Banner

Fociláz-csillapítás hatékonyan

Szerző: amigeleken.hu | 2018-10-08 17:13:00

A most bemutatásra kerülő, immár két évvel ezelőtt született, eddig sehol napvilágot nem látott írást Balogh Attila szurkolótársunktól kaptuk. Attila egészen húsba vágó keserűséggel írja meg benne gondolatait arról, hogyan veszett ki a lelkesedés abból a kissrácból, aki gyermekkora óta, egészen néhány évvel ezelőttig, rajongásig szerette a DVTK-t. Megtudhatjuk belőle, milyen okok vezettek oda, hogy az a kisfiú, aki nem hiányozhatott egy meccsről sem a stadionból, a negyvenen túl már nem érez késztetést magában arra, hogy szerdától azt a bizonyos szép napot, a meccsnapot várja.

Egy olyan szurkolótársunk sorait olvashatjátok, aki a lelátón élte meg élete talán legkeservesebb szurkolói élményét a zuhogó esőben lejátszott Gödöllő elleni meccsen, amelyen Vadicska volt a kényszer-középhátvéd, és szánalmas játékkal kapott ki a csapat 3-1-re, de ott volt azon a záró mérkőzésen is, amin már a kezdés előtt eldőlt, hogy a Diósgyőr előtt az akasztói Stadler FC. jut fel az NB I-be...

Meg vagyok győződve arról, hogy olvasás közben nagyon-nagyon sokan - köztük én is - magukra fognak ismerni. Természetesen, a szurkolók különbözőképpen élik meg a klub körül az elmúlt néhány évben kialakult állapotokat. Van, aki az utolsó leheletéig kitart, aki nélkül nem is rendezhetnének meccset a stadionban és még idegenbe is elkíséri a csapatot. Vannak, akik a televíziós, vagy az internetes közvetítések alkalmával még a képernyő vagy a monitor elé ülnek és szorítanak a csapatért, de sajnos egyre többen vannak, akik teljesen hátat fordítottak az egésznek és kevésbé idegőrlő foglalatosságokat találnak maguknak, mint a meccsnézés.

Ti hogy éltétek meg az elmúlt éveket? Ti még kitartotok? Várjuk hozzászólásaitokat!


Emlékszem az elsőre, pontosabban az elsőkre. Az utolsóra nem. Harminc év távlata, úgy látszik, jobban belátható, mint két-három.

„Hogyan lettem Diósgyőr-szurkoló” jellegű riport már készült rólam egyszer. Hogyan lettem nem az? - na, ezt még magam előtt sem foglaltam össze igazán.

Valahogy mindig is a D-betűs csapatok bűvöletében éltem; nyilván véletlen. Dánia válogatottja az 1984-es Eb óta, a Dortmund az 1992/93-as szezontól, és persze a DVTK, mert miskolci vagyok.

Nekem a miskolciság mindig is azt jelentette, hogy általános iskolai osztálykiránduláson vagyunk a fővárosban, és a kisdiákok rendezett vonulásából mintegy kitörve egyik haverom beleordítja a nagy pesti forgalomba: Hajrá, Diósgyőr! Vagy hogy egyetemistaként nem tudok hazajárni meccsekre, úgyhogy hétfőn mint az őrült keresem a Népsportot az újságárusok sorát végigjárva (legalább húsznál jártam, mire kaptam!), ami beszámol róla, hogyan vertük a szuperesélyes Vácot itthon, nélkülem, kettő-egyre.

És aztán ez valahogy elmúlik, csak úgy egyszerűen... Nélkülem. Mert a futballszeretetem nem szenvedett csorbát. Imádom a dán focit, pedig hol vannak már a nemzetközi sikerek, és hétről hétre nézem, sőt, DVD-re rögzítem a Borussia Bundesliga-bajnokijait, blogot vezetek a BVB-ről. Csak a diósgyőri foci hagy hidegen. Azóta, hogy 1991-ben ott voltunk édesapámmal az akkori szupergroup Siófok (!) sima miskolci győzelmén (Bácsi, Dúró, Fischer, stb.), csak családi gyász, magas láz és más effélék miatt hagytam-hagytunk ki mérkőzést az Andrássy úton. Egy időben Hejőcsabára is kijártam, hogy az NB III-as tartalékot/ifit rendszeresen megnézzem. Meg a stadion mögötti edzőpályákra, téli-nyári holtszezonokban, hóban-fagyban-kánikulában.

Aztán - ahogy mondom, egyszercsak véget ért. Megszűnt az érzés. Nincs többé „Hétvége, forduló, csak a meccsre gondolok...” Vagyis hogy más meccsekre gondolok - erre nem. Vajon miért?

Eleinte senki sem értette. Én magam sem. Zavartam mondtam az öcsémnek és apukámnak: én nem megyek veletek, úgy, hogy huszonéve mindig. Értsétek meg, nem vágyom oda. Talán 5-6 éve kezdődött a dolog. Amikor a klub látszólag kezdett kicsit profibb lenni. Amikor elveszett az a romantikus varázs, hogy azért kapunk ki folyton, mert „Bozó és Pitács” a csatársor meg ilyenek. Ha már neves játékosok jönnek ide, meg milliók áramlanak innen-onnan a kasszába, akkor miért vagyunk összességében szánalmasak? Ezt a folyamatot időlegesen megszakította a Benczés-féle másodosztályú menetelés. Meg utána még rövid ideig szórakoztató volt a játékunk. Pár szerethető játékossal. De aztán...

Kezdett eluralkodni rajtam az érzés, hogy itt engem, a szurkolót nem szeretnek. Nem én miattam, az én kedvemért van az egész. Hanem az üzletért - és itt nem feltétlenül nyugat-európai értelemben kell ezt venni, hogy anyagi hasznot termel; hanem esetleg politikait, vagy legalábbis alkalmat nyújt a focibiznisz más természetű üzelmek elfedésére. Mit tudom én. Nem tudom - csak érzem.

Két évtizeden át vettük évről évre a három bérletet - és amikor az volt műsoron, hogy most megköszöni a klub a drukkereinek a kitartó hűséget, akkor a meghirdetett „gulyásosztásból” (vagy valami ilyesmi) nem lett semmi. Egy csepp a pohárban.

Egyik bérletvásárláskor felírták az e-mail címünket. Majd soha, de soha nem kaptunk semmilyen üzenetet. Sem a címünkre postán. Sem semmi módon nem szólítottak meg, nem jutalmaztak, ajándékoztak, mint bérletest. Soha nem fejezték ki, nem éreztették, hogy hálásak a kitartásunkért. Egy csepp a pohárban. Nota bene, egy egyesült államokbeli sportegyesülettől (aminek drukkolok, és amelynél feliratkoztam ilyesmire) hetente kapok e-maileket, mindenről tájékoztatnak, és rendszeresen kifejezik ragaszkodásukat irántam. Elvégre ma már az sem kunszt, hogy név szerint szólítsanak meg egy elektronikus levélben, nemde.

Újraosztották az ülőhelyeket, amik fixek lettek: már nem az általam választott szurkolótársak vettek körül, nem is hétről hétre változó színes-lelkes társaság - hanem a lutrin nekünk kisorsolt pár konszolidált elmebeteg, visítozó nők, veszekedő házaspár, akiktől a kezdés utáni második percben elegem lett minden alkalommal - és nem ülhettem odébb. Az egész (a szó legrosszabb, kiforgatott értelmében) „családbarát” lett. Nem focibarát, nem sportbarát, nem szurkolóbarát.

Az utolsó cseppek a pohárban: Rudolf és kapuk. Talán csak szimbólumok, de ezek tettek be nekem végleg. Mind foci, mind a közösségi részét illetően.

Mert ha az ember évtizedeken át azt éli meg, hogy „Pitácsok és Bozók” szaladgálnak a kedvenc csapata mezében, akkor eleve úgy áll hozzá. Akkor úgy megy ki a stadionba. Akkor úgy várja a szombat délutánt. Akkor hozzászokik, hol a helye. Akkor megtanul örülni minden kis részsikernek. Nem annak, ha a csatár gólt lő, de már annak is, ha jól veszi maga elé a felívelést. Ha szépen kapunk ki a nevesebb-gazdagabb-szerencsésebb-támogatottabb ellenfeleinktől. Ha a bíró aznap nem fúj látványosan ellenünk. Tudjuk, mi vagyunk a „kis Diósgyőr”, akik „egyszer nyernénk már bajnokságot”; de nem fogunk, mert. Az nem a mi világunk. Bravúrosan kiszenvedett osztályozós bentmaradások-feljutások. Az igen. Nick Hornby óta tudjuk (a Fociláz című könyvéből), a futballdrukker mazochista, azért jár ki meccsre, hogy kikapjon, és ezt néha megszakítják-színesítik az időnkénti ritka győzelmek. Nick Hornby a Highbury helyett az Andrássy út 61-ben is szocializálódhatott volna nyugodtan.

Szóval ebben a világba rondít bele a Rudolf-jelenség. Aminek ő, szerencsétlen sorsú játékos nem egyedüli képviselője, nem is főszereplője, csak szimbóluma. Hogy tíz és százmilliók kerülnek elő - nálunk, csóróéknál -, vándorolnak magánzsebekbe, impotens focistáéba és még ki tudja kiébe, és az egésznek nincs semmi látszatja. Marad a Pitács-színvonal. Vagy még inkább: rosszabb, mert a körítés viszont kezd „Bernabeu” lenni hozzá. Mintha lenne „valami”. Miközben minden szombaton látjuk: nincs itt semmi. Ami volt, illúzió, romantika, az is eltűnt valahol menet közben.

De legalább már nem is kell járni, megnézni, szenvedni! Merthogy nem is várnak a stadionba. Ahogy odaérsz, rögtön érzed: itt minden eszközt megragadnak, hogy nehezítsék a bejutásodat. Itt nem örülnek neked. Kívül tágasabb. Alapvetően probléma vagy számukra. Nem erkölcsi támogatás, nem anyagi bevétel, nem a kultúra éltetője, nem egy helyi érték megtestesítője. Tudod, hogy még csak nem is a miskolciságodat éled meg a lelátón sokadmagaddal. Merthogy az a sok sincs már. Kétezren-háromezren... És soha el nem hangzik, hogy „Miskolc”. Hiába közvetít a tévé Diósgyőrből szinte hetente, be nem mondanák, hogy ez itt a te városod, a te otthonod. Mintha nem is tudnák. Láthatóan a riporterekkel nem közölte senki. Nem keresi meg őket egy miskolci ajándékcsomaggal sem a klub, sem az önkormányzat, hogy figyelmükbe ajánlja településünk szépségét, értékeit. Amiért hálából csak odavetnének egy-egy jó szót a borsodi megyeszékhelyről. De nem; még a Miskolc név sem kerül az adásba szinte sohasem. (Az amerikai NFL-közvetítésekben rendszeresen hosszú perceken át mutatja a kamera a meccsközi szünetekben, holtidőkben a rendező város nevezetességeit, tereit, szobrait, esti fényeit, sétálgató polgárait. Megkapó tud lenni.)

De, mondom, itt semmi sem az emberekről szól már. Az ember csak tömeg, igaz, egyre kisebb tömeg, amit legfeljebb a nézőszám-statisztikákkal való trükközésekben lehet kihasználni. Egyébre nem jó. Úgyhogy biztosabb, ha be se jön. Ezért tegyünk szűk rácsokat a bejárathoz, bejáratot is csak egyet-kettőt, hogy fél órákat kelljen sorban állni, tülekedni, de nem azért, mert tízezrek várnak bebocsátásra, mint valaha, hanem csak úgy. S ha elérsz végre, odaverekeded magad a huszonegyedik századi, családbarát, „mint a színházban” típusú bejárathoz, akkor ott ne a látcsőosztogató, zseblámpás színházi jegyszedő nénikékre emlékeztető jóindulattal fogadjanak - hanem úgy nézzen rád a biztonsági őr, mintha egy gyilkost látna bebocsáttatni az Alcatrazba. Érezteti veled: nem barát vagy, aki érkezel, hanem ellenség. Csak a baj lesz veled. Utálnak. És nem azért, mert a biztonságiak ilyen alakok. Ők olyanok, amilyenek. De úgy viselkednek, ahogy elvárják tőlük. Ahogy a közeg kisugárzása diktálja.

És akkor egyszer csak nem mentem többé. Egy-egy alkalom kimaradt, aztán az egész elmaradt. Nem hiányzott a DVTK-meccs. A mögöttem ordítozó, az első bírói sípszótól a saját játékosokat artikulátlanul és két-három kifejezésre szorítkozó szókinccsel ostorozó, gyalázó „drukkertárs” sem. Meg az össze többi figura körülöttem, akiknek érződött, úgy járnak ide, mint a diszkóba vagy a popkoncertre: jól akarnak szórakozni a pénzükért. Megvásárolták, hogy gólt lássanak, győzelmet. Ha megkapják, minden szuper, éneklés és tánc, ha éppen nem (akár már a mérkőzés 5. percében), akkor fújolás és gyűlölet. Hogy a pályán foci zajlik, sporttevékenység, taktikák és stratégiák feszülnek egymásnak, játékosok egyéni képességei, erősségei és hiányosságainak sokszereplős sakkpartija, egyszersmind a kispadokon ülő szakemberek szellemi csatája, a kollektív motivációk tusakodása - ez, úgy tűnt, ma már senkit nem érdekel. Csak engem. Nem vagyunk egyformák. Engem és a körülöttem ülő százakat nem ugyanabból az anyagból gyúrták. Ők már másért járnak ide ki, mint amiért én anno elkezdtem. És amiért ma is nézek focit, csak épp a tévében, a határokon túlról.

Talán itt a lényeg: egyszer csak, egy varázsütésre - amiben, persze, egy több éven át tartó folyamat kristályosodott ki - megszűnt a közösség köztem és a többiek között a napos oldalon. Ők és én már nem voltunk „egyek”. Nem tartoztunk közös csapatba. Vagy velük nem stimmelt valami futballdrukkerség tekintetében, vagy velem. Én voltam „kevesebben” - én távoztam.

Azóta két dolog történt. Amellett, hogy semmi olyan, mármint a pályán látható, labdarúgás címen végzett tevékenység tekintetében, ami visszavonzott volna a lelátóra. Egyrészt volt alkalmam más okból és céllal járni többször a stadionban, ilyen-olyan klubvezetőkkel beszélgetni, ismerkedni. Rendesek voltak, barátságosak, egyenként, önmagukban - de nem éreztem azt, hogy nekem részt kellene vennem valamiben, amit ők koordinálnak... Hogy finoman fogalmazzak. A másik, hogy testvérem és édesapám, aki fent ecsetelt pálfordulásomat értetlenül nézték két-három évvel ezelőtt, s rendületlenül jártak tovább, bérlettel, a régi helyünkre - szintén feladták. Legutóbbi nyáron bevallották maguknak, egymásnak, és végül nekem, hogy ők sem élvezik már, nem vonzza őket a DVTK, nincs bennük hiányérzet, amikor eljön a szombat délelőtt, és készülődni kellene a délutánra... Magyarázatként körülbelül azzal tudnának szolgálni, amivel én próbálkoztam a kedves olvasó okulására.

Ennyit akartam elmondani, kérem, kapcsolja ki.




SEGÍTS MINKET!

Az amigeleken.hu ingyenes, de sok munkával készül.
Támogass, hogy növekedni és fejlődni tudjunk!

www.amigeleken.hu/segits-minket

És ezt olvastad már?
Banner
Hozzászólások

1 2 3 4 5 >  Utolsó

104. vebgy
2018-10-12 00:51:17
Külföldön töltvén az utóbbi napokat, én sem keresgéltem azonnal az eredményt a neten sem, de azt elmondhatom, hogy bennem valahogy a düh és a dac tombol az ilyen mélyrepüléses korszakainkban...Nagyrészt egyetértek és értem a cikket, de valójában minden most közömbösségét bizonygató szurkolónknak stikában csak első dolga rákeresni minden hírre ami a klubbal kapcsolatos...az nyilvánvaló, hogy nem jönnek a meccsekre régóta sokan, de ez nem jelenti azt, hogy bizonyos feltételek esetén ez nem változna meg azonnal. Igazság szerint engem sokkal inkább megnyugtatna, ha a szervezett csoportjainkat növelnénk meg olasz szintre, ha akkora ultratáborunk lenne, mint sok ottani csapatnak...A címek, trófeák nem is érdekelnének annyira. A lényeg annyira a táboron van...én alighanem akkor fejezném be a meccsrejárást, ha a tábor elenyészne teljesen. (Persze tudjuk, hogy az nem fog soha).
103. Thurzó
2018-10-11 07:28:26
Leisztinger a 100 leggazdagabb listáján:-2017-69.2 milliárd /Forbes/
-2018-82 milliárd /Napi/
Sajnálni azért nem hiszem hogy kellene, és a pénztárcáját félteni.Viszont nem csak pénz dolga ez a -körülményekhez képest-mélyrepülés.
Valaki a napokban írta,hogy jöhetne Bene Feri.Jöhetne.
102. PiTor - Hawrek |Válasz erre: 97. fater
2018-10-10 18:22:31
....nagyfokú naívság bármiről azt állítani,hogy "neki ingyen van"!
Az a tapasztalatom, hogy ebben az életben semmi sincs ingyen, mindennek megvan az ára,
amit előbb vagy utóbb meg kell fizetni!
Én arra jutottam, hogy azért nincs itt most megoldás, mert az érzelmi alapot (ami Minket táplál),
nem lehet összekeverni az üzlettel!
Ide jött egy üzletember,aki valamiért bevállalt minket...ez az ő dolga....!
...az biztos, hogy nem a szurkolótábor fanatizmusa, a diósgyőri "életérzés" tartja itt.
....az is biztos, hogy a mennyeiben nem az üzleti élet írott és íratlan szabályai szerint zajlik az élet!
...hogy így is itt van, nem logikus (számomra)!...de ez az én problémám!
Egyébként meg nem tartom korrektnek a más zsabében kotorászni!....mert hogy ez a temérdek DVTK-ból élő,
hónapról hónapra fizetést kap, bevannak fizetve a járulékok...működik egy hatalmas gépezet!
Ezeket a létesítményeket mi, szurkolók és sportolók használjuk!
...engem egyáltalán nem érdekel, hogy LT, Miskolc, M.ország vagy XY vagyona nőt!
N. Sándor is üres kézzel ment át a túlvilágra....szerintem ezen luxus izgulni!
101. Dr.Red
2018-10-10 14:21:56
Sziasztok!
Olvasgatom a hozzászólásokat. Én sem érzem túl jól magam itt az utolsó előtti helyen.
Utálom az arcomat a kezembe temetni a Hidegkútiban amikor azt látom,hogy az előző heti vidi elleni tűz (vagy mi?)
szikrája sem látszik egyetlen játékosunkban sem.(talán Boti?)
Utálom Mezőkövesden a 12.percben 0:3 után könnyes szemmel ordítani,hogy Hajrá Diósgyőr!
Utálom.hogy ha elmegyünk akárhova idegenbe rendesen már nem is szidnak bennünket,inkább azt hallani,hogy "szerencsétlenek nem ezt érdemlik)
Utálom, hogy azt kell olvasnom,hogy fradi szurkolók egymás között arról értekeznek,hogy" nem kéne engedni kiesni
a Halit meg a Diósgyőrt,mert nem temetésekre akarunk járni"
Utálom, hogy egyáltalán eszembe jut, hogy meccs helyett inkább segítek vacsorát főzni a páromnak (pucolom a hagymát)mert tök mindegy hol sírok.
Utálom,hogy mostanában egyre többet eszembe jut az a dal hogy
Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni
Maradni esztelenség,
Elfutni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged így szeret,

De sajnos(?) megváltozni így 52 évesen már nem tudok. Úgy hogy ha addig élek én,lesz az újpest ellen is " ameddig élek én nem érdekel más" torkomszakadtából.
100. dudik-attila |Válasz erre: 92. johny
2018-10-10 14:15:12
A hozzászólásod első szava a lényeg: "Amennyiben" Ugye tudjuk, a ha és az amennyiben nem játszik a sportban - meg általában sem. De miért is nem az van, amit írtál? Én az okokra próbáltam rámutatni - az én szemszögemből.
Teljesen igazad van, nem gondolnék konteora, "HA"..... De mivel nem így van, hajlamos vagyok összefüggéseket keresni. Hogy ez igaz, vagy nem, azt talán majd talán később megtudjuk. Vagy nem.

Ja és 100! :)
99. fater |Válasz erre: 98. Krapulax
2018-10-10 11:21:29
Egyeseknek ez az álom kategória. Vajon kiknek?
98. Krapulax |Válasz erre: 97. fater
2018-10-10 10:54:34
A stadion állami tulajdon.
Az edzőközpont, a TAO-fejlesztések L.T. vagyona, ahogy írtad is.
A brand se a miénk.
Ha egyszer a góré úgy akarja, hogy bedönti az egészet, akkor már semmi nem marad.
Csak néhány néhány középszar NBII-es focista játékjoga.
Kenhetjük a hajunkra.
97. fater |Válasz erre: 90. PiTor - Hawrek
2018-10-10 10:39:24
"Rá kell nézni az 5 évvel ezelőtti, és a mostani DVTK komplexumra....részesei lehettek a Diósgyőr történetének legnagyobb fejlődésének! Szenzációs körülményeket kaptak a sportolók és mi szurkolók....!!!! Álom kategória ez pl. 1981-ből nézve, amikortól Kerekes Jánosnak köszönhetően DVTK szurkolónak tartom magam!" A legtöbb hozzászóló nagyon naív és akkor még igen fínoman fogalmaztam. Amire "rá kell nézni" az mind a tulajdonos magánvagyona amit nem a saját tőkéjével ért el (vagy csak nagyon kis rész az ő befektetése, a TAO ingyen van neki). A stadion meg állami tulajdon. Akkor most mi is a DVTK-é hiszen még a brand se a miénk. A labdarúgás szakmai színvonalát meg sem említem. A DVTK tulajdonlása csakis a tulajdonosnak jó üzlet, de nagyon és amíg nincs tulajdonosváltás addig ez így is fog maradni és ez engem nagyon elszomorít, nem látok semmilyen kiutat.
96. antiabs |Válasz erre: 89. aciduzzu
2018-10-10 09:18:52
Nem azok , csak mióta közelről látják a dolgokat kiábrándultak, belefásultak és nem megszöktek, hanem megszoktak, nem küzdenek már a magyar fociközeggel, tulajokkal, hanem bejárnak a munkahelyükre. És ők is kihozzák a helyzetből amit tudnak, hogy csak saját maguknak vagy a DVTK-nak is azt nem tudjuk megítélni,mert nem vagyunk ott nap mint nap.
Ennek ellenőrzéséhez is kellene egy felelős klubtulajdonos, nem egy fedőcég tulaj.
95. zorba
2018-10-10 08:53:38
"A karvalytőke vagy keselyűtőke az angol vulture capital terminus fordítása. Olyan kockázati befektetőkre használt derogatív felhangú kifejezés, akik kényszerhelyzetben lévő cégeket vásárolnak meg általában nyomott áron, majd működésüket, profittermelő képességüket feljavítják, ezután pedig eladják őket."

forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Karvalytőke

1 2 3 4 5 >  Utolsó

Mégsem


Üzenet küldése...