A kötéltánc szigorú élmény

Szerző: objektív | 2019-08-01 16:33:00

Ezen a héten rajtunk, szerkesztőkön volt a sor, hogy elmondjuk, mire számítunk, mit várunk az előttünk álló szezontól a mennyei bajnokságban.

Nem mentegetőzöm előre, de baromi nehéz dolgom van három olyan írás után, melyek sorai, gondolatai, a mögötte húzódó érzelmek ne jönnének át számomra, és nem csak azért, mert ezekkel az emberekkel jó, baráti kapcsolatot ápolok, hanem azért, mert teljes mértékben azonosulni tudok a gondolataikkal.

Én nem vagyok még abban a korban, hogy láthattam volna a 70-es 80-as évek csapatait, de 90-től stabilan jelen voltam a DVTK otthoni és idegenbeli mérkőzésein is. A szerelem ott kezdődött, valamikor a Palicskó Tibi bá” vezette NB2-es csapat mérkőzésein. Aki ekkor már járt meccsre, az tudja, ehhez képest milyen ”magaslatokban” és milyen hányattatásokon ment keresztül a DVTK hullámvasuta az utána következő időszakokban, szerintem fel sem kell emlegetni azokat a neveket, azokat a károkat, amiket bizonyos emberek okoztak a klubnak, csapatnak, szurkolóknak.

Talán innen ered az a fajta immunitás, amit a diósgyőri szurkoló megszerzett magának. Egyfajta agyban, szellemben kialakult védelmi mechanizmus, ami rezignálttá tett minket a klubot érintő legkülönbözőbb formában felbukkanó negatív dolgok irányába. Egy valami közös volt bennünk, az pedig a mai napig nem változott. A DVTK feltétel nélküli szeretete. Félresöpörtük az aktuálisan gyűlölt vezető, igazgató - ne adj Isten – egyes játékosok elleni érzelmeket és a stadionban csak a csapat volt, a címer, a klub. Picit átszellemülten, átlényegülten jártuk akkoriban a stadionokat, és nem feltétlen volt kérdés vagy elvárás az, hogy dobogósok leszünk, vagy csak az első 6-ba kerülünk be. Valljuk be, utóbbi sem igazán sikerült, már ha az első osztályú tagságainkra gondolok. De mi koptattuk a lelátót töretlen harci kedvvel és tízezren töltöttük meg a bástyákat egy-egy nb2-es találkozó előtt/alatt is. A zászlóinkat anyáink, nagyanyáink varrták össze unszolásunknak engedve, a pénztárgépszalagokat már magam sem tudom honnan szereztük be olyan mennyiségben, hogy a kezdő sípszó után eltakarja a lelátót a ”csíkok” látványa… Az újságokat napokkal a meccs előtt már tépkedtük, vagdostuk, hogy eredeti funkciójukat betöltve és haszontalanná válásuk után még egy pár másodpercre újra értelmet nyerjenek és olcsó pompát varázsoljanak a levegőben úszva mindenki örömére. Hörögve, könnyes szemmel szívtuk a füstbombák szagát – a könnygázhoz képest ez volt a jobbik eset - bokáig jártunk a durrogó petárdákban. Olyan hangulata, olyan varázsa volt ezeknek a mérkőzéseknek, hogy az embernek visszagondolván is lúdbőrözni kezd a teste.

De hogy miért beszélek ennyit a múltról? Mert a jövőről nem tudok sok mindent mondani. Pedig milliárdos tulajdonosunk, regionális utánpótlásközpontunk, új edzőpályáink, új stadionunk és soha nem tapasztalt anyagi biztonságunk van. Lehetnének álmaim, nem igaz?

Sajnos, magát a futballt és a csapatok egy részét nagyban érintő politikai és MLSZ-beli szabályozások, változások rányomták a bélyegét arra a versenyszellemre, ami nélkül márpedig lassan de biztosan meghal a sport, ezáltal a szurkoló lelke is oda lesz. Szépen beáll a sorba mindenki, klubok, vezetők, játékvezetők, szakemberek, játékosok, mert a mai magyar fociba minden eddigitől több pénz folyik be. Ennek örülnek a klubok, örülnek a túlfizetett játékosok, a fociból élők és környezetük. Egyvalaki nem örül, az ezerarcú. Ő tudomásul vesz csak. Egy része kijár még mindig a stadionokba, mert remél, mert viszi a vére, az identitása, a klubszeretete, pedig az a klub, amibe valaha szerelmes lett, sokszor már összehasonlíthatatlan a régivel.

Valami ilyesmit érzek ma én is. Ha a régi tűz, elkötelezettség, szenvedély, alázat, önfeláldozás, akarat, önbecsülés (megjegyzem, azért nem minden csapatunkra volt ez jellemző alapvetésként, csak mert régebben voltak porondon, az idő múlásával ezek a magasztos emberi tulajdonságok folyamatos kopásnak vannak kitéve a társadalmi és politikai normák változásának hatására) találkozna a mai lehetőségekkel, mint infrastruktúra, új stadionok tucatja, TAO pénzek, állami szerepvállalás és segítség, milliárdos költségvetések cégek, üzletemberek, politikusok révén, akkor összegyúrva az akkori emberi tulajdonságokat és mentalitást a mostani anyagi lehetőségekkel, itt hegyeket lehetne nem csak megmozgatni, hanem a csúcsukra állítani fejjel lefelé. Természetesen nem csak diósgyőri, hanem országos szinten értem ezt.

De ha csak magunkra gondolok, hasonlók jutnak eszembe. Ilyen anyagi lehetőségekkel nem tudom mikor rendelkezett a klub, vagy rendelkezett-e valaha. Ezzel szemben sajnos az állítólagos építkezés közepette sem tudom elfogadtatni magammal azt a tényt, hogy amíg semmiből jött múlt nélküli kisvárosok, 3-500 fős szurkolói maggal rendelkező csapatok kerülnek fel, és akár stabillá tudnak válni az élvonalban, addig a mi lehetőségeinkhez képest pengeélen táncolunk immár 3 éve. Mondják, hogy legalább itt vagyunk. Oké, de elég ez?

Én nem indulok ki a felkészülési meccsekből, pedig megtehetném. De hogy induljak ki, amikor egyetlen olyan felállást sem biztos hogy láttunk, amilyen az első vagy az azokat követő bajnokikon lesznek? Tehát erre nem tudok véleményt alapozni. Nem tudok véleményt alapozni az igazolásokra, mert szerintem markáns erősítés nem történt, legfeljebb 2 poszton lettünk árnyalatnyival jobbak.

Nem tudok a játékra alapozni, sem az erőnlétre, mert mivel a felkészülési szakaszban voltunk, nem lehetett, nem volt indokolt a teljes erőbedobás és a taktikánk sem az ellenfelekre épült, inkább a saját játékunk begyakorlására. Ami mi is? Na, ezt most így nem tudnám megmondani, de majd beszélnek helyettem az első fordulók, az azt követő meccsek, a szezon fele… Akkor levonhatunk majd következtetéseket, de álmaim nincsenek. Stabil bentmaradást remélek, elsősorban a két újonc előtt végezve, lehetőleg versenyben a Felcsúttal, Pakssal, Kisvárdával. Más csapatok megelőzésének hite jelen állapotát tekintve a keret erősségének és a játékunk eddigi képének, csak az illúzió és a szurkolói álmok kergetése lenne.

Támogatom az amigeleken.hu oldal munkáját 500 forinttal:
És ezt olvastad már?
Banner
Hozzászólások
4. d-tiger88
2019-08-02 16:51:18
Mennyien leszünk vasárnap?Valaki tud valamit?
3. miskolci
2019-08-01 19:21:51
Elismerésem minden szerkesztőnek az írásokért,nagyon benne van az az érzés ami bennünk szurkolókat jellemez.Volt benne:nosztalgia,tények,vágyak,gondolatok..Ami elszomorító,hogy mi szurkolók és ti szerkesztők se látjátok biztatóan a jövőt,csak reménykedünk,hogy talán jobb lesz,talán más lesz. Próbálunk mindig kapaszkodni valamibe és ha már nincs mibe ,akkor magunk vizió nálunk újabb kapaszkodót..Mert ilyenek vagyunk mi szurkolók,így vagyunk kódolva. Amíg élünk remélünk! Menjünk ki a nyitányra nagy létszámban...Meglátjuk talán az irányt... Ha küzdést,elszàntsàgot,győzni akarást látok én már elégedett leszek. Remélem többet lesz megjátszva a támadó szekció mint a védő...Amíg élek ........ remélek!
2. betyarok
2019-08-01 17:30:07
Szigorú irás, tökéletes helyzetelemzés.
Minden szerkesztő irásából és minden hozzászólásból kitűnik a vágyakozás: mikor találkozik már végre a politikai akarat a szurkolók akaratával???
...mert akkor hatalmasat lehetne itt alkotni. Eddig ez nem történt meg, nem nagy esélyt látok, hogy most lesz meg az áttörés. Akinél a pénz és a hatalom van, megelégszik a pénzzel és a hatalommal és arra törekszik, hogy fenntartsa ezt az állapotot.
Kurvára nem érdeklik a Diósgyőr szurkolók.
Tehát ilyen elvárásaink nem lehetnek - de olyan igen, hogy lássuk a küzdést, a fanatizmust, a harci szellemet. Az jó lenne.
1. toki
2019-08-01 13:45:59
Szép írás, pláne a nosztalgiázás miatt ;))) Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy majd az idő eldönti. Kiváltképp, hogy 08.31-ig nem csak nálunk szerte a világban, kis magyar focinkban is addig tart az átigazolási szezon vége. Addig ....., csak bízok.
Banner
Mégsem


Üzenet küldése...