Banner

SEKIZ - az isztambuli kaland

Szerző: Jáborcsik András | 2019-01-27 19:55:00

Fogadjátok szeretettel Betyárok szurkolótársunk élménybeszámolóját a Galatasaray-Aluinvent DVTK kosárlabda Európa Kupa mérkőzésről


Mint a háromszáz spártai a thermopülai szorosban, olyan elszántan vonultunk be mi nyolcan a török rendőrök és rendezők sorfala közt az Ahmet Cömert csarnokban a helyünkre. A saját hangunkat nem hallottuk, olyan hangzavar volt, s ahogy elsőre körülnéztünk az lehetett az arcunkra irva, hogy Te jóságos Isten, mi van itt…!? De gyorsan rendeztük sorainkat, Sole a tábor élére állt és az ellenszéllel – hanggal – nem törődve, masszív, rendületlen dobolásba kezdett, amit nem is hagyott abba a meccs végéig. Úgy mozgott fáradhatatlanul az első sorban, mint Bulcsú vezér gyors elmozgásos hadteste, meghökkentve az ellenfelet, ami mikor meghallotta a hangunkat s ráébredt, nemcsak dísznek vagyunk itt, éktelen, fülsiketítő füttykoncertbe kezdett, sűrűn felénk mutogatva. Ebben a pillanatban ébredtünk rá, hogy nincs visszaút, csak előre menekülhetünk, mindent bele! Bal szárnyon Krisztián, Emil és fia, középen a rúzsai betyár Józsi és jómagam, a jobbszárnyunkon pedig Polgármester és Carinho készült fel arra, ha esetleg megindulna az ezerötszáz török.




Ezt eleinte nyolc rendőr is próbálta megakadályozni, akik a meccs végére már háromszor annyian voltak a közelünkben. Ha pillanatra elhallgatott a török tábor, elemi erővel kezdtünk rá, lélekben minden diósgyőrivel együtt. A meccs vége felé egyre hosszabbra nyúltak ezek az időszakok, ahogy csökkentettük a hátrányt. Óriási volt, mikor először átvettük a vezetést, régen, nagyon régen éreztem már így magam Diósgyőr meccsen. Nem úgy látszott, hogy ez meghatná a galataiakat, a rendőröknek viszont szimpatikusak voltunk, főleg Sole, aki az összes általa ismert nyelven próbálta elmagyarázni, hogy ő ultra, nem huligán, pedig azt kérdezték, hogy Atilla tényleg a közös ősapánk-e? A szünetekben – a büfébe minek mentünk volna, teáért…? – erről beszélgettünk velük, s biztosítottuk őket ennek valóságáról, a török-magyar barátságról, amit a meccs végén az ünneplés után úgy mutattunk ki, hogy megtapsoltuk a Galatasaray szurkolóit. Nagyon feszes pillanatok következtek, megenyhültek, visszatapsoltak és szigorú rendőri jelenlét mellett készíthettünk egy közös fotót néhány kézfogással. Nagy összeölelkezés tehát nem lett, a rendőrök kivezettek minket, taxit hivtak és végig mellettünk voltak, míg el nem indultunk.

A Galata szurkolóiról: a többnyire igen fiatal fanatizált drukkert három, ötven év fölötti capo irányította, néha egy pofonnal akár, folyamatos hangorkánt biztosítva. Mikor az ellenfél támad, fütyülnek, ez a szokásuk, másnap a Besiktas meccsén is tapasztaltuk. Nem nagyon hatja meg őket semmi – úgy vélem, nem sok vendégszurkolóval készült ott közös kép…


A Csapat volt viszont a legnagyobb! Bevallom, eddig én csak az eredményeiket követtem, de a teljesitőképességük határán ésszel és izommal olyan sportemberi teljesítményt nyújtottak, ami a valaha DVTK címerért küzdők legnagyobbjai közé emeli őket. Kívánom, hogy a visszavágón telt ház előtt verjék ki a törököt, s magyar-török barátság ide vagy oda, mondhassuk nekik: güle-güle!


Kedves Barátaim, Szurkolótársaim!

Kalandunk Konstantinápolyban a meccs végével még nem ért véget, engedjétek meg – ha már sikerült eljutnunk oda – hogy a mi szemüvegünkön keresztül a másnapi Besiktas – Erzurum meccs tükrében néhány szót szóljak a török világról.

Szigorú szabályok léptek életbe a török futballban is, kártyát kell kiváltani, arra pénzt tölteni átutalással, majd úgy lehet jegyet venni. Ez külföldinek igen bonyolult, ezért úgy döntöttünk, hogy hamarabb érünk a helyszinre és valahogy, tán a török-magyar testvériségre hivatkozva bekönyörögjük magunkat. Hát ez nem jött össze. Egyrészt azért, mert későn értünk oda - két órával a meccs előtt már tömeg volt – amin nem is lehet csodálkozni. Az előző napi csata és az aznapi bazárjárás sokat kivett belőlünk, aztán temérdek eszünkkel arra jutottunk, hogy megnézzük a Galata-tornyot, amihez egy végeláthatatlan hosszú és meredek lépcsőn kellett fölmenni. Még Emil is nehezen bírta, Öcsike már félmeztelen volt, Józsit úgy húztam, mire megpillantottuk az óriási tornyot s a bejáratától kígyózó sort, ami olyan hosszú volt, hogy Miskolcon az Erzsébet térről a Kilátóig ért volna.



Érdekes, hogy többnyire helyiek voltak s egyáltalán nem látszott rajtuk türelmetlenség, ahogy araszoltak a sorral, nem érezhették elfecsérelt időnek a sorban állást: az élet maga egy sorban állás – tán így gondolták. Szóval, miután Emil kinyomozta a telefonján, hogy a Besiktas Stadion a Vodafone parkban már csak 2.4 km, elindultunk vissza a Boszporusz partja felé, régi és új lakóházak, boltok közt, sűrűn találkozva kisebb minaretekkel, dzsámikkal, amelyeket olyan szorosan körülnőttek már az évszázadok mindennapjai, mintha ottfelejtették volna őket. Jobbra óriási palota a parton, tetején aranyozott félholddal, mellette benzinkút török zászlóval. Háromszáz forint a kilencvenötös benzin. A sör bezzeg piszok drága! És úgy kell felkutatni! Végre, végtelen gyaloglás után, elhaladva csadoros és rövidszoknyás asszonyok-lányok és egy Uriah Heep koncertre hivó plakátsor mellett egy élelmiszer bolthoz érkeztünk. Itt összeszedtük magunkat, majd indulás tovább. Gyönyörű a stadionjuk: a régi korokat idézve, hatalmas fehér oszlopcsarnok övezi a modern lelátókat és pályát. Mintha a mi stadionunkat a Gyárra emlékeztető téglafallal vették volna körül. Rengeteg a rendőr, de nyugalom van. Jegyet kellett szerezzünk. Most képzeljétek el magatokban, hogyan néz ki egy minden hájjal megkent, ravasz, tetovált, ötven körüli, horgas orrú kissé őszes török jegyüzér! Megvan? Na azt szúrtuk ki magunknak, csak a legjobbat, ha már itt vagyunk. Rejtő regénybe illett. Olyan otthonosan mozgott mindenki szeme láttára… lehet, hogy a török társadalmat ennyire áthatja a korrupció, a baksis jelenléte, erre gondoltunk, mikor belevágtunk. Dupla pénzt kért a jegyért, fotót, teljes regisztrációt igért. Végig könyökénél voltunk, nehéz pillanatok voltak, de egyszerre csak benn voltunk: hátunkon a szőr felállt! Azt sejtettük, hogy nincs sör a büfében, kimenni már nem mertünk, igy bő órát a nézőtéren ülve figyeltük az érkezőket és hallgattuk a lelkesitő zenét, ami ellenállhatatlan áradt a hangszórókból. Olyan, mintha a Reflex zenekarnak még vagy tiz indulója lenne, nyomták őket egyiket a másik után. Mindenki énekelte, gyerekek, nők, sőt fekete csadorban Besiktas sállal a nyakukban lévő asszonyok is.



Félelmetes, milyen fokozatosan húzták fel őket a meccs kezdésére: mintha az imám szólt volna a mecsetből – nem az alkohol tüzelte őket. Igy velünk is megtörtént az a különleges esemény, hogy kimentünk teázni a büfébe.. Volt még joghurt, dobozos víz és döner… Kicsit furcsán is éreztük magunkat, mikor Józsi azt találta mondani Karesznak, hogy megyünk teázni, hozzunk egyet?...

A meccs nyilvánvaló bunda volt. (1:1). Úgy bénázták el a legnagyobb helyzeteket, mintha valami oktatófilm készült volna, hogyan nem kell… de a közönség – vagy harmincezren – csak a kihagyott helyzet miatt bosszankodott. Ha nálunk bármelyik meccs ilyen körülmények közt végződik egy-egyre, hosszú percekig tüntetnének Gyirmóttól Kisvárdáig. Itt szépen hazamentek, véget ért a láz.

Hát ennyit a meccsről, de még egy dolog, ami feltűnt: aki gyakran járt Törökországban annak idején, az tapasztalta, hogy a magyar, macar, madzsar, Magyarisztán kifejezésre tárt karok és széles mosoly érkezett válaszul egy arkadas (barát) kíséretében. Ez eltűnt. Pár napunk volt csupán, de akkor is feltűnt, hogy eltűnt. Ha egyáltalán megkérdezték, milyen náció vagyunk, a válaszra csak bólintottak – de például a bazárban a fűszeres úgy vágta a mérlegre a zacskós kimért fűszert, hogy azzal a mozdulattal kiválóan lehetne bemutatni, mit jelent az a szó, hogy „odab@sz”. Orhan Pamuk Isztanbul című könyvében az a vezérfonal, hogy a város életét áthatja, átlengi egyfajta szomorúság. Én inkább azt éreztem, hogy közöny, egy kis feszüléssel keverten. Nem tisztem főleg ezen az oldalon nem, hogy mélyre ható következtetéseket levonjak,de határozottan rossz érzésem volt, bár adja Isten, hogy csak arról legyen szó, hogy az én romantikus lelkem felett eljárt az idő…

Hajrá Diósgyőr! Legyen teltház jövő csütörtökön! Fenébe a romantikával! Hajrá Diósgyőr!



fotó: boon.hu

video: DVTK facebook oldala





Mutasd a teljes cikket
És ezt olvastad már?
Banner
Hozzászólások

 < 12

2019-01-28 05:27:16 Barna öves, Fanatikus tag
Pedig még mindíg van Kossuth, meg Széchenyí körút. Galatában pont. Mondjuk egyik se körűt,hanem sima utca, de a törököket ilyen apróságok nem zavarják. De már rég voltam ott, azóta bármi folyhat . De azért köszi a helyzetjelentést
4. piros79
2019-01-27 21:48:45 Lila öves, Fanatikus tag
Elismerésem! Köszönjük a beszámolót!
3. tvk-003
2019-01-27 20:57:02 Barna öves, Fanatikus tag
Szép volt fiúk!
2. Karpfen
2019-01-27 20:54:03 Barna öves, Veterán
Köszönöm szépen!
1. CLIPNOH
2019-01-27 20:43:38 Piros öves, Fanatikus tag
Tisztelet nektek srácok! Csütörtökön pedig mindenki a csarnokba, sálakat pedig hozzátok!!!

 < 12

Banner
Mégsem


Üzenet küldése...