Sajtótájékoztató nélkül

Ritkán volt olyan – amióta megadatott nekünk a meghívás - hogy egy adott sajtótájékoztatón nem tudtam részt venni, vagy valamelyik szerkesztőtársam ne tudott volna helyettesíteni. A sajtótájékoztatót fontosnak tartjuk, még akkor is, ha időnként némi kritikákkal illetik egyes szurkolótársaink, annak tartalma miatt.

Hadd védjem meg a klubot ebből a szempontból. Nem tudok olyan élvonalbeli csapatról, aki minden héten sajtótájékoztatót tart a soron következő mérkőzés kapcsán, és lehetőséget ad a médiumoknak, hogy az előző összecsapásról, következő mérkőzésről, vagy az éppen aktuális helyzetről, változásokról, egyszóval a legkülönbözőbb dolgokról kérdezhessenek, ami a klub életében zajlik.

Fontos a sajtó. Fontos, mert a szurkolók információkat kaphatnak olyan kérdésekre, melyekkel kapcsolatban kevés a rálátásuk. Bár a taktikát, felállást nem lenne túl okos előre közzétenni, ennyire azért már mi is vagyunk rutinosak, hogy mélyebb dolgokba ne kérdezzünk bele, ne szerezzen ebből ingyen információt az ellenfél.

Visszatérve az első bekezdésemhez… Ha valamiért távolmaradtam a sajtótájékoztatókról, annak mindig megvolt az oka. Kitiltás, betegség, munka, de ezek az esetek egy kézen számolhatók az évek alatt. Most viszont más a helyzet. Divatos szóval élve: bojkottáljuk a mai sajtótájékoztatót. Elnézést kérünk azoktól a szurkolóktól, akik várják a kérdéseinket és a megszokott vágatlan változatot. Ma nem lesz lehetőség ennek elolvasására.

Nem lesz, mert elfogytunk mi is kicsit, a szurkolótársainkkal együtt. Szemezgetünk, nosztalgiázunk hát az elmúlt sajtótájékoztatók mondataiból, felidézve pár vicces vagy éppen komor, ígéretes vagy vészjósló, diplomatikus vagy őszinte hozzászólásokból.

Milyen álomszerűen kezdtünk! Dicsértük az első meccs utáni sajtón a játékot, a hajtást. A második meccs után inkább már csak a hajtást, de az eredmény miatt olyan eufória lett úrrá két hét alatt néhányunkban, hogy már a BL csoportkörben válogattuk, ki lenne nekünk a legjobb ellenfél.

Aztán jött egy Fradi meccs, amitől azóta sem bírom lezselézni a hátamon a szőrt, úgy ráz a hideg attól a 90 perctől még ma is. Így ezt gyorsan elfelejtettük – vagyis megpróbáltuk, nem kevés munkát biztosítva ezzel a miskolci pszichológusoknak – és a sajtótájékoztatón sem emlegettük nagyon. Horváth:” Kimegyünk, játszunk egy jót bőrfocival, aztán meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy feltartott kézzel fogunk odamenni.”
Sajnos, azt jelentette. Mindenki látta, amit látott. Úgy be voltunk szarva, hogy az ÁNTSZ annyi mintát egy év alatt nem vesz le, amennyi az aranylábúink gatyájában volt. De sebaj, dobogós a csapat, ki álmodott volna ilyen ellenfelek után 6 pontról? Tekintsünk előre! Ez volt az üzenet. Oké, mondtuk, rajtunk nem múlik.

Jött a Honvéd. Igen, ide. Diósgyőrbe. Az oroszlánbarlangba. Horváth: „Ez most részemről egy ilyen mérkőzés volt, hogy ugyanúgy, ugyanolyan alázatosan és apró lépésekkel próbáljunk haladni a felé, amit el szeretnénk érni.” „Azt gondolom, hogy ez egy olyan mérkőzés lesz, ahol van esélyünk arra, hogy pontokat szerezzünk.”
Annyira előretekintett a csapat, hogy talán túl is tekintett az éppen aktuális meccsén, ugyanis fel se keltünk a K.O.-ból, jött az újabb jobb horog, de az is abból a borsodi parasztlengő fajtából, amilyet Gazsi ad a Tiszai talponállójában a hozzá legközelebb állónak, ha elnyeli a zenegép az ötvenesét… Meg is fektetett bennünket rendesen a 0-3, hirtelen azon kezdtünk el vitatkozni, hogy melyik fáj jobban, az előző hatos az Üllőin, vagy a fele itthon. Nem baj, nézzünk előre! Elvégre kisiklások előfordulnak még a MÁV Rendezőin is, nem hogy Diósgyőrben.

Megyünk a Halihoz. Csupa remény, csupa bizakodás, aztán püff egy hármas. Nem baj, legalább az ellátogató szurkolók tudtak a bekapott góljainkról beszélgetni azon a jelentéktelen párszáz kilométeres hazaúton, amire rátették az egész napjukat, pár ezer, tízezer forinttal kiegészítve. Milyen rossz lett volna csendben ülni, vagy a győzelemtől rekedtre énekelni magukat visszafelé. Nem baj, nézzünk előre! Lázár: „Nyilván sok mindenkit nem vigasztal, három vereség az magáért beszél. De az egész csapat tudja egytől-egyig – akik a pályán voltak - hogy ez a mi sarunk, hogy így kezdtük az első félidőt. Szerdán nincs mese, az önbecsülésünkért kell játszani.” „Ki kell menni a pályára és meg kell dögölni. A csapatért, az edzőnkért és azért, hogy nyerjünk.”

Talán a Paksot… Bár nem nyerni járunk oda, de most nagyon gyengék. El kell őket kapni. Jók is voltunk a 81. percig, aztán bekaptuk az atomot kétszer is, teljesen megsemmisítve a csapatot és a tábort egyaránt. Sokkoló volt ez a vereség, pláne, hogy már zsinórban negyedszer szenvedtük el. De három a magyar igazság, egy a ráadás, úgyhogy gondolhattuk ezen nagyszerű mondás okán, hogy ezt akkor letudtuk, most már jöhetnek a győzelmek is. Nézzünk előrefelé!

Ajjaj, a listavezető Vasast fogadjuk. Azt a Vasast, aki a 7. forduló után vezeti a tabellát úgy, hogy tavaly az Atya, a Fiú és a Szentlélek segítsége is majdnem kevés volt ahhoz, hogy bent maradjanak a mennyben. Vagy mi… A mennyeiben. Hát mi folyik itt Angyalföldön? Ki csinált itt csapatot? Meg hogy 5-1-1 a mutató? Na, majd mi megtörjük a lendületet. Kiszúrjuk a lufit. Majdnem sikerült. Érdekes, az egyik legjobb játékkal rukkoltunk elő az idényben ezen a meccsen. Tegyük hozzá, az előző teljesítményeket inkább csak alulmúlni lett volna nagy tett. Nem voltunk odáig az eredménytől, de láttunk végre játékot nyomokban, és olyan elszántságot, amit addig kevésszer az előző fordulókban.

Na, nézzünk előre ismét. Hát merre néznénk, jóember, mögöttünk már szinte alig van valaki. Akiknek van keze meg lába, és legalább egy fej van a testükhöz nőve, amit használnak is valamire a hajzselézésen kívül, azok mind előttünk állnak a tabellán.

A Gyirmót, a Kövesd és az MTK a következő hármas. Na, talán ők még azok, akik tehetetlen, fogatlan oroszlánként vicsorognak az ellenségre, mint mi is tesszük, csak mostanra már senki nem ijedezik tőlünk, mert egy tapadókorongos pisztoly látványától is összerogyunk. Hát kiket, ha nem őket? Most el lehet szakadni a mezőny hátsó felétől. Most lehet bizonyítani hasonló képességű csapatok ellen, akiknek ráadásul összesen annyi szurkolójuk van, ahányan nálunk, Diósgyőrben 2 éve a beléptető kapuknál ácsorogtak még a meccsek kezdése után 20 perccel.

A Gyirmót meccs előtt Horváth: „Egy olyan mérkőzésre számítok hétvégén, ahol a Gyirmót azt fogja gondolni, hogy kit verjen meg, ha nem a Diósgyőrt, én abban bízom, hogy az én csapatom azt fogja gondolni, kit verjen meg, ha nem a Gyirmótot… A 3 pontért utazunk, mindenféleképpen megalkuvás nélküli játékot várok, azért a 3 pontért, amire nagyon nagy szükségünk van most.”
Láttuk a játékot, talán ne ecseteljük, nem tűrné a nyomdafestéket, na meg nem is vagyunk mi olyanok...

A Kövesd meccs előtt Novothny: „Mi 100%-osan tudjuk a dolgokat, beszéltünk is róla az öltözőben, és nagyon bízom benne, hogy ennek az eredménye már szombaton látszódni is fog. Hozzáállásban is, játék képében… Az nyilván több összetevőből áll, de hogy hozzáállásban változni fog, abban én 100%-ig biztos vagyok.”
Hogy változott-e, azt mindenki döntse el szíve szerint.

Az MTK meccs előtt Horváth: „Nem tudom, hogy az MTK mit fog csinálni, mi megpróbáljuk majd a saját játékunkat játszani. Látszott, hogy tudunk mi támadni is, amikor nagyon kell.”
Láttuk, mind az 1 kapuralövés ”igazolta” ezt.

Az eredményeket tudjuk. Paks, Gyirmót, MTK ellen 0 pont, Kövesd ellen 1 pont.

Eddig a történet, kedves szurkolótársak. A DVTK a 12., kieső helyen áll a bajnoki tabellán, két egységgel lemaradva immár az előttünk álló veretes keretű és félelmetes hírű, Gyirmót, Mezőkövesd Paks trió mögött. Innen már nincs lejjebb. Feri lenyilatkozta: „A lift leért a földszintre, mást kell csinálnunk.”

Mi is így gondoljuk. És addig, amíg ez nem látszik meg a játékon és az eredményeken, ameddig nincsenek gyökeres és 180 fokos változások, addig nem vagyunk kíváncsiak semmilyen dumára. Ideje, hogy a tettek beszéljenek.