelet angliai emberek, az alázattal viselt nehéz (szurkolói) sorsukon keresztül olyan példát mutatnak kitartásból és alázatból, amiből erőt lehet meríteni a film végére. Emlékszem Nyilasi Tibor arról beszélt egyik alkalommal a tv-ben, hogy pályafutásának legnehezebb meccsei a Diósgyőr elleni idegenbeli rangadók voltak az 1970-es évek végén. A háttérben még füstöltek a kohászat kéményei, a stadionban sok tizezer ember és elmondása alapján már azért is hálát adott, ha sikerült időről időre jól levenni egy hosszabb átadást. Majd valamivel később ugyan ebben a műsorban azt is elmondta, hogy szerinte Miskolcon azért szeretik ennyien a focit, mert „ezeknek az embereknek egyszerűen nincs más”. Emlékszem akkor nagyon felháborodtam és ma sem tartom ezt egy tűhegy pontos szociológiai megállapításnak. Ugyanakkor az is biztos, hogy vannak városok a világon, ahol a labdarúgás ma az egyetlen olyan történetet testesíti meg, amelyben még közösségként értelmezhetik magukat az egyének. Valljuk be, főleg az elmúlt 30 év ismeretében, de elég, ha csak a mögöttünk hagyott pár hónapra gondolunk, azért ez nem kevés."