A nagyapám igazi futball fanatikus volt

A nagyapám igazi futball fanatikus volt. Nemcsak a Diósgyőr meccseire járt, hanem a Volán és a Papp Jóska derbiket sem hagyta volna ki. Mivel Édeasapám a Volán-nál dolgozott, szurkolói buszokkal rendszeresen jártunk a Volán idegenbeli meccseire is. Édesanyám egy ideig nem nézte igazán jó szemmel a dolgokat, mert azt beszélték a rossz nyelvek, hogy a nagyfater időnkét csúnya szavakkal illeti a bírókat meg néha az ellenfél játékosait is. Szóval engem ő fertőzött meg a foci és a Diósgyőr szeretetével. A mai vendégszektor melletti nyugdíjas szektorból néztük a meccseket, aztán kis idő múlva önállósodtam.

A hetvenes években a Vörösmarty lakótelepen laktunk, nagyon gyakran előfordult, hogy a meccsnapokon a haverokkal kezdés előtt vagy három órával gyalog indultunk el a stadionba, zászlókat lobogtatva énekeltük végig az utat. Persze sokan csapódtak is hozzánk. Egész héten lelkesen téptük az újságpapírt, több szatyorral felszerelkezve érkeztünk a „B” középbe. A mai naposoldali kényelemhez szokott fiatalabb szurkolóknak elképzelni is nehéz, hogy különösen a nagyobb rangadókon meg a nemzetközi kupameccseken két sorban nyomorogtunk a jó öreg betonlelátókon.

Szüleimnek örök hálával tartozom, amiért tizennégy éves koromban elengedtek különvonattal a veszprémi Magyar Kupa döntőre. Veszprém azért nem két kilométer, mégis elutazott vagy két-háromezer miskolci. Az egyik oldalvonal melletti lelátót teljesen megtöltöttük. Kitörölhetetlen emlék marad számomra, ahogy Fükő Sanyi íveli be a szögletet és a „kun veszedelem” Kutasi Laci bődületes nagy gólt ragasztott a felső sarokba. Laci visszaemlékezéseiben olvashattuk, hogy Mészöly Kálmán, az ellenfél Vasas edzőjének üvöltözésétől majd szétrepedtek a veszprémi stadion öltözőinek falai a szünetben, de a fiúk megállíthatatlanok voltak és elhódították a kupát, immár másodszor. Hazafelé a különvonaton kb. kétszer annyian utaztunk, mint odafelé. Ezt szegény Dzsoni haverom bánta, mert egy tagbaszakadt szurkolótársunk megragadta és felültette a poggyásztartóra. Ott utazott haza szegény, és hogy ne ficeregjen nagyon, a cipőfűzőjét odacsombékolták a rácshoz. Azért amennyire lehetett, megpróbáltuk kényelmesebbé tenni újdonsült ülőhelyét.

A következő torna órán Gitta néni, a testnevelő tanárunk kérdezte, hogy miért hiányoztam az előző óráról. A rekedtség miatt alig bírtam neki elmondani, hogy mekkora hasmenés tört rám aznap, ezért otthon kellett maradnom. Erre mosolyogva mondta, hogy a hentes ismerőse mesélte neki, hogy két tanítványa is ott szurkolt mellette a kupadöntőn.

(a jobb oldali képen a 77-es kupagyőztes csapat látható, azon még nem lehettem ott)

Egyszer Barcikára indultunk bajnoki meccsre öten Török Peti Trabant kombijával. Nagy volt nyomor hátul, ezért szegény Fazekas Béla barátomat - mivel ő volt köztünk a legvékonyabb - bepateroltunk a csomagtartóba. Cserébe Béla duplán részesült a frissítőből a hosszú út alatti pihenők alkalmával. Azt hiszem nem túlzok, mikor azt mondom. hogy Béla egy igazi csoda volt a kilencvenes években Miskolcon. Minden vágya az volt, hogy csináljon egy „saját” focicsapatot és létre is hozta a Miskolci FC-t. Olyan kitartóan kereste-kutatta a szponzorokat, hogy sikerült is összeszednie a pénzt a nevezésre, a mezekre, a pályára. A csapat évekig szerepelt a körzeti bajnokságban, de aztán sajnos megszűnt. Bélát később elsodorta az élet Miskolcról, de a DVTK iránti hűsége megmaradt. Remélem, olvassa ezeket a sorokat és ezúton is üdvözlöm őt.

A nyolcvanas években rendszeresen megrendezték a téli szünetben a Képes Sport Teremlabdarúgó Bajnokságot. Mindenhol telt ház, hatalmas hangulat, remek meccsek voltak. Egyik éven Győrben rendezték a kétnapos tornát és vagy tizenöten annak rendje-módja szerint útra keltünk, hogy a helyszínen szurkoljunk a csapatnak. Az első napi csoportmeccsek után az éjszakát az állomáson töltöttük. Nem volt valami nagy meleg, ezért másnap délelőtt beültünk az állomáson található moziba egy kicsit megmelegedni. Valami szovjet rajzfilmet vetítettek és az óvodákból csoportosan érkező gyerekek szemei igen csak nagyra kerekedtek, mikor a nézőtéren megpillantották a piros-fehérbe öltözött bácsikat.

A Sportcsarnok mellett nem messze volt egy kisvendéglő. Ott kajáltunk csontlevest meg túrós csuszát, persze az volt a legolcsóbb. Második napra már egész megkedveltek minket a pincérek, az egyik még azt is elnézte nekünk, hogy Csicsák az asztal alatt tölti át a kancsóba a kintről behozott bort. Megállt Csicsák fölött, mert először azt hitte, rosszul van, de aztán látta, hogy miben mesterkedik és ő is jót nevetett. Hazafelé felkéredzkedtünk a csapat buszára, mert vonatjegyre már nem igazán maradt pénzünk.

Őszintém remélem, hogy egyszer megadatik még a Diósgyőr szurkolóknak az a csoda, amit mi átélhettünk a csapat UEFA és KEK menetelése során.

Olyan nagyhírű csapatok voltak kénytelenek meghajolni a DVTK előtt, mint a Rapid Wien, a Dundee United és a Besiktas. A Hajduk Split ellen pedig egy öldöklő tizenegyes csatában maradtunk csak alul. Emlékszem, mekkora törést okozott, hogy a törökök elleni visszavágóra nem tudtam kimenni a stadionba. Akkoriban a demográfiai viszonyok kicsit mások voltak, mint manapság. Annyira sok volt a gyerek, hogy két műszakban jártunk iskolába és azon héten legnagyobb szerencsétlenségünkre pont délutánosak voltunk. Az osztályfőnökünk tudta, hogy miben sántikálunk és jó előre közölte, a meccs napján látni akar minket az iskolában.

Már nem emlékszem pontosan, melyik kupameccs volt, de már kapunyitás előtt vagy két órával több ezren tolongtunk a kerítés mellett. A jegyet persze megvettük elővételben és mindenki a hőn áhított „B” Középbe vagy környékére akart bejutni. Egyszer csak valaki elkiabálta magát, hogy másszunk be, ne várjuk meg, míg kinyitják a kapukat. Néhány perc alatt megtelt legalább négy szektor. Az egyik haverom, ahogy ugrott át a kerítésen, egy törött sörös üveggel megvágta a kezét. Vérzett rendesen, de jól elszorította a sebet és csak a meccs után ment a sebészetre.

Sokan mondják, mennyire más világ volt az. Valóban. De milyen jó is tiszta szívből rajongani Oláh Feriékért, Salamon Józsiékért, Veréb Gyuriékért meg a többiekért. Azok a játékosok a mi „fiaink” voltak, itt nőttek fel, itt cseperedtek fel az utánpótlás csapatokban, itt laktak a stadion környéki utcákban. Ez a mai zsoldos korszak már nem az én világom. Az én szívemnek ezért is sokkal kedvesebb a két Patrik, Gábor, Milán meg Bálint! Még ha néha csetlenek-botlanak, akkor is….

Írjátok meg Ti is fanatizmusotok történetét és nagy örömmel tesszük közzé az amigeleken.hu-n!

Küldjétek el az info@amigeleken.hu címre!

megjegyzés: az írás 2013-ban jelent meg első alkalommal és végtelen örömmel tölt el, hogy a keresztnevek száma szépen gyarapodott a végén!