Slózi visszaemlékezései - Papp László a DVTK-ban

Rendhagyó módon folytatódik sorozatunk, melyben az elmúlt évtizedek labdarúgóira emlékezünk vissza. Azért rendhagyó a folytatás, mert Sasvári István kedves szurkolótársunk keresett meg minket azzal, hogy szívesen megosztaná velünk, illetve szurkolótársainkkal a saját emlékeit a régmúlt játékosokat illetően. Többen közülük már a feledés homályába merültek, illetve rájuk már tényleg csak a legidősebb szurkolók emlékezhetnek, ezért is fogadtuk nagy örömmel "Slózi" visszaemlékezéseit. István elmondta nekem, hogy ezek az emlékek az ő személyes élményeiből táplálkoznak, előfordulhat, hogy az évszámokra vagy akár egyes csapatnevekre már nem emlékszik teljesen pontosan, de azt gondolom, hogy a lényeg nem ezen van. Írásainak köszönhetően kicsit visszarepülhetünk az időben, kicsit képet kaphatunk az akkori csapatunkról, a játékosokról, az őket körülvevő környezetről, a hangulatról.

Elsőként egy rövid bemutatkozást kértem Slózitól, hogy tudjuk kihez kapcsolni ezeket a visszaemlékezéseket.

"1946. okt.11-én születtem Diósgyőrben. Édesanyám és édesapám, sőt a nagyszüleim is tősgyökeres Diósgyőr-Vasgyáriak voltak.

Jómagam általános iskolai tanulmányaimat a vasgyári XVII.. sz. ú.n. „fiúiskolában” végeztem, melyeket 1961-ben fejeztem be. Onnan a miskolci Bláthy Ottó Villamosenergiaipari Technikumba kerültem, ennek befejezését követően pedig sikeres felvételi vizsgát tettem a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára, ahol villamosmérnöki diplomát szereztem.

A sport, a futball mindig jelentős és fontos szerepet játszott az életemben, már a vasgyári iskolában is, ahol Fekete Dezső testnevelő tanár úr volt az osztályfőnököm, ill. 7.-8. osztályos koromban már a DVTK egyik „kölyökcsapata” jelentett sokat nekem. Itt előbb Mágori Jóska bácsitól, majd Dr. Demény Béla bácsitól próbáltam elsajátítani a futball „mesterfogásait”, be kell valljam, nem túl nagy sikerrel.

A DVTK mindig a szívem LEGMAGASBB CSÚCSÁN TÜNDÖKÖLT. Még akkor is, amikor úgy alakult az életem, hogy nem jövök vissza Budapestről Miskolcra. Hála érte a Mindenhatónak!"

Slózi első visszaemlékezését arról a Papp Lászlóról írta, aki 1957 és 1961 között 77 mérkőzésen öltötte magára a vasgyári csapat piros-fehér szerelését. Összesen 17-szer talált az ellenfelek hálójába és az ő nevéhez fűződik a DVTK 500. NB I-es gólja. Első diósgyőri meccsét 1957 augusztus 25-én játszott a Dorog ellen, utolsó fellépésére pedig 1961 május 14-én került sor az MTK elleni hazai mérkőzésen.

A fotók, amelyekkel a visszaemlékezést illusztráljuk, Papp László egykori játékostársa, Kovács István magánarchívumából származnak.

A jobb oldali képen az 1959/60-as bajnokságban a vidék legjobbja címet elnyerő, ötödik helyen végzett csapatunk. Papp László a felső sorban balról a második.

Fogadjátok szeretettel Slózi visszaemlékezését!

Visszaemlékezésemet azért kezdem Papp Lacival, mert Ő a legkevésbé ismert DVTK klasszisjátékosok egyike, a legrégebbi is azok közül, akikről írni akarnék és magasan az egyik LEGNÉPSZERŰTLENEBB(?!) is azok közül, akikről a következőkben emlékezni szeretnék majd. Ráadásul születését tekintve nem miskolci és nem is diósgyőri, sőt nem is erre a környékre való, ha jól tudom.

Azzal kezdeném, hogy 1954/55-ben a Gödöllői Dózsa csapata az ötödik helyet szerezte meg az NB II Keleti csoportjában a Szegedi Haladás, a Budapesti Törekvés és a Budapesti Vörös Meteor mögött. Ennek a gödöllői gárdának volt gólerős középcsatára Papp Laci, sőt, ha jól emlékszem, a gólkirály is Ő volt abban a szezonban. A neve persze nem túl hálás sportolói névnek számított az idő tájt, hiszen a "'Papp Laci" név nyilván az akkor már kétszeres olimpiai bajnok kiváló és szuperextra népszerű bokszolónk számára volt vastagon rezervált. Történt viszont, hogy a Dunántúl prominens nagyvárosában, Pécsett gyakorlatilag nem volt futball, dacára annak, hogy szurkolói igény igencsak volt rá, és tulajdonképpen az akkori fölfogás szerinti "eltartó kapacitás" is megvolt, az országban akkor egyedülálló feketeszén-bányászat (Máza-Szászvár, Komló stb.) révén. Arról már csak mellékesen szót ejtve, hogy az uránbányászat nyilván szovjet segítséggel és érdekeltséggel intenzíven rátett az ügyre egy nagy lapáttal. Szumma-szummárom, a Pécs tokkal-vonóval átvette a Gödöllői Dózsát. Tény viszont, hogy nem mindenki ment a csapattal Pécsre, annak ellenére, hogy a pécsiek igazoltak néhány jobb játékost, például a Salgótarjánban játszó, kiváló Opova Oszit és másokat. Néhányan a Gödöllőből Csepelre meg a Bp. Vasas-ba igazoltak, a középcsatáruk, Papp Laci pedig a Diósgyőri Vasasba, ahonnan akkoriban ment el az MVSC-be a középcsatár - a korábban Ózdról igazolt - Tiba Sanyi.

Az 1961. március 5-én lejátszott, 2-0 arányú diósgyőri győzelemmel végződött találkozó kezdőcsapatai:

Bal oldalon a DVTK, balról jobbra Kiss, Paulás, Perecsi, Ráczi, Kovács I., Solymosi, Papp, Pál, Werner, Tóth, Szigeti.

Jobb oldalon az FTC, balról jobbra Landi, Dalnoki, Orosz, Mátrai, Gerendás, Verebes, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr.

Szóval a mi játékosunk lett Papp, akit nagy várakozással fogadtak sokan, ám amikor pályára lépett, hát sokan fanyalogtak, hogy ők bizony nem ilyen lovat akartak. Miért? Nagyjából egészében azért, mert Papp Laci amolyan szupertechnikás, nagy lövő, pályán látó észfutballista volt ugyan, de meglehetősen halvérű, aki nem igazán szeretett futni és ütközni. Sokszor álldogált a pálya közepén amolyan "albertflórisan" - aki persze akkoriban még a Holdban sem volt, talán szerbül gagyogó kamaszsrác lehetett Hercegszántón - csípőre tett kézzel várván, hogy történjen már valami. Megjegyzendő, hogy az úgynevezett hátravont középcsatár idea Hidegkuti Nándi aranycsapatbeli szereplése után egy "új figura" volt, akinek a labdák osztogatása jobbra-balra, a középpályabeli okos cselezgetés, szélsők lyukra futtatása tartoztak bele a profiljába, de a védekezés, az ütközés, a szerelés már nem. Lényeg, hogy a középpályás fogalma még nem volt kitalálva.

Két nevezetes edző dolgozott az időtájában nálunk. Az egyik Steiner János – Bruncsi, ahogy megboldogult Dobó Zoli bátyánk elnevezte - aki Csepelről érkezett és rendkívül művelt ember volt. Őt követte a kispadon Kiss Gábor. Utóbbi eredetileg szombathelyi illetőségű volt, működött is a Haladásnál, de úgy emlékszem, hozzánk már a meggyengült Budapesti Honvédtől érkezett. A Papp Lacit felvonultató csatársorunk Iván, Csányi, Papp, Fekete II, Pál (Laci vagy PÁL II) összeállításban futballozott és rendkívül stílusosan. Noha Papp Lacit a közönség nem igazán kedvelte, az edzők úgyszólván soha nem hagyták ki, mert pontosan látták, hogy Ő az, aki fazont ad ennek a fontos csapatrésznek. Rendkívül intelligens játékos volt, akihez - ahogyan mondani szokás - tapadt a labda, de kevés beszédű, csendes ember is, akihez talán épp ezért is pozitívan viszonyultak a hölgyek. És ami abban az időben nem kis dolog volt futballista körökben, nem kedvelte a poharazgatást, nem igazán élt a piával. Volt igazi munkahelye is, akkoriban úgy mondták, sportállása. Ez azt jelentette, hogy hétfőtől péntekig minden reggel bement munkahelyére, a Lenin Kohászati Művek Oktatási Osztályára, ahol reggel 8-tól délután 2-ig dolgozott. A Vendégházban lakott több társával együtt, s a Hámor Étteremben ebédelt-vacsorázott. Reggel az 1-es kapu mellett szuperáló Tejcsarnokban minden hétköznap 1/2 liter tej és 2 db. sóskifli volt a reggelije. Főnökei az LKM-ben kedvelték, mert kevés beszédű volt, szerény, nem szövegláda. Természetesen, a föntiekben vázolt élet-, és munkarend idegenbéli meccsek, külföldi turnék, edzőtáborok idején valamelyest fölborult, de a szürke hétköznapok és az átlagos hazai meccsek,edzések évadján így zajlott nagyjából.

1959-es Temesváron készült csapatkép. Balról jobbra: Csányi, Fekete, Matisz, Iván, Tóth, egy kísérő, Papp, Kiss Gábor edző, Török, fölötte Szigeti, Tállyai Kálmán szakosztályvezető, Kovács I., Solymosi, Kiss, Jakobi, egy kísérő, guggolnak: Pál, Werner, Hódi.

A csapaton belül a játékostársak tisztelték, becsülték - különösen a szintén pesti Pál Laci - de úgy kiemelten nem barátkoztak vele, talán alapvetően hideg és nem túlzottan közlékeny természete okán. Amiért talán az edzők és munkahelyi főnökei, no meg épp' aktuális hölgy-barátnői igazán kedvelték. Na és persze az edzők, akik jöttek-mentek, de Pappot akkoriban nem hagyták ki a csapatból. Annak ellenére sem, hogy a közönség nem igazán kedvelte itt őt, nem egyszer fütyülve követelte a kihagyását, távozását. Ez aztán valamikor, talán 1961 táján mégiscsak bekövetkezett.

Hogy mi történt ezzel a mi Papp Lacinkkal? Nem tudom. Talán edzősködött is rövid ideig Nyíregyházán. És itt vége, elszakadt a film nálam.

Folytatása következik ...