Csapataink harcban állnak:

Én bízom a klubvezetésünkben. Mert bár az utóbbi időben ilyen meg olyan mendemondák kaptak szárnyra, azt gondolom, igaz a mondás: „Bajban ismerszik meg a barát.” Most pedig baj van. Most kell összefogni.

Nem akarnék újságíró szerepben tetszelegni, kiváltképpen mert nem vagyok az, ez meg nem egy újság. Így nem tényszerűen sorolom a történéseket az elmúlt napokból, csak afféle emlékeztetőül szánom mindannyiunknak, tanmese gyanánt. Ott kezdődött a történet, vagy folytatódott, ezt már a mesélő személyének a szíve joga eldönteni, amikor Szivics beszólt a Hali meccs után. Akkor dőlt el, lecsúsztunk a dobogóról, egy meg nem adott szabályos gólunkkal fűszerezett meccsen, amit persze Négyszeres Sanyi megint megmagyarázott. Tominak meg nagyon rosszul esett ott, duplán a meccs hevében még a vélt igaz, hát hülyeségeket beszélt. Istenem, mennyien már ebben az országban, az elmúlt ezredévben! Amit itt jegyeznék meg, amikor már szorult a hurok, minden érintettől bocsánatot kért. Ennél többet nem tehetett, ha már egyszer megtörtént. Meggondolatlan edzőnk aztán túllőtt a célon. Beletrafált az „ennyi pénzből semmit nem nyerni” -vel az elevenbe. A magyar labdarúgás rákfenéjének kellős közepébe. Mert bár azt senki sem vitathatja, valamiféle központi irányításra, egyfajta kézi vezérlésre szüksége van a magyar focinak, mert annyira mélyen van, hogy ezt még a politika sem nyomhatja már lejjebb. Na de amikor a szomszéd megyéből elszármazott Garancsi utasításba adja a népnyúzó, öntelt, arrogáns bankvezérnek, aki mostanában azt hiszi, hogy ért a mezőgazdasághoz, hogy el kell takarítani még a környékről is az igazmondó juhászokat, mesénk váratlan fordulatot vett. Mégse a mesebeli juhász az élsportoló, hanem maga a vízfej szövetség a mértéktelen íjász, maga lő túl azon a bizonyos, képzeletbeli célon.

Népmesénk negatív hőse a szalkai parasztgyerek sorra lőheti az öngólokat, csalással, alaptalan vádak eltussolásával vádolja a pogácsazabálókat, de ott van a háttérben Négyszeres, aki minden öngólt érvénytelenít. Minden fül zárva. Azt mondja másik riposztjában az említett hülyegyerek - most nem találok rá jobb szót, majd később javítom, ha eszembe jut valami találóbb -, hogy a mi tulajdonosunk mennyivel gazdagabb, mint ő, hát hogyan is gondolja ez a bunyevác a fent említett mondatot? Irigységével vegyes ostobaságában át sem gondolta, hogy strómanként irányított csapatához irányított milliárdok érkeznek. Strabag, Mol, Swietelsky, Duna Aszfalt. Megannyi haszonélvezője a mostani hatalomnak. Még egy öngól. Aki most csettint, annak elmondanám, a másik oldalnak is megvannak a maga seggnyalói. De itt és most nem is ez a lényeg. Itt most a Diósgyőr a fontos, a mi hőn szeretett dévétékánk! Szivics mester eltiltásával a csapatunk ellen indítottak támadást. Kisszivicset - elnézést érte - könnyedén kigolyózhatják az országból, ha nem tetszik a képe, de most a regnáló hatalom velünk húzott újat, a Diósgyőr szurkolótáborával, minket sértett meg ezzel az eszement döntésével. Ez hiba volt.

Leisztinger hallgat, mind mindig. Ez most jó, vagy nem. De úgy általában ez csak egy állapot. Ő azt gondolhatja, bár közszereplő lett egy patinás magyar klub megvásárlásával, de ez nem jelenti azt, hogy közszerepelnie is kell. Szerinte. Szerintem meg hagyjuk meg ezt neki, magának eldönteni. De az emberei dolgoznak és ez a lényeg. Úgy látszik nem csak minket sértettek meg önérzetünkben, hanem őt is. És bár lehet mindenféle telekügyekben áskálódni, de aki ilyenekben érdekelt, az más ügyekről is sokat tud… És akinek annyi pénze van amennyi, azzal kár kezdeni, mert könnyen visszacsapódat a szar a dobálója pofájába. Egy szó, mint száz. Ment a méltányossági kérelem és a fellebbezés, a főnök bevonta a legjobban felkészült sportjogászt a buliba, aki ius iuris vonalon támad be. Hátsó védvonal.

A pályán a fiúk mutathatják meg, hogy nekik is van önbecsülésük, bárki bármit mond a magyar focistákról. Hogy az elvégzett hatalmas munkát, a meghozott áldozatokat egyetlen tollvonással senki sem húzhatja keresztül. Hogy az álmok erősebbek a hatalmaskodóknál, hogy a vágyak legyőzhetik a kétkedőket, mert ha nagyon akarják őket, akkor beteljesülnek. És a fiúk biztosan akarják. Van, aki magáért. Van, aki értünk is, de mindenki egyért. A dicsőségért. Hogy kezében tarthassa a kupát. Amelyiket, ha szimbolikusan is, már annyi nagy magyar focista simogathatott áhítattal. KI ne vágyná érinteni. És az érmért, amit a nyakába akasztanak a győzteseknek, ki ne adná akár az életét is. Vagy dobná szurkolótábora örömittas tömegébe, mert az megérdemli. Hej! Ennél meghatóbbat még nem hallott az ezerfejű... Ti vagytok a főszereplők srácok! Mutassátok meg országnak, világnak!

És akkor ott vagyunk még mi, több mint kilencezren. Akik harmincnégy éve várnak a csodára. És nem hiába, effelől senkinek ne legyen kétsége! A szélrózsa minden irányából érkezünk, egy a célunk. Ünnepelni, örömittasan, részegen a pálinkától, mert baj van a részeg miskolcival. De nem most. Mi most ne balhézunk. Neeem. Ezt a szívességet nem tesszük meg azoknak. Mi most szurkolunk. Elénekeljük a Szózatot a Himnusz után, ha kell, mert „Hazádnak rendületlenül”. Torkunk szakadtából énekeljük az amígéleként kilencven percen át, vagy ameddig csak kell, rajtunk nem fog múlni, mert érte élünk mi, érte harcolunk. Ennek nem lehet más a vége, csak az, hogy győzni fogunk. Mert együtt vagyunk. Legyen bár közülünk valaki a zöld asztal mellett, a pálya zöld gyepén, a lelátók piros-fehér betonrengetegében, vagy az égi focipályán állva nézzen le ránk, innen üzenjük az agresszoroknak:

Csapataink harcban állnak.