Slózi visszaemlékezései 2. rész - Fekete Pityú

Folytatjuk "Slózi visszaemlékezései" sorozatunkat. Az első rész bevezetőjében olvashattátok, hogy egy kedves szurkolótársunk, Sasvári István keresett meg minket azzal, hogy szívesen adná közre az amigeleken.hu-n a DVTK régi játékosairól szóló visszaemlékezéseit. Természetesen, nagy örömmel mondtunk neki igent, amit az első rész pozitív fogadtatása igazolt is.

A folytatásban Fekete Józsefről olvashatunk, aki 65 mérkőzésen öltötte magára a piros-fehér dresszt és 5 gólt szerzett. A Pityú becenevű játékosunk első diósgyőri fellépésére 1957. augusztus 25-én került sor a Dorog elleni hazai összecsapáson. Érdekesség, hogy ezen a találkozón játszotta első diósgyőri élvonalbeli meccsét Werner, Paulás, Iván, Csányi és Papp is. Utóbbiról szólt Slózi első visszaemlékezése. Fekete első szezonjában még 24 találkozón lépett pályára, a következő években viszont, míg diósgyőri színekben szerepelt, már csak a meccsek felén bizonyíthatta tudását a diósgyőri publikumnak. Utolsó diósgyőri mérkőzését 1962. május 20-án játszotta, amikor az NB II-es DVTK 3-0 arányban múlta felül a Borsodi Bányász gárdáját.

Következzék Slózi visszaemlékezése Pityúról:

A megelőző írásom nyomán fölmerült az Iván, Csányi, Papp, Fekete II, Pál II csatársor, mint az 1950-es évek NB-I. 5. helyezettjének, az akkori vidék legjobbja csapatának egy prominens csapatrésze. Az akkori elvek szerint az úgynevezett WM rendszerben, az ötcsatáros csapatjáték összeállításánál a Diósgyőri Vasasnál, illetve a DVTK-nál a fenti volt ugyan, de már a múlt alkalommal is említést tettem az Aranycsapatnak illetve a Bp. Vörös Lobogónak majd a későbbi - és jóval korábbi - MTK-nak a játékosáról, Hidegkuti Nándi-ról, aki a nagy taktikai fölfedezésnek, a hátravont középcsatár ideának az első honi megvalósítója és megtestesítője volt. Erre ma kissé fölényes mosollyal gondolunk vissza, de akkoriban ez egy elég nagy „was ist das”-nak tűnt. Papp László a Diósgyőrben amolyan inkarnációja, itteni megtestesítője volt ennek a posztnak, és talán kiderült előző írásomban, hogy nem is akármilyen szinten.

De az idő könyörtelenül ment előre a maga saját útján és a futballban az – nevezzük így - EGÉSZPÁLYÁS JÁTÉK, s annak soron következő kreatúrája már itt-ott szintén kezdett feltünegetni. Ugye, a klasszikus WM rendszerben voltak a FEDEZETEK-HALFOK és az ÖSSZEKÖTŐK, a jobbösszekötő, illetve balösszekötő. Megjegyzendő, hogy a középpályás poszt - mely az 50-es években, de még a 60-asokban sem létezett - meglátásom szerint az angol és német nemzetközi futballfejlődés hatására alakult ki és semmiképpen sem az olasz-spanyol-brazil és egyéb latin amerikai hatásra. No és itt, ezen a ponton lép be a képbe a mi FEKETE PITYÚ-nk, igazi nevén Fekete II József, akit valamilyen általam nem ismert és nem is kideríthető okból eredően mindenki Fekete Pityúnak hívott, legalábbis a közönség soraiban. Hogy ez a „Pityú”-zás a játékostársak között is ment-e Vele kapcsolatban, azt nem tudom. Amennyire én tudom, Fekete Pityú miskolci volt, és a Martintelepen lakott. Továbbá ifjabb éveiben bátyjával Fekete I. Lászlóval együtt az MVSC-ben kezdett el futballozni a Kubikban, egy ottani legendás és megszállott szakember, Sztrányai József keze alatt. A DVTK-ba 1957 nyarán igazolt.

A DVTK albán túráján készült csapatképen balról jobbra: Paulás, Erdősi, Kovács I., Fekete, Ráczi, Perecsi, Csányi, Papp, Krompaszky, Hódi és Szigeti

Itt szeretnék rövid kitérőt tenne az akkori, az 50-es, 60-as évekbeli miskolci futball életről, és arról, hogy mi, a DVTK a helyinek mondható környezetünkből, a városból hogyan igazoltunk és igazoltunk-e egyáltalán. Általánosan elmondható: egyetlen olyan miskolci egyesület volt, ahonnan sok játékost igazoltunk, és ez a PTK volt Perecesen. Onnan jött hozzánk Pribelszky Gyula, a kapus Tóth Laci, Szigeti, Paulás I és II, Werner, Jakobi és talán Polényi. Az MMTE-ből, a Népkertből mindösszesen Kiss II László, a Vasútból írásom főszereplője Fekete Pityú, a kiváló jobbszélső, majd az edző Nagy Öcsi, később pedig Veréb Gyuri. Azután még talán a Diósgyőri Bányászból Tamás Gyula kapus. A „valahonnan jöttek” közül talán még megemlítendők a „szegediek”, úgymint: Kakuszi Feri, Gyurik Laci bácsi, Portörő Gábor, Csányi Jóska bátyánk, a zseniális kapus, Hódi Zoli - ma már bácsi - és jóval-jóval később Kutasi Laci. Voltak még „ózdiak”: Hajner Imre, Tiba Sanyi, a Fükő fiúk, Szucsányi Bandi Borsodnádasdról, egri játékosként Kovács Pali, a kapus Szabó Laci, sajószentpéteriként Csetfalvi Attila, Hetey Attila, sátoraljaújhelyiként Palicskó Tibi bácsi és öccse Palicskó Zoli, Szerencsről Perecsi Tibi, Ormosbányáról Pál I Jani, Nyíregyházáról Pocsai azt hiszem Imre. A pestiek, a Budapest környékiek voltak még többen, talán ők voltak a legtöbben, akiket errefelé fújt a nyugati szél, mint Pestit, Dobót, Gondos Tibit, Pellert, Reitert, Kékesit, Papp Lacit, Pál II Lacit, Bótát, Kisuczky Robit, a ”szeszkazán” Oborzil Satyát, Giront, Pintér Attilát és még sokakat. Meg persze az olyan echte ős diósgyőriek, a legfontosabbak, akiket nem kellett „igazolni”, mert itt rúgták a labdát közöttünk, mint Károlyi Joci kapus, Dudás Zoli, Solymosi Pixi, Matisz Tibi, Sikora Feri, Kovács Pista, Pócsik Pisti, Török Sanyi, Horváth Bandi, Homródi Vili , Makay (talán) Ernő. Utóbbi 1956 ban disszidált.

Biztosan kihagytam valakiket - főleg a pestiek és a távolabbról jöttek közül -akiket tulajdonképpen föl sem tudom így fejből sorolni és akiktől ezért sűrű és súlyos bocsánatért esedezem. Erről a „ki honnan témáról” nagyjából ennyit.

És akkor vissza Fekete Pityúhoz, aki maga volt a fáradhatatlanság, az örökmozgás és a legnemesebb értelemben vett hasznosság. Ő egy egész pályát befocizó kiváló játékos volt, amolyan, a két tizenhatos közötti „hauptspieler”. Egy kicsit talán Lippai Ákoséhoz hasonlítanám a játékát, de korántsem rendelkezett olyan technikai tudással, mint Ákos, cselező készséggel pedig pláne nem. Viszont Fekete Pityú ütközni meg szerelni azért tudott, s labdát emberhez adni is. Ő volt a DVTK-nál a középpályás poszt egy archetipusa, akihez hasonló talán csak a Fradiban játszó Rákosi Gyula volt, meg persze Overath a nyugat-német válogatottban meg az 1 FC Kölnben. Kicsit amolyan vicces-viccelődő futballistának ismerték, aki szívesen cikizte az ellenfelet, de messze nem volt durva, sőt inkább Vele szemben durváskodtak előszeretettel. Olyanokat mondott szereléskor például. hogy „HOPPÁ”, ha pedig cselesen elvitte, elpöccintette a bőrt egy védő mellett, aki nagy rössel rárohant, akkor nem hagyta ki, hogy: „ITT A CSÜLKÖD HAVER”. Volt néhány ellenfél, például Rajna Karcsi az Újpestben, aki ezt nem igazán vette jó néven, nem díjazta, ennek volt köszönhető, hogy Pityú egyszer mankóval járt vagy 2 hónapig.

Száz szónak is egy a vége, a mi Fekete Pityúnk igazi középpályást játszott már a 60-as évek elején úgy, ahogyan tudott, ahogyan hagyták és ahogyan az akkori futballtankönyvekben még nem, de a maiakban már meg vagyon írva.. Igaz, gólt nem sokat rúgott, de ezt Tőle nem is várta el a szurkolósereg. Szerették, kedvelték, mert igazi csapatjátékos volt.

Magánéletéről úgyszólván nem tudok semmit, de annyit igen, hogy az LKM-ben dolgozott, amolyan anyagmozgatóként. De itt ne valamiféle nehéz acéltermékek szállítására-megmozgatására gondoljunk, hanem irodai okmányok, bizonylatok kézbesítésére, sürgős postai föladására és ilyesmikre. A gyárudvaron közlekedve, Vele találkozva - sokakkal ellentétben - ő nem tűnt szomorú vagy megkeseredett embernek, de beszédes vagy túlságosan közlékeny sem volt. Egy-egy ízben az Észak-Magyarország levelezési rovatába’ „Martintelepi levelek” címmel beküldött egy-egy olvasói levelet, melyeket már Fekete József néven írt alá, jelen sorok írójának elég nagy megrökönyödésére. Amikről írt, azok amolyan közproblémák voltak, közlekedéssel, utak állapotával, fák kivágásával, zöldesitéssel, óvodákkal és ilyesmikkel összefüggésben. Írói, újságírói stílusa - melyet az Észak” szerkesztői nem kozmetikáztak, nem korrigáltak, nem valami pallérozott, kikent-kifent újságírói pennára engedtek következtetni, de ez így Ő volt…az biztos.

Talán 6 éve olvastam a halálhírét, úgy emlékszem a DVTK nem volt a közvetlen gyászolók között, de adja Isten, hogy tévedjek.

Az albán tengerparti csapatképen Fekete Pityú a guggoló sor jobb szélén látható