Veréb György: búcsú a kispadtól

Veréb György 50 éve viseli a DVTK színeit. Összesen 398 (287 élvonalbeli és 111 másodosztályú) bajnokin lépett pályára, majd közel harminc évig dolgozott a kapusokkal. Idén már nem a pályán, illetve a kispadon szolgálja szeretett klubját. A közelmúltban pályafutása kezdetét elevenítettük fel, most a pályafutása további állomásairól esett szó. Az interjú a Gólörömben jelent meg először.

1990-től két rövid megszakítással te készítetted föl a diósgyőri kapusok generációit. Honnan tudtad, hogy eljött a búcsú ideje?
- Az élvonalban nem lehet kézzel dobni a kapusoknak a labdát, az nagyon messze áll azoktól az ingerektől, ami egy mérkőzésen éri őket. Éppen ezért általában a kapusedzők rúgnak a legjobban, beleértve a teljes stábot és a játékoskeretet, mert míg egy szabadrúgás specialista is maximum néhány tucat lövést ereszt meg egy edzésen, addig a kapusedző több százat is lőhet. Nekem azonban már nem bírja a térdem. Természetesen szükség van a taktikai felkészülésre, de kapusedzőnek lenni kőkemény fizikai munka. Amellett, hogy tisztában kell lenni az ellenfél taktikájával és az ellenfél kapura veszélyes játékosaival, valamint a pontrúgások hárítására is fel kell készíteni a kapusokat, az edzéseken végig együtt kell dolgozni a kapusokkal.
A jövőben a DVTK-t képviselem különböző rendezvényeken, legyen az egy éremátadó, vagy legutóbb Szepesi György temetése. Köszönöm a DVTK vezetésének, hogy ilyen idős korban is találtak nekem feladatot!

- Tehát a térd...
- 1964-ben lettem igazolt játékos, azóta folyamatosan benne vagyok a labdarúgásban, ennyi idő alatt elkopik ez-az. Nem dagad be a térdem, a civil életben nem zavar a hosszú sétákat leszámítva, de a fiam (Dr. Veréb Viktor, ortopéd sebész-traumatológus, a DVTK egykori sportorvosa - a szerk.) már ígért protézist. Minden más tekintetben egészséges vagyok.

- Akkor marad a lelátó?
- A szükséges végzettségem megvan, de nincs értelme úgy leülni a kispadra, hogy igazán nem tudok segíteni a kapusoknak. Természetesen most is ott vagyok minden edzésen, minden mérkőzésen, csak nem a pályán, hanem a lelátón. Nagy próbatétel ez számomra, mert nehéz elszakadni a zöld gyeptől és a kispadtól, még akkor is, ha tudom, hogy ami elkezdődött, az egyszer véget is ér.

- Ezt megelőzően mikor ültél legutóbb a lelátón?
- Erre a kérdésre akkor sem tudok válaszolni, ha kapok egy hét gondolkodási időt. Amikor technikai vezetőként, szakosztályvezetőként, majd klubtitkárként dolgoztam, akkor párhuzamosan kapusedző is voltam, ezért a meccseken a kispadon foglaltam helyet. Minden bizonnyal akkor ültem legutóbb a lelátón, amikor kapuskoromban sérülés miatt nem tudtam védeni. Nem tegnap lehetett, de még csak nem is ebben az évszázadban.

- Mi a különbség a kispad és a lelátó között?
- A kispadon nagyobb a feszültség, mégha ugyanúgy szorítok ma is a fiúknak, mint régebben. A lelátóról viszont jobban át lehet tekinteni a játékot, mindent jobban lehet látni, különösen az új, csodaszép stadionunkban. Beteljesült Salamon Jóska vágya - akivel idén ünnepeljük ötvenéves ismeretségünket -, most már én is a régi csapattársakkal (Salamon József mellett Oláh Ferenc, Tatár György, Szabó László és Teodoru Borisz - a szerk.) együtt nézem a meccseket. És persze ott a feleségem is, aki még idegenbe is el szokott kisérni. Rajtuk kívül most már lehetőség van más ismerősökkel is szót váltani, akikkel hét közben nem fut össze az ember, pedig „ezer” éve ismerjük egymást. Ebben a társaságban ki lehet beszélni egy-egy taktikai variációt, támadásbefejezést, mert ránk is igaz, hogy a labdarúgáshoz mindenki ért, és szeret is róla beszélni. Jó érezni, hogy milyen sokan kísérik figyelemmel a DVTK szereplését.

Olvasd el a teljes cikket >>>

forrás, fotó: dvtk.eu